Hogyan lehet megbecsülni egy adott szó korát, egyáltalán: meg lehet-e pontosan becsülni a régiségben, vagy meg kell elégednünk az úgynevezett relatív kronológiával? 

Sorozatunk előző részében láthattuk, vannak olyan szavak az eurázsiai kontinensláncon, amelyeknek megfelelései vannak sok-sok nyelvben az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, és így – elvben – a szó és az általa jelzett dolog (németül Wörter und Sachen) történetét és a kontinenslánc népesedéstörténetét vizsgálva akár néhány tízezer éves távlatok is nyílhatnak. Ilyen például az erdei, gyűjtögetett méz és a víz. A mama szó esetében azonban más a helyzet: az ’anya’ jelentésű mamának és megfelelőinek bilabiális (vagyis amikor a szó kiejtéséhez mindkét ajkunkat használjuk) mássalhangzója globális egyezéseket is mutat. Ez élettani eredetű lehet, hiszen a baba ajakkerekítéssel szopik, kézenfekvő, hogy az ’éhes vagyok’ hangicsálást is ajakkerekítéssel, em, emmem kezdi. Másrészt azt is láttuk, hogy a nosztratikus elmélet (amely szerint végsősoron minden nyelv rokonságban áll egymással) szóláncaiban is lehetnek hézagok, szakadások. 

Ha viszont nem egy-egy nagyobb földrajzi terület közösnek tartható szókincse, hanem valamely élő nyelv szókincsének eredete érdekel bennünket, akkor a nosztratikus szempont keveset nyújthat. Már csak azért sem nyújthat sokat, mert azok a „modern”, eurázsiai nyelvcsaládok, melyek egyikébe a magyar is tartozik, kétséget kizáróan nem régebbiek a legutóbbi jégkorszaknál. Ebben az esetben szavaink belátható története a néhány tízezer éves távlatról egycsapásra néhányezer évesre szűkül. Itt idézzük fel sorozatunk IV. részének egy gondolatát: „A kb. 10000 éve kezdődött felmelegedés, majd az utóbbi néhányezer év robbanásszerű technikai fejlődése (rézkor, bronzkor, vaskor) megnyitotta az utat a homo sapiens sapiens-populációk gyors terjedése előtt a nagy kontinensek klimatikusan kevésbé kedvező, vagy éppenséggel zord tájain is. Ez a humán diffúzió természetesen nyelvi diffúziót is jelentett.”  

A kedvező klimatikus fordulat, a technikai forradalmak sora lényegesen könnyebbé tette az emberi életet. Az ezt követő népességrobbanás nyomán pedig egyes, akár eredetileg lényegesen eltérő nyelvű populációk is szoros kapcsolatba kerülhettek egymással, így a nyelvi érintkezéseknek különféle fajtái alakulhattak ki. Az egyik legérdekesebb kétségkívül az, amikor egy bármilyen (technikai és kulturális és/vagy katonai) fölény következtében az egyik érintkező populáció nyelve presztízsnyelvvé válik több, más nyelvű nép körében is. Ez a presztízsnyelv oldaláról ad- és szupersztrátum (ő hat a többire), az alacsonyabb presztízsű nyelvek oldaláról elsősorban szubsztrátum (átvesznek a presztízsnyelvből) hatást jelent.  (Hosszú ideig tartó, folyamatos érintkezés esetén az alacsonyabb presztízsű nyelveket beszélők beleolvadhatnak a magasabb presztízsű nyelvet beszélők közösségébe, viszont „cserébe” a felcserélő kétnyelvűségük folyamatában, nyelvi kölcsönhatások formájában maguk is otthagyják nyelvi nyomaikat elsősorban a terjeszkedő presztízsnyelv hang- és mondattanában.)

A figyelmes olvasó már észrevehette, hogy itt a nyelvcsaládok születéséhez vezető nyelvi homogenizáció folyamatát ecseteltük. Ennek csúcspontja a sok, eredetileg különféle nyelveket beszélt közösség viszonylag egységes lingua francája, közvetítőnyelve. Hogy ez az egységesség mennyi ideig tarthat, az különböző történeti korokban is számos klimatikus, gazdasági, kulturális és politikai tényező függvénye. A mai globális digitális világ körülményei közepette az angol, a spanyol, a portugál, a mandarin akár tíz-húsz év alatt is nyelvek sokaságát „falhatja fel”; régen ehhez jóval hosszabb időszak kellett. Aki pedig ezen kérdések iránt (homogenizáció, nyelvcsaládok, megszakított egyensúly stb.) még inkább érdeklődik, az lapozza fel R.W. Dixon ausztráliai nyelvészprofesszor izgalmas könyvét, a The Rise and Fall of Language-t. 

Magyarán meg kell elégednünk azzal, hogy a magyar nyelvnek megtaláljuk a nyelvrokonait, s azokat a szavakat tekintjük nyelvünk ősi, eredeti szókészletébe tartozónak, amelyeknek a szabályos megfeleléseit az adott nyelvcsaládon belül leljük. Ez nem is nehéz kérdés, hiszen a XVIII. század végére bizonyossá vált, hogy a magyar legközelebbi nyelvrokonait az uráli nyelvcsaládban leljük. Az alábbi táblázatban az alapszókincsbe tartozó igék megfeleléseit gyűjtöttük egybe. Jól látható, hogy az első három adatoszlop szavai nagymértékben egyeznek, míg a negyedik és ötödik oszlopé a magyarral alig-alig. Ha a VI. részben sorolt alapszókincsbe tartozó, más szavakkal is készítenénk hasonló tesztet, az eredmények százalékosan nem sokban különböznének.

Ha egy magyar, észt és mari igealak hangtörténetileg (és jelentéstörténetileg) összetartozik, akkor az így kirajzolódó távlat 3500–4000 év lehet. Természetesen még egyszer hangsúlyozni kell, hogy mindezen szavak ősetimonjai (a legősibb szavak) sokkal régebbiek is lehetnek – bizonyosan régebbiek is – az összehasonlító nyelvtudománynak azonban egyszerűen nincsenek olyan természettudományos módszertani lehetőségei, amelyekkel tűpontos datálást végezhetne. Az ok végtelenül egyszerű: a nyelv társadalmi jelenség, ezért alapvetően az élő, szóbeli használata az elsődleges. A hang- vagy szótagjelölő írásbeliség másodlagos, és relatíve későn alakult ki, a magyar legrégebbi szövegemléke az 1192 és 1196 között keletkezett Halotti beszéd és könyörgés, más szóval a régmúltból a nyelvnek nincsenek fizikailag megfogható tárgyi emlékei.   

A relatív kronológia pedig annyit tesz, hogy különféle, hangtörténetileg sokszor igen összetett kérdésből hozzávetőlegesen kirajzolódik, hogy mennél korábbi és mennél későbbi nem lehet egy adott szó a magyarban. Világossá válik például, hogy a magyar nyelv rendkívüli kulturális jelentőségű ótörök jövevényszó-rétege mindenképp későbbi, mint a táblázatunkban bemutatott ősi uráli (finnugor) magyar igéink. Az ilyen megállapításokhoz történeti, földrajzi, népességtörténeti és nyelvtörténeti adatok interdiszciplináris vizsgálatára van szükség. Sokszor a folklór, sőt a régészet, legújabban pedig az archeogenetika is adhat e munkához értékes háttérinformációkat. Hogy mettől meddig tart egy-egy ilyen szótörténeti korszak, és hogyan lehet ennek legalább relatív határait kijelölni, arról legközelebb fogunk mesélni.