Jelena Vlagyimirovna Perevodcsikova orosz régésznő és történész, a moszkvai szkíta-szarmata kori régészeti iskola egyik kiemelkedő kutatója volt. Több ásatáson is részt vett, és kiemelt figyelmet szentelt Közép-Ázsia, az Urál vidékének, az Észak-Kaukázus és a Fekete-tenger északi partvidékének kora vaskori emlékeinek tanulmányozására. 

Munkássága mindazonáltal főként a szkíta és szarmata kori állatstílus kutatására, az állatábrázolások vizsgálatára fókuszált, amely a későbbiekben átalakította a sztyeppei lovas nomád kultúrák fejlődéséről szóló elképzeléseket.

Perevodcsikova 1954. július 23-án született Moszkvában. 1971-ben felvételt nyert az I.V. Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetemre, ahol Irina Vlagyimirovna Jacenkó szkíta és antik kori kutató tanítványaként végezte el tanulmányait. Az 1970-es évek vége felé kezdett el nagyobb érdeklődést mutatni a szkíta állatstílus kutatása iránt. Először a kelermeszi temető 1S kurgánból előkerült, aranyfóliával borított vasfokosát díszítő, elő-ázsiai-szkíta stílusban készült állatalakokat vizsgálta.

Az 1980-ban megvédett kandidátusi disszertációjában a szkíta kori állatábrázolások Kubán-menti variánsát mutatta be. Ezzel együtt először a kutatásban úgy értelmezte ezeket az alakokat, mint jól megszerkesztett, felépített textúrát. Ábrázolási rendszerüket tekintve három féle szintet különített el aszerint, hogy a konkrét állat vagy az ábrázolandó állatfajok csoportjai milyen módon vannak megjelenítve: 1. Az adott állatfajtól eltérő vagy semlegesen kapcsolódó jellegeket (például a valósághoz képest nagyobb szemek, fülek). 2. A madarakhoz, ragadozókhoz és növényevő, patás állatokhoz, mint a főbb állatfajokon belül megkülönböztethető, egyes alcsoportokhoz köthető jellemvonásokat. Itt például említhető a fej, pofa, test formája, hossza, körmök ábrázolása vagy azok hiánya, melyek meghatározhatják akár az adott állatfaj elterjedési területét is. 3. Állattani értelemben véve az állatok egyes testrészeinek kihangsúlyozását, díszítését, amelyek inkább a Kr. e. V. századtól terjedtek el a kelet-európai sztyeppén. 

A korai szkíta stílusú ábrázolások közül kiemelhetők a kerek alakú szemmel, arcformával, néha mancsokkal, szögletes lapockákkal megjelenített párducok, hópárducok, barszok, amelyek az eurázsiai sztyeppén, erdős sztyeppén és a szomszédos területeken, Kínától Közép-Európáig széles körben elterjedtek. Másik jellegzetességként a szarvasok és kecskék megjelenítése tüntethető fel, amelyeknél a ragadozók lekerekített, összegömbölyödő formáival ellentétben a kecsesebben, nyújtottan ábrázolt állatot, a lerogyó pozícióban levő mellső lábakat vagy a szorosan egymáshoz illesztett patákat jelenítik meg. Perevodcsikova korai megfigyelései alapján megállapította, hogy az ábrázolásokon észlelhető kisebb különbségek tükrözik az egyes kelet-európai, kazahsztáni, belső-ázsiai, valamint elő-ázsiai, iráni régiókban élő ragadozók és növényevők különböző fajait, illetve az egyes helyi kora szkíta kori kultúrákban kialakult formavilágra, vagy a szomszédos és a távoli területeken ismert, az onnan kölcsönzött állatmotívumok helyi kulturális közegbe történő adoptálására utalhat.

Az 1980-as években Jelena Vlagyimirovna tovább folytatta a Kubán-menti és ázsiai variánsok kutatását, amelynek során a Kubán-menti területeket jelölte meg a szkíta állatábrázoló hagyományok kialakulási helyének a kelermeszi kurgánokból jól ismert párduc-, szarvas-, kecske- és vaddisznó ábrázolások alapján. Továbbá a kelermeszi kurgántemető az a lelőhely, ahol az állatalakot megformázó leletek magukon viselik a keleti, elő-ázsiai eredetű állatábrázolások nyomait, azaz a színes kővel berakott szemű párduc alakú aranylemez, az állat fogának, nyelvének és fülének kialakítása rekesztechnika segítségével. Ezzel szemben az ázsiai formákat jóval finomabb kialakításúnak gondolta kelet-európai párhuzamaiknál. Az elő-ázsiai és a Kubán-menti archaikus szkíta vonások közös régészeti környezetben való előkerülése, a kutatónő véleménye szerint, nemcsak a szkíta művészet gyors kialakulásáról és elterjedéséről, a transzkaukázusi és iráni területekkel kimutatható szoros kapcsolatokra, hanem a kora szkíta korban a Kaukázustól északra megjelenő helyi jellegzetességről is tanúskodhat.

Ugyanekkor Perevodcsikova a szkíta kori állatábrázolásokkal összefüggésben tanulmányozta az úgynevezett bronz póznavégdíszek kialakulását és fejlődését. Közülük a korai típusokhoz sorolta a bikónikus, háromszög alakokkal áttört, olykor vasgolyócskákkal ellátott csörgőket. Hasonló formák ismertek a Dnyeper folyó bal parti régióiból, a Szula folyó mentéről, tetejükön griff alakkal, illetve a Dnyeper jobb parti területén is, de griff helyett szarvas alakkal. Megkülönböztetett állatalak nélküli áttört bronzcsörgőket is, amelyek főként a Nagy-Kaukázustól északra található, illetve a Dnyeper jobb partján feltárt, kora szkíta kori, Kr. e. VII–VI. századra meghatározott, nagyobb kurgántemetőkből kerültek elő a temetkezési rituálé egyik fontos elemeként.

A Kárpát-medencéből szintén ismertek állatalakos, szarvasokkal, őzekkel, bika-, griff-fejjel ellátott bronzcsörgők, melyeket Hampel József a XIX. század végén, majd Roska Márton az 1920-1930-as években többször is leközölt. Azonban kialakításuk kissé eltér kaukázusi és kelet-ukrajnai párhuzamaiktól, valamint jórészt szórványként vagy kincslelet részeként bukkantak elő. A kutatónő akkoriban a Kr. e. VI–IV. századra keltezte őket.

A Kubán-menti, észak-kaukázusi és kelet-európai állatábrázolások további kutatási eredményeit az 1994-ben megjelent Язык звериных образов. Очерки искусства Евразийских степей скифской эпохи (Az állatábrázolások nyelve. Az eurázsiai sztyeppe művészetének vázlata a szkíta korban) című kötetében publikálta. Kiemelt figyelmet fordított az egyes állatfajták, madarak, ragadozók és növényevők megformálásának módjára és mikéntjére, attól függően, hogy melyik állat melyik használati tárgyat díszíti, és milyen ideát, szimbólumot tükröz. Ebből a szempontból a szkíta ábrázoló művészet fejlődésében igen fontos szerepet játszanak az elő-ázsiai területek és a görög gyarmatosítás hatásai, ábrázolásai, például a szárnyas oroszlánok, griffek, bikák, és az azok mögött meghúzódó jelentéstartalom. 

Továbbá kiemelhető az életfa koncepció, amely a világ függőleges irányú hármas felosztására utal. A különböző szinteket különböző állatalakok testesítik meg: felső világ – madarak, középső világ – patás növényevők, alvilág – halak, kígyók, ragadozó emlősök. Ezen kívül a szkíta mitológián belül a vaddisznót mediátornak, az alvilág és a középső világ közötti közvetítőnek tartotta. Ehhez a világképhez kapcsolta Perevodcsikova a bronzcsörgők, póznadíszek tetején és a kelermeszi kard ábrázolási sorrendjében megjelenített, lényegében a középső és a felső világot jelképező állatalakokat. Ezen világképhez tartozó állatokat, ábrázolásuk módját ezáltal egyfajta kódelemnek, jelnek nevezte, rendszerüket, a szkíta stílust pedig mint önálló művészeti nyelvként értelmezte.

Külön hangsúlyt fektetett az állatok egy bizonyos pozícióban történő megjelenítésére, például a szarvasok, kecskék és vaddisznók szorosan összeillesztett patákkal áldozati állatként vagy a macskaféle ragadozók összegömbölyödve történő ábrázolására. Megállapította, hogy ezek a képek semmiképpen sem egy misztikus jelenet részei, hanem az egyes állatfajoknak az adott közösség életében betöltött, mindennapokból is ismert, vagy részben rituális szerepére mutathatnak rá. 

Jelena Vlagyimirovna kutatta a szkíta állatstílus kialakulását is, melynek során kizártnak tartotta, hogy a szarvasábrázolások rénszarvasokat jelenítenének meg. Mindazonáltal a többi állatalakkal kapcsolatban a kutatónő megerősítette azt az elképzelését, mely szerint ezek az ábrázolások, tekintettel a formai jellegzetességekre, a sztyeppén a Kubán mentén és a Dnyepertől keletre jelenhettek meg a legkorábban. Ugyanakkor Perevodcsikova közelebbi kapcsolatokat feltételezett az iraki Kurdisztán területéről, Ziwiye környékéről származó aranytárgyak együttesére, amelyek hasonló vonásokkal rendelkeznek, de a kutatónő szerint nem szkíta állatábrázolásokkal díszítettek. A leleteket eleinte a Kr. e. IX. századra, majd később, a Kazahsztánban és Belső-Ázsiában fokozatosan előkerülő korai szaka és szkíta temetkezések, települések következtében a Kr. e. VIII–VII. századra keltezték. Az 1970-es évek elején Tuvában feltárt Arzsan-1 kurgán éppen hasonló vagy nagyobb meglepetést okozott, mivel a lelőhelyen a kései preszkíta korra jellemző és teljesen kiforrott formájában megjelenő, korai szkíta állatábrázolások kerültek elő. Innentől fogva nemcsak az állatábrázolások, hanem a szkíta kultúra több régióhoz köthető, policentrikus eredete is számos kutatás központi kérdésévé vált.

A 2000-es években Jelena Vlagyimirovna érdeklődése a Kubán menti területeken kívül az eurázsiai sztyeppe más régiói felé, például Kína felé is irányult a szkíta állatstílus kialakulásának és elterjedésének behatóbb tanulmányozása céljából. Ekkoriban zárult le Tuvában Arzsan-2 kurgán feltárása, ahol egymásba fonódó állatalakokkal díszített, vékony aranylemezzel bevont vastőrt találtak német és orosz kutatók. Utólagos vizsgálatok során kiderült, hogy sem a tőrön látható állatábrázolások, de a tőr típusa sem mondható kínai mesterek munkájának, és hiányoznak a jellegzetes elő-ázsiai vonások is. Perevodcsikova ezért részben egyetértett azzal, hogy az ábrázolások eredete feltételezhetően a mai India és Pakisztán területén keresendő. Arzsan-2 kurgánból előkerült tőr díszítését is a szkíta állatstílus egy variánsának nevezte, utalva a szkíta művészetnek arra a sajátosságára, hogy idegen mesterek, mivel nem ismerték a szkíta művészethez kapcsolódó világnézetet, az adott formavilág lemásolásakor bizonyos értelemben egy újabb képi világot hoztak létre. Ehhez pedig, amint a tuvai tőrnél is látszik, nem mindig volt szükség az ábrázolásvilág mögött rejlő mély jelentéstartalom, szimbólumrendszer ismeretére.

Az Arzsan-2 kurgán ábrázolásaihoz hasonló formavilágú állatábrázolások kerültek elő a Dél-Uráltól keletre, Cseljabinszk körzetben található Kicsiginó I. temető 5. kurgánjából. Az itt dokumentált korai szaka kori, állatábrázolásokkal díszített bronz övveretek és alkatrészek, arany tegeztartó veretek sokasága és a fejfedőt díszítő két aranyveret szintén felkeltette a kutatónő figyelmét. Szergej Gennadievics Botalov és Alekszandr Dmitrievics Tairov által publikált leletanyag párhuzamai jól ismertek Arzsan-2 kurgánon kívül Közép- Kelet- és Délkelet-Kazahsztán területéről, az Aral-tótól keletre, valamint az Altáj északnyugati erdős sztyeppés sávjában fekvő, kora szkíta kori temetőkből. Perevodcsikova szerint a tegezt díszítő oroszlánalakok nem tartoznak a hagyományosan vett szkíta állatstílus rendszerébe, de ugyanebbe a körbe sorolhatók a Közép-Kazahsztánban talált fekvő, fejét hátrafordító, macskaszerű ragadozó ábrázolások is. Mivel a hasonló állatábrázolások az említett régiókban csak kevés számban, de meghatározott régészeti kontextusból ismertek, ezért elterjedésük és helyi variánsaik fejlődésének kutatása egyelőre nehézségekbe ütközik.

Jelena Vlagyimirovna Perevodcsikova 2020. október 6-án hunyt el Moszkvában.