A hazai perjog történetében járatosak előtt ismert, hogy Magyarországon először II. József 1786-ban kiadott Ordo iudiciariusa kísérelte meg „kódexjelleggel szabályozni a peres eljárást úgy, hogy valamennyi polgári perre mérvadó általános normákat vezetett be.”¹

Az Ordo iudiciarius fő törekvése a gyakorlat egységesítése mellett az eljárások gyorsítása, a végeláthatatlan perfolyamok határidőkkel való kordában tartása volt. Mindjárt a 17. §. így szól: „A perek tárgyalásain mindkét peres fél és védnökeik egyaránt a szokásos nyelvezettel éljenek, és teljességgel tartózkodjanak a kitérőktől, ismétlésektől és a szócsépléstől.”²

És valóban: XVII-XIX. századi periratokat olvasgatva az egyik dolog, ami feltűnik: az örök „hivatali bikkfanyelv” parttalan burjánzása. A nemegyszer indoklás nélkül, sokszorosan elnapolt tárgyalások java amúgy is a prókátorok ügyrendi és a bírói illetékességet érintő kötözködéseivel telik, míg végre-valahára az érdemi pertárgyról (meritum) is szó eshet; s mindezt nem ritkán egy–másfél oldalnyi, s bizony „kitérőktől, ismétlésektől és szócsépléstől” terhelt körmondatokból kell kihámozni.

Ám ha megszokjuk a cirkalmas és (sokszor valószínűleg szándékosan) túlbonyolított mondatóriások egyhangúságát, csakhamar feltűnik: a nehézkes és jogi szakzsargontól hemzsegő nyelvezetet búvópatakként járják át a régvolt, konkrét ügyek mögött álló hús-vér emberek eleven, sokszor érzelmekkel, indulatokkal telt megnyilvánulásai. 

Szellemi csemege, ahogy az al- és felperes fél ügyvédjei felváltva felelgetnek egymásnak; ilyenkor nemcsak az általuk hivatkozott törvények, Hármaskönyv-„tzímek” jogi érveivel folyik pengeváltás, hanem az odavetett, néha már személyeskedő gúnyolódás pszichológiai fegyverei is előkerülnek – sokszor akkori vagy akár mai magyar szófordulatok latin tükörfordításaival.

A másik fél „mélyen hallgat” (altum silet) arról, ami ellene szólna; tervei „füstbe mennek” (in fumum veniunt), „akármilyen bő lére eresztett jogi okoskodással hozakodott is elő eddig ügyvédük,³ hiszen „folyton csak ugyanazokat az érveket szajkózza (cantat rationes suas et motiva recapitulando). A válasz sem marad el: „Az alperes hosszas és változatos okoskodásokkal operáló, védekezésül összehordott felszólalása puszta feltevésekre és vélekedésekre épít, jogi érvelésre a legkevésbé sem alkalmas, így a törvény színe előtt választ sem érdemel, mivel … stb.”.⁴ És bár gyakori volt, hogy az alperes fél meg sem jelent a tárgyaláson, még ha megjelent is, azt sem mindig értékelte a felperes ügyvédje: „Bámulatos és meglehetősen undorító, hogy az alperesek tegnap óta a puszta megjelenésen kívül semmi mást nem tettek”.⁵

Az olykor nem könnyen olvasható aktáknak szinte nincsen olyan lapja, ahogy ne rejtőzne egy-egy ilyen gyöngyszem.

A keresetek, periratok esetleírásai még inkább közel hozzák a régmúlt idők emberét, noha (perekről lévén szó) többnyire nem a legfényesebb oldalát mutatva meg; ezekre azonban nincs itt hely példákat hozni.

Maradva tehát magánál a leírt szövegnél és annak stílusánál, még egy színes jelenség érdemel figyelmet: a keresetben leírt vagy a tárgyaláson elhangzott sértések, trágárságok. Mivel ezek sokszor az ügy lényegéhez tartoztak, a kereset vagy a perjegyzőkönyv mindig akkurátusan: szó szerint és eredeti (itt tényleg „vulgáris” népnyelven) idézte ezeket, ám illendő távolságtartással mindig a „bocsánat a szóért” (venia verbo), „már bocsánat” (salva venia) vagy „füleket nem sértve” (salvis auribus) bevezetéssel.

Így tudjuk meg, hogy a XVIII. századi kisnemes becsületsértési pert indíthatott (és indított is, meg is nyerte) a „hunczut paraszttya” megszólításért, vagy hogy 1721-ben a Délvidéken duhaj nemesek a „kocsmában békésen iszogatva énekelő és semmi rossztól nem tartó két jobbágyasszonyt” a „kaj koliko budete pile kurve popevale” kiáltással verték agyba-főbe „vérük bőséges omlásáig”, majd a bíróságon is „a ’peszter pszu odgonarjaj’ gyalázkodó szavakkal illették a felperest, fügét mutatva neki (ficum post illum proiciendo).⁶ 

Így talál utat lépten-nyomon a nehézkes latin hivatali nyelvezeten át is a két-háromszáz év távlatából is élő, olykor vaskos valóság.