Az 1456. július 4. és július 22. között zajlott Nándorfehér ostroma előtt néhány nappal, június 29-én III. Kallixtusz pápa „Cum hiis superioribus annis” kezdetű bullájában harangozást, a hívek számára pedig imádkozást rendelt el az oszmánok legyőzéséért és a keresztények győzelméért. A harcra buzdító tárgyi valóság évszázadokkal később a műveltségi fölény metaforájává vált.

„A magyar történeti közgondolkodás a bulla kiadását a nándorfehérvári győzelemhez köti. Azonban történelmi véletlenként a június 29-én kiadott pápai bulla és Hunyadi János július 22-én történt nándorfehérvári győzelmének híre szinte egyszerre jutott el Budára és Bécsbe. Ez a tény azután nagyban hozzájárult a rendelet későbbi értelmezéséhez és a keresztény seregek győzelméért elrendelt imabulla, illetve a nándorfehérvári diadal örömhírét követő ünnepi harangozás összekapcsolódásához. Ezért a déli harangszó a kereszténység katonai diadalának emlékét is őrzi Magyarországon és világszerte is.”¹

A középkori keresztény univerzalizmusban mint – szellemi, vallási, politikai – erőtérben akkor talán nem volt annyira markáns a kérdés, hogy kiért szólt pontosan a harang, Hunyadi, Szilágyi, Kapisztrán és a Magyar Királyság keresztény alattvalóinak – katonák, parasztok, keresztesek – óriási diadala egyben a kereszténység sikere is volt. 

A „rendelet későbbi értelmezését” a XIX. századi oktatás is egyértelműen úgy konkretizálta, hogy a déli harangszó a nándorfehérvári diadalért szól. Dr. Galamb Sándor tanár 1925-ben az iskolai Jókai-ünnepélyén mondott beszédében így értelmezte és kötötte – egy látszólag távoli témához – Jókai Mór irodalmi teljesítményéhez a déli harangszót: „Kedves fiúk! Amikor Hunyadi János hadvezéri lángelméje és a magyar csapatok vitézsége 1456-ban Nándorfehérvár falai alatt megverte a keresztény világ, a művelt emberiség legnagyobb ellenségét, II. Mohamedet, s ennek a nagyszerű fegyverténynek tiszteletéül III. Calixtus pápa elrendelte, hogy ezentúl a világ valamennyi katholikus templomában déli tizenkét órakor meg kell szólaltatni a harangokat. […] Milyen különös, ugye? Valaha ugyanezekben a templomokban egészen másféle kapcsolatban esett szó a magyarokról. Pogány őseink kalandozásai alatt ezt énekelték a nyugati népek templomaiban: […] Ments meg, Uram, minket a magyarok fegyvereitől. S most ime ugyanazoknak a fegyvereknek dicsőségét ugyanazok a templomok egész világra szerteható szóval hirdetik. Ez a harangszó azonban, fiúk, nemcsak katonai dicsőséget jelent; jelenti a nyugati műveltségnek diadalát a keleti barbárság fölött! Ez a harangszó a magyarságnak műveltségben való fölényéről zeng! […] Ilyen harangszó minden nagy emberünk is, akinek hite túlhatolt a magyar föld határán! Ilyen harangszó a Bolyaiak neve, ilyen Petőfié, ilyen Liszt Ferencé, Semmelweiszé, Munkácsyé, Madách Imréé és egy ilyen harangszónak emlékére, megünneplésére jöttünk ma is össze. Milyen hatalmas, milyen változatos harangszó Jókai költészete!”²

Dr. Galamb Sándor a Budapesti V. Kerületi Magyar Királyi Állami Bolyai Reáliskola magyar-német szakos tanára volt, számos titulusa mellett az MTA Irodalomtörténeti Bizottságának tagja, 1925-ben a 6. osztály osztályfőnöke volt, 1925-ben pedig csak 9 órát tanított, mivel részt vett az akadémiai nagyszótár készítési munkálataiban.³ Beszédét nagyban befolyásolta a trianoni trauma (1920. június 4.) és a kultúrfölény gondolata. A bevezető rész keretes szerkezetben egy személy – Hunyadi János – lángelméjétől vezet el Jókai Mórig, a beszéd konkrét témájáig. A déli harangszó katonai dicsőségre való referenciáját a „műveltségben való fölényre” értelmezi át, majd a harangszónak mint metaforának egyénre szűkített értelmezést ad, így válik minden kiemelkedő hazai alkotó és szellemi teljesítményük önmagában is harangszóvá. Vagyis egyszerre jelenik meg és tükröződik egymásban magyar nemzet és a magyar „nagy emberek” sikere és „lángelméje”.

Tehát a múlt nagy sikere egy újabb nehéz időszakban, az 1920-as években buzdító példaként aktualizálódott a diákok számára, és vált a kultúra, műveltség, tanulás szimbólumává. 

A magyar Országgyűlés 2011-ben július 22-ét – amikor II. Hódító Mehmed oszmán serege dolga végezetlenül tért haza – a Nándorfehérvári Diadal Emléknapjává nyilvánította.