Az Árpád-házi uralkodók többsége Székesfehérváron nyert végső nyughelyet, de nem volt ritka az sem, hogy a magyar királyokat saját alapítású egyházi intézményeikben – prépostságokban, apátságokban, székesegyházakban – helyezték örök nyugalomra.

A középkori uralkodók sírhelyei iránt mutatkozó fokozott tudományos érdeklődés révén napjainkra egyértelművé vált, hogy nem csak a székesfehérvári uralkodói síremlékek estek áldozatul az évszázadok megpróbáltatásainak. A sírrablások, tűzvészek, mongol és török dúlások, valamint az egyházi épületek újjáépítései okozta károk miatt más temetkezési helyeken is hasonló problémákkal szembesültek a kutatók a sírhelyek azonosításakor. A XI–XIII. századi magyar királyok sírfeliratairól (feltéve, hogy egyáltalán készültek ilyenek a síremlékeikre) a legtöbb esetben semmilyen információ nem maradt fenn.

Az uralkodói sírfeliratokkal kapcsolatban a kutatás által leginkább elfogadott adatokat Salamon király síremlékéhez köthetjük. A száműzetésben elhunyt uralkodót feltehetően a Magyar Királyság határain kívül, a horvátországi Pólában temették el, ahol sírköve mind a mai napig fennmaradt. Az „Itt nyugszik” kezdetű, tömör kétsoros felirata – „HIC REQVIESCIT ILLUSTRISSIMUS SALOMON / REX PANNONIAE” – csupán az elhunyt nevét és a kor terminológiájának megfelelő titulusát rögzíti. Hasonló tárgyszerűség jellemezhette V. István sírfeliratát is. Bár a margitszigeti dominikánus apácatemplomban elhelyezett királysír felirata mára sajnos elveszett, a XIX. század eleji feltárások során készült jegyzetek megőrizték a „Hic sepultus […]” („Itt van eltemetve”) kezdetű felirat töredékét.

Az „itt nyugszik” típusú sírfeliratok mellett a sírfeliratok egy másik csoportját a sírversek alkotják, amelyek időmértékes versformában méltatják az elhunyt érdemeit. Az ilyen sírversek, melyek a középkor korai időszakában elsősorban az egyházi méltóságok síremlékeihez kapcsolódtak, a királyi temetkezések esetében is megjelentek: a Képes Krónika szerzője például IV. Béla, felesége, Laszkarisz Mária, valamint Béla herceg esztergomi síremlékeihez két hexameterben írt rövid költeményt társított:

 „ASPICE REM CARAM, TRES CINGUNT VIRGINIS ARAM, 

REX, DUX, REGINA, QUIBUS ASSINT GAUDIA TRINA. 

Et sequitur: DUM LICUIT, TUA DUM VIGUIT, REX BELA, POTESTAS, 

FRAUS LATUIT, PAX FIRMA FUIT, REGNAVIT HONESTAS.” 

(„Nézd, ugye bájos, a Szűz oltára körül ez a hármas: 

Ím, a király, fia, nője: a boldogság legyen őrük. 

És a másik: „Béla király, míg éltél, s míg a hatalmad erős volt, 

Bújt a gonosz, s hű béke honolt, s úr volt az igazság.” Bollók János fordítása)

A középkori magyar uralkodók sírverseit kizárólag írott, jellemzően elbeszélő forrásokból ismerjük. A történettudomány ezért jogosan kritikus ezekkel a költeményekkel, gyakran inkább későbbi, fiktív alkotásoknak, semmint hiteles sírfeliratoknak tartja őket. Tartalmukat tekintve azonban figyelemre méltóak a versekben megfogalmazott uralkodói politikai programok. Felvetődik a kérdés, hogy a bemutatott erények az uralkodók saját politikai elképzeléseit tükrözték-e, vagy inkább más társadalmi rétegek által megfogalmazott elvárásokat és ideálokat jelenítettek meg, esetleg e két megközelítés összhangban állhatott-e egymással.