A kimmerek, illetve a szkíták voltak az első olyan, írott forrásokban jegyzett népcsoportok, akik az elő-ázsiai hadjárataiknak köszönhetően a Kr. e. VIII-VII. században a sztyeppén, valamint Elő-Ázsiától keleti és nyugati irányba elterjesztették a hátasló és a hozzá tartozó lószerszámok használatát.

Ebben az időszakban a szekerek elé fogott lovak sírba helyezésének elterjedése szintén fontos tényező. A hadjáratoknak köszönhetően megnőtt a vasfegyverek és egyéb vaseszközök gyártása. A sztyeppén megjelenő állatábrázolások, köztük a szarvas, vaddisznó, vadkecske, párduc alakok megjelenése keleten Kínáig, nyugaton a Kárpát-medencében mind ennek a folyamatnak a következménye. 

A Kárpát-medence területén található temetkezéseket, új típusú lószerszámokat, fegyvereket, egyéb tárgyakat és azok kelet-európai, Kaukázus-vidéki és ázsiai sztyeppei párhuzamait a XIX. század második felében és a XX. század folyamán több magyar kutató, például Hampel József, Gallus Sándor, Horváth Tibor, Fettich Nándor, Párducz Mihály, Gazdapusztai Gyula, Mozsolics Amália, Vékony Gábor, Kemenczei Tibor tanulmányozták. Értekezéseikben javarészt az orosz régészek által publikált, az eurázsiai sztyeppén és a szomszédos régiókban előkerült lelőhelyek és leletanyagok adataira, a kora vaskor kutatásában mai napig elfogadott megállapításaikra hivatkoztak. Kelet- és Közép-Európa preszkíta és kora szkíta kori kulturális folyamatainak felderítése kapcsán ezért érdemes kitérni Anna Ivanovna Meljukovának, a XX. század egyik legjelesebb kutatónőjének, a moszkvai szkíta-szarmata régészeti iskola egyik megalapítójának munkásságával. 

Anna Ivanovna 1921. december 14-én született építész-díszítőművész családba, mely környezet nagyban hozzájárult a későbbiekben az ábrázoló művészet iránti mély érdeklődés kialakulásában. 1939-ben felvételt nyert a Moszkvai Állami Egyetem történelem tanszékére, ahol tanulmányait 1945-ben fejezte be. Diplomamunkáját az akkor ismert szkíta kori kurgánok épületszerkezetéről írta. 1950-ben végezte el a kisdoktori képzést az egyetemen Borisz Nyikolajevics Grakov vezetésével. „Вооружение, войско и военное искусство» («Fegyverzet, hadsereg és hadi művészet”) című disszertációját később, 1964-ben adták ki, mely azóta is a kelet-európai kora vaskori népek hadtörténeti kutatásainak egyik alapműveként ismert. 

Meljukova ebben a munkájában külön vizsgálta a preszkíta és szkíta kori fegyvertípusokat. Az 1950-1960-as években, az ukrán sztyeppén és erdős sztyeppén, illetve Moldáviában előkerült tárgyak csekély száma ellenére a kutatónő megállapította, hogy az egyes szkíta fegyvertípusok elődei a sztyeppén a Kr. e. VIII. század végén – Kr. e. VII. század első felében jelentek meg. Az akkori ismert leletanyagok alapján, ebben az időszakban váltak elterjedtté a bimetál (bronzmarkolatú, vaspengéjű) fegyverek, tőrök, kardok használata nemcsak a kelet-európai sztyeppén, hanem a Volga mentén, Kazahsztánban, de még Közép-Európában is. Mindazonáltal a szkíta fegyverzet alapvető típusai a Kr. e. VII. század végére alakultak ki, ugyanakkor a bronzfegyverek helyét a vasfegyverek tömeggyártása vette át. 

Ez a folyamat a kimmerek és szkíták elő-ázsiai hadjáratainak és a közel-keleti fegyvertípusokkal való megismerkedésüknek köszönhetően gyorsult fel, ami nem csupán a fegyverzet rövid idő alatti, ugrásszerű fejlődését, hanem egyben a hátaslovak használatának elterjedését is elősegítette. Meljukova szerint a szkíta tőröknek tipikus formája valahol Elő-Ázsiában jelent meg először, amely a Kr. e. VII. század végétől kiszorította a preszkíta kori tőrtípusokat, és széles körben elterjedt Közép-Ázsiától egészen a Kárpát-medencéig. Ugyanitt ismerkedtek meg a kimmer és szkíta seregek a vas- és bronzpikkelyekből készült páncélzattal, amely Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül megjelent a Kárpát-medencében, valamint később, a Kr. e. VI-V. században széles körben elterjedt a kelet-európai sztyeppéken. A kutatónő a preszkíta és kora szkíta kori leletanyagok tekintetében a kis méretű, szkíta típusú íjak eredetét az andronovó és a kései gerendavázas kultúra területén kereste, ugyanott, ahol a későbbi, kora szkíta kori bronz és csont nyílhegyek előzményei is ismertek (Volga mente, mai Nyugat- és Közép-Kazahsztán területe). A kutatónő kiemelte, hogy a szkíta fegyverzet kialakulásában nem kis szerepe volt a kaukázusi fémműves központoknak. Erről a területről származnak például a vas harci fokosok. 

Anna Ivanovna, Borisz Nyikolajevics Grakovval együtt az ún. autochton elméletet támogatták, mely szerint a szkíták eredete a késő bronzkorban, a Fekete-tenger északi partvidékén élő gerendavázas kultúra népességével hozható összefüggésbe. Az 1952-ben, Moszkvában, «Вопросы скифо-сарматской археологии» (»A szkíta-szarmata régészet kérdései«) címmel megrendezett konferencián Meljukováék az antik görög hagyományra, különösen Hérodotosz megállapításaira támaszkodva úgy gondolták, hogy a szkíták elődei valahol a Volga alsó folyásánál élhettek, ahonnan átköltöztek a Kaukázusig terjedő területekre a Meótisz, vagyis Azovi-tenger partjára, és elfoglalták a déli sztyeppevidéket egészen a Tanaisz, azaz a Don folyóig. Régészetileg ezt a gerendavázas kultúra népességének a Kr. e. II. évezred végén a Volga és Don mentéről a Dnyeper alsó folyása és a Bug mentére történő átköltözésével azonosították. Az akkori kutatás helyzete alapján a szkítáknak mint etnikum kialakulásának végső idejét a Kr. e. VII. századra határozták meg. Kiindulva a korai elvándorlásból, Meljukova és Grakov feltételezték, hogy a füves sztyeppén már a Kr. e. IX–VIII. században kellett volna szkítáknak élniük, annál is inkább, mivel szerintük a kimmerek lakhelye – a Fekete-tenger északi partja és az Azovi-tenger menti területekkel ellentétben –, inkább a Kercsi-félszigettel azonosítható. 

Meljukova az autochton elmélet kidolgozása mellett, az 1950-1960-as években elsőként foglalkozott az erdős sztyeppés középső Dnyeszter-vidék (mai Moldávia) és Nyugat-Ukrajna Kr. e. IX–VI. századi régészeti emlékeivel. Ásatásai során kiderült, hogy a nyugat-podóliai kora szkíta kori kurgánok felépítése és az eltemetett leletek típusai különböznek a Kijev környéki kurgánokétól. A halmok alól előkerült zablák, tükrök és nyílhegyek több hasonlóságot mutatnak az ukrán erdős sztyeppén jól ismert kora szkíta kori tárgyakkal. A temetkezésekben és a településeken talált edények és a használati eszközök jelentős része azonban a késő bronzkori – kora vaskori, középső Dnyeper és Bug menti kerámiákkal, fémeszközökkel mutat kapcsolatot. Egyes kerámiák és ékszertípusok pedig a szomszédos Lausitz- (mai Lengyelország területe), Vysocka- (a mai Északnyugat-Ukrajna területe) és Hallstatt-kultúrák területéről (Közép-Európa és a Közép-Duna-vidék irányából) származnak. Ennek alapján a Dnyeszter-menti településeket, temetőket és leletanyagokat a szkíta kultúra egyik önálló, helyi variánsaként értelmezte.

1958-ban a kutatónő a középső Dnyeszter mente preszkíta és szkíta koráról megjelent összegző publikációjában egyértelműen elkülönítette a Nyugat-podóliai (mai Nyugat-Ukrajna) és moldáviai területek régészeti hagyatékait. Az 1950-es években végzett terepi munkák során több preszkíta kori települést tártak fel Nyugat-Podóliában, ahonnan főként kézzel készült, helyi, késő bronzkori konyhai kerámiák, fazekak, tálak és merítőedények kerültek elő. Meljukova ezeket a konyhai kerámiákat a Kr. e. VIII. század elejénél korábbra nem keltezte. A települések következő fázisát a Kr. e. VIII. század második fele – Kr. e. VII. század közötti időszakra határozta meg. A folyópart közeli kiemelkedő magaslatokon, de nem közvetlenül a Dnyeszter partján, például Csernovic és Hmelin körzetekből több erődítetlen település is ismert ebből az időszakból. Mindazonáltal a Középső-Dnyeper jobb parti régiójában feltárt, erődítmény szerű települések ezen a területen nem voltak. A Középső-Dnyeszter keleti régióiban jellemzőek a kőpakolással lefedett kurgános temetkezések. A sírokat általában a régi földfelszínen vagy egy sekély gödörben alakították ki. A halottat vagy jobb oldalára fektetve, felhúzott lábakkal, vagy urnában, hamvasztásos rítussal temették el. Mellékleteik igen változatosak, egyes típusok hosszabb használati időre utalhatnak. Anna Ivanovna a tárgyak sírba kerülési idejét a Kr. e. VII. század végére datálta. Ugyanebből a lelőkörnyezetből bukkant fel egy vaszabla töredéke.

A települések kutatása során kiemelt figyelmet kaptak a Dnyeper jobb parti településein és a Krím-félszigeten, az ún. Kizil-Koba kultúra lelőhelyein is előkerült preszkíta kori belső köpűs csont nyílhegyek és Malaja Cimbalka környékén fekvő kurgánban talált nyílhegyek. A kutatónő említést tett a javarészt letelepedett életmódot folytató lakosság állattartási szokásairól, melynek során a lótartásra utaló csontmaradványok aránya mindössze 18%-ot mutatott. A településeken számottevő fémműves tevékenységre utaló nyomot a preszkíta időszakban nem észlelt.

Szintén ehhez az időszakhoz köthető számos „kincslelet” földbe helyezése a Középső-Dnyeszter északnyugati régióiban. Ilyenek például a Michalkovó környékén előkerült leletegyüttesek, amelyek részben erdélyi, részben közép-Duna-vidéki, részben Kaukázus-vidéki eredetű aranytárgyakat, használati eszközöket, ékszereket, bronz fegyvereket, baltákat és lószerszámokat tartalmaznak. Lószerszámok között eléggé jellegzetesek az ún. tubusos kialakítású bronz oldaltagok, melyeket a szakirodalom „trák-kimmer” régiségekként tartott számon. Hasonló eszközök ismertek az Északi-középhegység déli és nyugati lejtőin, a Tisza felső folyásánál, a Körösök mentén és a Délvidéken. Ugyanehhez a körhöz sorolhatók a kantárzat egyes elemei, például kereszt alakú szíjbújtatók. Ezen kívül a leletegyüttesek többféle, jórészt Magyarország és Erdély területéről származó bronz karpereceket tartalmaznak. A kincsleletek összetételétől és földbe kerülésétől függően, többségének időbeli meghatározása nehézségekbe ütközött (és vet fel kérdéseket a mai napig), ezért Meljukova hosszabb időszakra, a Kr. e. X–VII. századra keltezte őket. A Kárpát-medencei eredetű kerámiák, ékszerek, fegyverek és lószerszámok Dnyeszter menti elterjedése alapján a késő bronzkorban és a vaskor elején kimutatható, szorosabb kulturális kapcsolatok jelentőségére következtetett. Megjelenésüket a Duna-Dnyeszter völgyéből kiinduló kisebb trák népcsoportnak északi irányba, a Dnyeszter felső folyásához történő vándorlásával magyarázta.

A Középső-Dnyeszter keleti felében több, Kr. e. VII–VI. századra datálható kurgános temetkezést is feltártak. Azonban a települések akkoriban nem voltak annyira kutatottak, a kutatónő részben ezért is feltételezte az előkerült kerámia és csont leletanyagok elemzéséből és a fémeszközök ritkaságából adódóan, hogy a kora szkíta korban a településeken nem következhettek be nagyobb kulturális változások. A kurgánok szerkezeti felépítése szintén alig különbözik a megelőző korszak kurgánjaitól. A sírok kialakításánál és lefedésekor ugyanúgy helyi kőzettípusokat, főként mészkövet használtak. Hamvasztásos rítus mellett megjelentek a csontvázas temetkezések, oldalukra fektetett halottak eltemetése felhúzott lábakkal. Külön érdekességként említhető, hogy se a Dnyeper mentén, de még a Dnyeszter mentéről sem kerültek elő kora szkíta kori lótemetkezések. Sírokban elhelyezett mellékletek között gyakoriak a már a preszkíta korból a telepekről is ismert edénytípusok. 

A nyugat-podóliai csoporttal ellentétben a moldáviai preszkíta és kora szkíta kori régészeti emlékek 1945 után, főként települések kutatásai során kerültek elő, azonban számuk annyira elenyésző volt, hogy a települések időbeli meghatározása lehetetlennek bizonyult. A névadó lelőhelyen, Soldanesti közelében tártak fel egy körülbelül 120 síros sík temetőt. A sírok közül 8 hamvasztásos és egy csontvázas temetkezés datálható a preszkíta korra. A hamvasztáshoz kövekből alakítottak ki egy speciális krematóriumot, melynek alján található kisebb-nagyobb bemélyített gödrök erősen égett aljzata utalt a rítus elvégzésére. Ezt követően a hamvakat feketés, jól kiégetett urnákba helyezték, és az urnákat tállal fedték le. A hamvak mellé olykor a tűz által megégetett, kisebb bronzékszerek kerültek. A soldanesti temetőben feltárt edények huzamosabb ideig, a Kr. e. VIII–VI. században lehettek használatban, és teljesen különböznek az erdős sztyeppe és sztyeppe zónában, a Kr. e. VII. század második felében – Kr. e. VI. század első felében használatos, úgynevezett zsabotini típusú kerámiáktól. Pontos párhuzamaikat Meljukova a Kárpát-medencei késő bronzkori – kora vaskori, Kr. e. IX–VII. századi edényleletek között találta meg. 

Érdemes megemlíteni a temetőben az egyik bolygatott sírból előkerült bronz kétkarikás zabla egyik tagját. A zabla külső karikájának és szájvasának kialakítását tekintve a klasszikus novocserkasszki típusba tartozik, amely a Kr. e. VIII – Kr. e. VII. század első fele között széles körben elterjedt a Nagy-Kaukázustól északra és északnyugatra fekvő hegyvidékeken, valamint a Középső-Dnyeper mentén. A soldanesti zabla ennek a típusnak a legnyugatabbi megjelenésére utal. Mint arról fentebb is szó volt, a preszkíta időszakban a településeken számottevő fémművességnek nem volt nyoma. Azonban a zablatagon kívül előfordulnak olyan fibulatípusok is, amelyek szintén a Kaukázus területéről érkeztek a Dnyeszter vidékére.

A moldáviai kora szkíta kori lelőhelyek és leletanyagok mind a helyi kultúra továbbfejlődésére és újabb elemek megjelenésére mutatnak. A Kr. e. VII–VI. században a népesség továbbra is nyílt, erődítetlen településeken élt. Az edények formailag és készítésükben a megelőző korszak jellegzetességeit őrizték meg. Ezen kívül megjelentek új típusok is, például magas füllel ellátott merítőedények. Valamint megemlíthető a településeken feltárt csonttárgyak jelentős száma, köztük is egy-egy csont oldaltag töredéke, csont nyílhegyek. A fémtárgyak mennyisége továbbra is elenyésző volt, erre utal a településen előkerült, fordított kengyel formájú, külső karikás zabla töredéke. Ennek alapján Meljukova a lelőhelyet Kr. e. VIII. század második fele – Kr. e. VII. század eleje közé keltezte.

Az 1960-as évektől Anna Ivanovna kutatásaiban előtérbe került a trák kultúra és a Prut-Dnyeszter közötti terület szerepe a szkíta kori kultúra Dnyeszter menti kialakulásában. Ez a régió ugyanis egyrészt a sztyeppe és erdős sztyeppe zóna szkíta kori kultúráinak legnyugatibb variánsát tükrözi. A lelőhelyek és a kerámiatípusok alapos vizsgálata során a kutatónő megállapította, hogy a Kr. e. IX. században, a Kr. e. VIII. század elején a Kárpát-medence felől érkező jelentősebb kulturális hatások a Bánát és Olténia területén tovább fejlődve érkeztek meg a Középső-Dnyeszterhez, míg itt a szkíta hatás alig érzékelhető. Majd a Kr. e. VIII. század második fele – Kr. e. VII. század eleje közötti időszakban ez a fajta trák-hallstatt egyveleg Moldávia területén további kulturális elemekkel gazdagodott. 

Meljukova 1979-ben védte meg »Скифия и фракийский мир« («Szkíták és a trák világ”) című nagydoktori disszertációját, melyben az addigi és az újabb kutatási eredményeket összegezte. Ennek fényében kiemelt figyelmet szentelt a Basarab-kultúra ismertetésére is. Ez a jelenség a Kr. e. VIII–VII. században Észak-Bulgárián keresztül, a Délvidéken, Magyarországon a nagyobb folyók mentén egészen Szlovéniáig és a Fertő-tóig követhető, keleti irányba pedig a Középső-Dnyeper mentéig terjedt el. A sztyeppezónában ekkor megjelenő kurgános temetkezéseket a kutatók a korai lovasnomádokkal hozták összefüggésbe. Moldáviában a kultúrának egy külön csoportja alakult ki, melynek alapját a korábban említett helyi hagyományokat tükröző leletanyagok és a nyugati irányból érkező, trák-hallstatt hatású tárgytípusok, edényformák adják.

1989-ben jelent meg a »Степи европейской части СССР в скифо-сарматское время« (»Az európai sztyeppe a szkíta-szarmata korban«) című összefoglaló monográfia, melyben a Fekete-tenger északi partvidékének preszkíta és szkíta kori régészeti lelőhelyekről és leletekről, a szkítákat bemutató írott forrásokról szóló alfejezeteit Meljukova jegyezte. 

Anna Ivanovna 2004. március 7-én hunyt el Moszkvában.