A legkorábbi latin betűs, magyar nyelvű szövegemlékünkben, a Pray-kódexben olvasható „Halotti beszéd és könyörgés” egyetlen mondatában kifejeződik a katolikus világ viszonya a halálhoz: por és hamu vagyunk. A test mulandóságának és a lélek halhatatlanságának viszonya az emberi civilizáció örök nagy kérdéseinek egyike.

A halál leggyakoribb szimbólum a „Kaszás”, aki elvágja az élet fonalát. Ennek párhuzama fellelhető az ógörög mitológiában, ahol egyes párkák szövik az élet fonalát, mások megpróbálják elszakítani azt. A középkorban jelent meg a csontváz mint szimbólum. Ennek jelentése összetett: kifejezi a test, vagyis az anyag pusztulásának törvényszerűségét, a köpönyegben ábrázolt csontváz pedig átmenetet jelképez az élet és a halál, az evilág és a túlvilág közt. A koponya szimbóluma még összetettebb: Jézust a Koponyák Hegyén feszítették meg. A kupolaformájú testrész jelképezi az átmenetet az föld és az ég, az immanens és a transzcendens lét között. 

Az emberek halálhoz való viszonya évszázadokon át változatlan volt, de a modernizáció és annak következményei átalakították az élet utolsó állomásához fűződő viszonyt. A tradicionális nagycsaládi közösségekben a nemzedékek együttélése miatt a halál a gyermekek előtt sem volt már tabu. A kisgyermek elvesztette testvérét, nagyszülőjét, esetleg szülőjét, a gyásszal való korai szembesülés tehát elkerülhetetlen volt. A halál nem félelmekkel, fájdalommal övezett tragédia, hanem az életből adódó szükségszerűség volt. Szent Ágoston szavai szerint a halál abban a pillanatban elkezd bennünk munkálkodni, mihelyst belépünk az életbe. 

A tradicionális nagycsaládokban a halott búcsúztatása, öltöztetése, ravatalozása és a temetés is családi körben zajlott. A rokonok öltöztették a halottat, ásták ki a sírt, imádkoztak a ravatalnál. E folyamatban minden családtagnak megvolt a maga szerepe, feladata. A fájdalom kimutatása nem volt szégyen, hozzátartozott a gyász feldolgozásához. A halottsiratókkal a hátramaradottak elbúcsúztak szeretteiktől, felsorakoztatták érdemeiket, „az égig kiáltották” bánatukat, s ezzel természetes utat engedtek a gyásznak. A több évszázados hagyományokra visszatekintő halottsiratás természetes módja volt a lélek gyógyulásának.

A XIX. század második felétől az urbanizáció együtt járt a hagyományos falusi családi közösségek felbomlásával. A városba költözőknek már nem volt közvetlen lehetőségük részt venni a beteg haldoklásának, ápolásának folyamatában, temetésének megszervezésében. A városi ember a kórházakra bízta betegei gondozását, annak halálakor megvásárolta a sírhelyet és a temetéssel együtt járó valamennyi szolgáltatást. Az elmúlás a fizetendő szolgáltatások közé került. Az egyén nem lehetett többé részese a természetes folyamatnak, saját szerettei elvesztését „kívülállóként” élte meg, így lassan elidegenült a halál ezeréves kultuszától. Az elmúlás folyamata félelemmé alakult, a temetőkben való viselkedés, a sírok gondozása egyfajta társadalmi elvárásnak történő megfeleléssé vált. 

A halál és jelképrendszere a polgárosodás előtt mindig hordozott valamiféle összekötő kapcsolatot a földi lét és a túlvilág közt. A fogalom megszelídülése a felvilágosodás után már kimutatható. Ekkortól a test porladása és a lélek halhatatlanságának keresése került előtérbe. A klasszicizmus korától a halált gyakran már csak szimbólumokkal merték kifejezni, mint az évszakok körforgása, az őszi hulló falevél, a téli hótakaró. A modern ember elidegenedett a haláltól.