Ravasz László püspök 1944. május 9-én személyesen tárta a miniszterelnök elé értesüléseit a vidéki zsidóság gettóba költöztetése során elkövetett atrocitásokról. A mai évfordulón Kása Csaba kutatónk írását közöljük.

Ravasz László, a magyar reformátusság vezetője 1944 áprilisában két alkalommal is megkísérelte a kormányzó figyelmét felhívni a zsidók várható sorsára. Horthy, akinek kormányzói hatalmát jelentős mértékben lecsökkentette az ország német megszállása, fogadta és meghallgatta a püspököt, majd a miniszterelnökhöz küldte. A püspök május 9-én személyesen tárta a miniszterelnök elé értesüléseit a vidéki zsidóság gettóba költöztetése során elkövetett atrocitásokról.

1944. március 19-én, miközben Horthy Miklós kormányzó és kísérete Klessheimben Hitler követeléseit hallgatta, a német csapatok megszállták Magyarországot. Megszűnt a nemzeti önrendelkezés, Edmund Veesenmayer, a nagynémet birodalom teljhatalmú megbízottja vette át országunk politikai irányítását. „Feladata elsősorban [az volt], hogy elősegítse olyan új magyar nemzeti kormány megalakítását, amely eltökélte, hogy a háromhatalmi egyezményből folyó szövetségesi hűségét lojálisan és a végső győzelemig megőrzi. Ezt a kormányt a birodalom teljhatalmú megbízottja lássa el iránymutató tanácsaival, és képviselje nála a birodalom érdekeit”[1] – tartalmazza a Führer által aláírt kinevezési okmánya. A kormányzóval kapcsolatosan Veesenmayer azt az utasítást kapta, hogy az államügyektől tartsa őt távol, szorítsa háttérbe, s szigetelje el a Várban. „A cél tehát őt fokozatosan teljesen kikapcsolni, és a szükséges munkát kizárólag az új kormánnyal intézni tovább”[2] – áll a birodalmi külügyminisztériumból kapott táviratban. Mester Miklósnak, a Sztójay-kormány kultuszminisztériumi államtitkárának egy eddig publikálatlan tanulmánya szerint, amennyiben Horthy nem tesz eleget Veesenmayer utasításainak vagy lemond, „Magyarországot német engedéllyel fasiszta szlovák, román és horvát csapatok szállják meg”.[3] Ez természetesen még rosszabb helyzetet hozott volna.

A fenti elvárások alapján március 22-én megalakult Sztójay Döme kormánya. Lehetőségei be voltak határolva, tevékenysége Németország teljes kiszolgálására korlátozódott. Veesenmayer kinevezési okmánya szerint a „birodalom teljhatalmú megbízottja gondoskodjék arról, hogy az ország teljes közigazgatását […] az ő irányítása alatt álló kormány intézze”.[4] A belügyminiszterré vitéz Jaross Andort nevezték ki, politikai államtitkára Baky László, adminisztratív (közigazgatási) államtitkára vitéz Endre László lett, utóbbi kapott megbízást a zsidókérdést érintő intézkedések végrehajtására. A Sztójay-kormány már március 29-én, a megalakulása utáni második minisztertanácson hét rendelettervezet elfogadásával megkezdte a német követelések alapján a zsidók elleni jogfosztó intézkedések kibocsátását, elsők között a megkülönböztető jelzésről szólót. Fontos megjegyezni, hogy korábban a szokásjog alapján a rendelettervezeteket előzetes véleményezésre fel kellett terjeszteni a kormányzóhoz. A Sztójay-kormány esetében azonban, mint ezt a miniszterelnök bejelentette, Horthy „az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő [Sztójay] vezetése alatt álló kormánynak és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni”.[5] Az pedig élt a lehetőséggel, s a zsidóellenes rendeletek jóváhagyásáról saját felelősségi körében döntött.

Hitler 1944. április 6–7-e között kijelentette, hogy a földalatti repülőgépgyárakban 100 ezer magyarországi zsidó munkásra van szükség. Veesenmayer és stábja mindenben megegyezett erről Sztójayval és a magyar kormány képviselőivel. Első lépésként a minisztertanács április 26-i ülésén hozzájárulását adta 50 ezer zsidó munkaszolgálatos Németországba küldéséhez, családtagjaikkal együtt.

Közben a német legfelsőbb vezetés részéről koncepcióváltás következett be, 500 ezer, máshol 700 ezer magyarországi zsidó munkaerőnek a birodalomba szállításáról beszéltek. Április 22-én pedig Jaross, Endre, Baky és a megszállás vezető tisztjei megbeszélést tartottak, amelyen megállapodtak arról, hogy a németek az összes magyarországi zsidót a birodalom területére szállítják. Az első vonat május 15-én indult el.

A magyarországi zsidók jogfosztása ellen mindegyik egyház felemelte a szavát, és mikor ez süket fülekre talált a kormánynál, más utakon próbálkoztak, tiltakozó akciókat szerveztek. Írásunkban a református egyház tevékenységét tekintjük át.

A Dunamelléki Református Egyházkerület tanácsának 1945. április 10-én megtartott ülésen számolt be Ravasz László püspök – egyben a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének lelkészi elnöke – arról, miket tett az egyház a német megszállás kezdetétől az üldözöttekért. Bejelentette, hogy március elején beteg lett, némi javulás után ágynak esett, így szeptember 15-ig hivatala ellátásában akadályozva volt. A tanácsülésre beterjesztett püspöki jelentéshez tartozik egy Pro memoria, amelyet már márciusban elküldtek sokszorosítva az egyházmegyéknek. Ebben Ravasz részletesen beszámolt tevékenységéről. A megszállás után először a passzív rezisztencia álláspontjára helyezkedett Balogh Jenővel, a Konvent világi elnökével, és a kormánnyal csak a legszükségesebb hivatalos ügyekben kívántak érintkezni. Ebből viszont az következett, hogy a rájuk zúduló egyéni zsidó tragédiákkal nem foglalkozhattak. Néhány nap alatt ez az álláspontjuk megváltozott. Így elhatározták, hogy tiltakozni fognak az intézkedések ellen, és azok hatálya alól minél több embernek mentesítést próbálnak kivívni.

 A március 29-i minisztertanácson meghozott rendeletek nyilvánosságra kerülése után azonnal, már április 3-án Ravasz László egy előterjesztést írt a belügyminiszternek, amelyet másnap személyesen adott át. Teljesen természetes, hogy egy egyház először és elsősorban a tagjai, a hívei számára sérelmes intézkedések ellen tiltakozik. Így kérte, hogy a zsidónak minősülő lelkészeknek, és az egyház esküt tett tisztviselőinek ne kelljen a megkülönböztető jelzést viselnie. Továbbá azon zsidónak minősülő családtagok, akiknek a gyermekei már nem esnek a zsidórendelkezések hatálya alá, szintén mentesüljenek a jelzés viselése alól. Végül a Zsidó Tanács mellett alakíttassék egy keresztyén zsidó tanács, mely ellátná a kikeresztelkedettek érdekképviseletét. Jaross kedvezően nyilatkozott, de a bekövetkezett engedmények nem elégítették ki az egyházat. Ezért április 6-án megfogalmaztak egy beadványt a Konvent elnöksége nevében, amelyet már a miniszterelnöknek küldtek el. A keresztyén egyházak elvi álláspontjának kifejtése után kérték a lelkipásztorok számára megadott kedvezmény kiterjesztését a református egyház minden esküt tett tisztviselőjére. Újra kértek a Zsidó Tanács mellé külön érdekképviseletet a kikeresztelkedettek számára. Azért, hogy „a zsidónak minősülő keresztyén egyháztagok ne a velük szemben érthetően elfogult zsidótanács illetékessége alá tartozzanak”.[6]

Április 12-én Ravasz a kormányzónál volt kihallgatáson, aki beszámolt neki a megszállás és a politikai fordulat részleteiről. A püspök kérte, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatban őrizkedjék minden olyan állásfoglalástól, mely az elkövetkezendő kegyetlenségek felelősségét ráhárítaná. Ilyen kísérletezések pedig történni fognak. Ezután a képviselőház elnökével, Tasnádi Nagy Andrással folytatott hosszabb, eredménytelen megbeszélést.

Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke április 27-én látogatást tett Ravasz Lászlónál, és beszámolt neki az észak-kelet magyarországi helyzetről. Elmondta, közvetlen tapasztalásból tudja, hogy az elkülönített zsidókat több helyen a szabad ég alatt tartják. Úgy vélik azért, mert Németországba fogják őket munkaszolgálatra szállítani. De Perényi szerint ez csak ürügy, ugyanaz a sors vár majd rájuk, mint a lengyelországi és a szlovákiai zsidókra. Megkérte Ravaszt, hogy menjen el a kormányzóhoz, hívja fel ezekre a figyelmét, és kérje fel, ami módjában áll, tegye meg a megakadályozására.

Másnap – április 28-án – a püspök Horthynál kihallgatásra jelentkezett, amelyről a következőket írta le: „Megismételtem most még nyomatékosabban azt a kérdést, hogy minden zsidó atrocitás felelősségét hárítsa el magáról, amit csak lehet akadályozzon meg, mert itt beteg emberek jutottak közhatalomhoz s olyan cselekedeteket követnek el, amelyek szégyenét és felelősségét a világtörténelem és a művelt emberiség ítélőszéke előtt elhordozni nem tudjuk. A Kormányzó Úr bizonyos ellenérzéssel hallgatta előterjesztésemet, s olyan benyomás maradhatott benne, hogy túlléptem az illetékességnek a határvonalát. De ez a helyzetből következett s ezt, mint kockázatot, vállalnom kellett. […] A Kormányzó Úr ezután elmondotta, hogy Magyarországtól nagyszámú munkaszolgálatost követeltek, s csak nagy nehezen lehetett elérni, hogy hogy ne »magyar« embereket, hanem zsidókat adjanak erre a célra. Ha pedig zsidókat adnak, helyesnek találja a kormánynak azt a felfogását, hogy hozzátartozóikat is küldjék ki, mert nem igazság, hogy a dolgozó és kereső fél más [kiemelés az eredetiben] országban termelő munkát végezzen, családját pedig itthon tartsa el a közösség. Így fog kikerülni egy pár százezer zsidó az ország határán kívül, de hajukszála sem fog meggörbülni, mint annak a sok tízezer magyar munkásnak sem, akik a háború kezdete óta Németországban dolgoznak. Ebből sajnálattal állapítottam meg, hogy a Kormányzó Urat félrevezették.”[7]

A kormányzónál történt látogatáson elhangzottakról létezik egy másik forrás is, amely megerősíti a fentieket. Soos Géza külügyminisztériumi tisztviselő, a Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője és Hadnagy Domokos repülőőrnagy pilóta 1944. december 9-én egy lopott géppel Pápáról Olaszországba, egy amerikai támaszpontra repült, hogy felvegyék a kapcsolatot a szövetséges erőkkel. Kihallgatásukról az OSS Kutatási és Elemző csoportja készített összefoglalót, melyben érintették a püspök kihallgatását is.

A dokumentum szerint Ravasz a „kormányzótól »megkérdezte, tudja-e milyen bűnöket követnek el nevében?« A kormányzó azt válaszolta, hogy a németek félmillió magyar munkást kértek német hadüzemekbe és Sztójay miniszterelnök arra kérte a németeket, hogy a magyarok helyett fogadjanak el zsidókat. Mind Sztójay, mind Veesenmayer kijelentette: Hitler megígérte, hogy ezeket a zsidókat épp olyan bánásmódban részesítik, mint amilyenben a magyarok részesülnének. A kormányzó megkérdezte, mennyi ideig szándékoznak dolgoztatni e munkásokat Németországban, és hozzátette: nem okos dolog, hogy elválasztják a családfenntartókat a családjuktól. Sztójay azt felelte, hogy a németek ezt megértették és azt kérték, hogy a munkásokkal együtt családtagjaikat is küldjék ki. Amikor Ravasz továbbra is kitartott azon állítása mellett, hogy a zsidókkal kegyetlenül bánnak, a kormányzó ingerült lett és közölte a püspökkel, hogy nincs hozzászokva, hogy kételkedjenek a szavában. A kormányzó azzal fejezte be a beszélgetést, hogy Ravasz beszéljen Sztójayval.”[8]

Ravasz László 1944. május 9-én megjelent a miniszterelnöknél. A látogatás közvetlen oka Jane Haining, a Skót Misszió Vörösmarty utcai leányiskolája internátusának felügyelője kiszabadítása volt. Haining 1932 óta dolgozott Magyarországon. A misszió internátus résznek 40–50 lakója, az elemi és polgári osztályoknak mintegy 400, kétharmad részben zsidó tanulója volt. A felügyelőnőt a német megszállás után a Gestapo letartóztatta kémkedés és zsidókkal való érintkezés vádjával. A püspök, mint a magyar református egyház konventjének lelkész-elnöke az államhatalom vallási ügyekben hivatalos képviselőjével, a református Mester Miklós államtitkárral kereste fel az ügyben a miniszterelnököt, aki egyben a külügyminiszteri posztot is betöltötte. Ezt az alkalmat használta ki Ravasz, hogy Sztójay elé tárja a gettósítással kapcsolatban Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Kassáról, Baranyából kapott híreit. Véleménye szerint a miniszterelnök szemmel láthatóan tájékozott volt, aki válaszában a bánásmódot elítélte, és elmondta, az elkülönítés szigorú, de emberséges módon való végrehajtására adott utasítást.

A Konvent elnökségének a miniszterelnökhöz küldött, fent említett beadványára május 10-i keltezéssel érkezett válasz. Ebben Sztójay leszögezte, a kormány szilárd meggyőződésének megfelelően nem térhetett el attól az elvi kiindulópontjától, mely szerint a zsidókérdés szabályozása nem vallási, hanem faji probléma. „A magyar kormány valamennyi tagja hiszi és vallja a keresztség szentségének a megkeresztelt személyek hitbeli életére gyakorolt átváltoztató hatását, de ez a hatás a természet rendje szerint a faji adottságokat gyökeresen nem változtatja meg. Nem mellőzheti a magyar kir. kormány annak a megemlítését sem, hogy a keresztség felvétele igen sok esetben nem lelki belső meggyőződéséből fakadt, hanem egyéb, sokszor méltánylást nem érdemlő szempontokból, és ilyen esetekben felfogásunk szerint a keresztség felvételének még a hitbeli életben sem lehet átalakító hatása.”[9] Éppen ezért mindazon államok – így Magyarország is –, amelyek a zsidókérdést szabályozták, egyéb meghatározó adatok híján az izraelita hitfelekezethez való tartozást használták fel a zsidó faj fogalmának meghatározására. Ugyanis a zsidó az egyetlen a fajok közül, amely a legújabb időkig ugyanabban a vallásban tömörül – érvelt Sztójay. A felek közötti álláspontok elvi különbségének kifejtése után pedig ígéretet tett a kérések részbeni teljesítésére. Így a megkeresztelkedettek részére – igaz nem önálló érdekvédelmi szervezet, hanem – a Magyarországi Zsidók Szövetségén belül a keresztyén vallású zsidók alosztályának kialakítására.

A válasz természetesen nem elégítette ki Ravaszt, így május 19-én már az egyetemes konvent elnökségének határozatával elfogadott előterjesztést küldött Sztójaynak. Ebben köszönetet mondtak a miniszterelnök előbbi levelében tett ígéretekért, és egyúttal emlékeztették azokra, mintegy jelezve, hogy számon fogják kérni a megvalósítást. Megelégedéssel olvasták a félhivatalos utasításokat, amelyek az olyan félzsidókat teljes jogú nemzsidónak nyilvánították, akinek zsidó szülőjük már a házasságkötés előtt áttért a keresztyén vallásra. Ez több ezer családot mentesített a sárgacsillag-viselési kötelezettség alól, ezáltal az 1944. június 21-i minisztertanácsi döntés alapján a gettóba való költözéstől, és így a deportálástól is.

Kívánatosnak tartották továbbá, hogy ez a mentesítés kiterjedjen azokra is, akiknek zsidó szülője a házasságkötés után, de még a gyermek hétéves kora előtt tért ki. Majd kijelentették, hogy az elkülönítést a leghatározottabban helytelenítik. Mivel a kormány befejezett tények elé állította az egyházat, kérték, hogy a kikeresztelkedettek külön elhelyezést nyerjenek, és a lelkipásztoraiknak lehetősége legyen szabadon meglátogatni őket. Végül – az egyébként már megkezdett – deportálásokkal kapcsolatban felhívták Sztójay figyelmét arra, hogy elkerülése érdekében tegyen meg mindent a kormány, ezáltal a felelősséget magáról és az egész magyar nemzetről hárítsa el. Célzást tett a levél arra is, hogy az egyháznak tudomása van arról, mi vár a deportáltakra. „Fel kell hívnunk Nagyméltóságod figyelmét azokra a szomorú eseményekre, amelyek más országok hasonló deportálását végső befejezéshez juttatták […]”[10]

Az események bemutatását június 23-án folytatjuk, amelyik napon a magyarországi református és evangélikus egyház, kilenc püspöke által aláírt memorandumban tiltakozott a deportálások és a zsidóüldözés ellen.

A református egyház küzdelme a magyarországi zsidók deportálása ellen 2. itt olvasható. 

Felhasznált irodalom:

Benoschofsky – Karsai 1958. Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. I. k. 1944. március 19. – 1944. május 15. A német megszállástól a deportálás megkezdéséig. Szerkesztette: Benoschofsky Ilona – Karsai Elek. Magyar Izraeliták Országos Képviselete kiadása. Budapest, 1958.

Kádár – Vági 2013. Kádár Gábor – Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau 1944. Jaffa Kiadó. Budapest, 2013.

Karsai 1986. Soos Géza és Hadnagy Domokos tájékoztatása a magyarországi helyzetről és a Magyar Függetlenségi Mozgalomról 1944 decemberében. (Az amerikai központi hírszerző hivatal által készített összefoglaló jelentés.) Közli: Karsai Elek. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV–V. Budapest, 1986. 238–245. o.

Mester 1946. Mester Miklós: A magyar háborús felelősség és a magyar ellenállás igaz története. 1946. augusztus 20. Gépirat Mester Miklós autográf aláírásával. A szerző tulajdonában.

Nagy Edit 2005. A Dunamelléki Református Egyházkerület tanácsának 1944–1945. évi tanácsülési jegyzőkönyvei. Közzéteszi: Nagy Edit. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve XI. Budapest, 2005. 146–342. o.

Ránki 1968. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Összeállították és sajtó alá rendezték, a bevezető tanulmányt írták: Ránki György et al. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968.

Ungváry 2016. Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege. Diszkrimináció és társadalompolitika Magyarországon 1919–1944. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016.
 

[1] Veesenmayer birodalmi megbízott kinevezési okmánya. Ránki 1968. 789.

[2] Altenburgnak, a Külügyminisztérium tájékoztatási hivatalvezetőjének távirata Veesenmayer birodalmi megbízotthoz. Ránki 1968. 811.

[3] Mester 1946. 27. o.

[4] Veesenmayer birodalmi megbízott kinevezési okmánya. Ránki 1968. 789.

[5] Minisztertanácsi jegyzőkönyv 1944. március 29. 27. napirend. MNL OL K27 – 128.

[6] Nagy Edit 2005. 302.

[7] Nagy Edit 2005. 311–312.

[8] Karsai 1986. 240–241.

[9] Nagy Edit 2005. 303.

[10] Nagy Edit 2005. 306.