Habár a szakirodalom nem egységes e téren, a nyelvi tervezés, a nyelvpolitika és a nyelvstratégia összességében egy ország nyelveinek és nyelvváltozatainak használatát szabályzó politika kialakítása és annak gyakorlatba való átültetése.

A nyelvpolitika elsősorban és tágabb kontextusban azt határozza meg, hogy mit tegyünk, míg a nyelvi tervezés azt, hogy hogyan tegyük mindezt, vagyis valamivel konkrétabb, cselekvés- és tevékenységközpontú folyamat. E kettőhöz szorosan kapcsolódik a nyelvstratégia fogalma, amely egyes értelmezések alapján a nyelvpolitika része, míg más megközelítésben a nyelvi tervezésből következik és annak sajátos területeit öleli fel, mint például amilyen a fordítás és tolmácsolás, közérthetőség vagy az idegen- és anyanyelvoktatás.

Magyarországon az első kifejezetten nyelvpolitikainak tekinthető törekvésekről leginkább a XVIII. és XIX. század fordulóján, a magyar nyelv státuszának és presztízsének erősítését célzó jogi lépések megtétele óta beszélhetünk, igaz, nyelvpolitikai természetű/jellegű tevékenységek már az államalapítás óta léteztek a magyar nyelvvel, nyelvközösséggel kapcsolatban. A XVI. század előtt nem igazán próbálták törvényekkel szabályozni a kelet-közép-európai nyelvek egymáshoz való viszonyát. Ekkortájt az ország területén honos élőnyelvek egyikének sem volt hivatalos státusa, ellenben a latin a nemzetközi közvetítőnyelv (lingua franca) szerepét töltötte be a formálódó tudományos életben, valamint az országon belüli és az azon kívüli hivatalos írásbeli érintkezésben. Ám mai értelemben vett államnyelvnek a latin csak de facto (gyakorlatban megvalósuló) nevezhető, mert ebben az időben a nyelvhasználat kérdésében a szokásjog volt az elsődleges, törvényi szabályozásra (de jure) ekkor még nem került sor.

A reformációval aztán több olyan határozat, törvényi intézkedés is megjelent, amely nyelvi kérdésekben nagy jelentőséggel bírt. Az első ezek közül az az oktatási nyelvről szóló határozat, amelyet a nagyszombati zsinat hozott meg 1560-ban, s amellyel az anyanyelvű iskola (schola vernacula) létrehozását rendelték el Magyarországon. Mindemellett ugyanebben az évszázadban kezdődött meg több kelet-közép-európai nyelv, köztük a magyar nyelv belső leírása, feltárása is. Az első magyar grammatikának Sylvester János Grammatica Hvngarolatina (1539) című kötetét tekintjük, amely kötetet követően számos más grammatika és szótár látott napvilágot. Ennek következtében az írásbeliségre való igény egyre fokozódott, ahogy a fordítás szerepe is egyre jelentősebbé vált (l. pl. bibliafordításokat), s szükségszerűen a sztenderdizálás gondolata is megjelent.

Az ország három részre szakadását követően a magyar nyelv helyzetét különböző erők és érdekek határozták meg. A Habsburgok uralta királyi Magyarország uralkodója, I. Ferdinánd az előzetes ígéretei ellenére és az egységes birodalom megteremtése céljából erőteljes lépéseket tett a magyar nyelv (és nép) korlátozása érdekében (pl. a magyar ügyeket német tanácsosok intézték németül vagy az összevont hadsereg vezényleti nyelve a német lett). A török hódoltság területén ezzel szemben a vallási és nyelvi helyzet maradt a régiben, s a megfogyatkozott lakosság megtarthatta latin nyelvű törvénykezési szokásait, s tovább használhatta anyanyelvét is. A harmadik országrészben, a Szapolyai János irányította Erdélyi Fejedelemségben a magyar, a székely és a szász nemzet természetes közvetítőnyelve a magyar volt, amit az országrész irányításában is hivatalosan használtak egészen I. Lipót 1690-es rendeletéig (Diploma Leopoldinum), amely nyomán áttértek a latinra.

A következő fontosabb állomás a magyar nyelvet érintő politikai döntések és rendeletek között az 1777-ben kiadott Ratio Educationis, majd a Mária Terézia fia, II. József-féle 1784. május 11-i nyelvrendelet. E két rendelet részben implicit, részben nyílt célja az volt, hogy az aktuális hivatalos nyelvet, a latint felváltsa a német, amely egy egységes és központosított birodalom alapjait is jelentette volna. Ám ez a koncepció a magyar állampolgárok érdekeit sértette, ellene ment a többnyelvű és többkultúrájú régió sok évszázados hagyományainak, így ellenállást váltott ki. Részben ennek következtében az uralkodó 1790. január 28-án több másik törvénnyel és rendelettel egyetemben visszavonta az említett nyelvtörvényt.

E nyelvtörvény körüli heves vita és konfliktus számos kifejezetten nyelvpolitikai és nyelvtervezési jellegű határozatot és szakmai diskurzust eredményezett. Ettől kezdve a magyar nyelv ügye, valamint a magyar kultúra és oktatás, s egyáltalán a magyar nyelv használata állandó napirendi pontnak számított. S míg az 1780-as évekig – a kifejezések és a szókincs hiánya miatt – többnyire jogosan érveltek a magyar nyelv alkalmazása helyett a latin megtartása mellett, a reformkor és annak nyelvi mozgalmai már egyre inkább megágyaztak a magyar nyelv hivatalossá tételének.

Természetesen a XIX. században sem volt hiány a nyelvpolitikai természetű, nyelvpolitikai kérdéseket érintő rendelkezésekből, intézkedésekből. Az 1806-os II. Ratio Educationis nyomán az anyanyelvű oktatás szélesebb körű elterjedése valósulhatott meg: a rendelkezés az elemi iskolákban bevezetett anyanyelvtanítás mellett, a korábban csak latinul oktató gimnáziumokban is lehetőséget biztosított a tananyag anyanyelvi ismertetésére. E rendelkezést tovább erősítette, hogy 1820-tól kezdődően a diákok immár osztályzatot is kaptak a magyar tantárgyra a gimnáziumi osztályokban.

1844. november 13-án szentesítette V. Ferdinánd magyar király az 1843/1844. évi pozsonyi országgyűlés törvényeit, melyek közül a legismertebb a magyar nyelv hivatalossá tételéről szóló 2. törvénycikk. A jogszabály értelmében minden törvényt magyarul kellett megalkotni, az országgyűlés munkája magyar nyelven folyt, valamint az oktatás magyar nyelven történt az iskolákban. Mindemellett a hivatalokban magyar nyelven folyt az ügyintézés, bár ennek az 1849 utáni időszak vetett véget, és a központi hivatalokban ismét a német vált az ügyintézés elsődleges nyelvévé az I. Ferenc József által 1860. október 20-án kiadott császári-királyi rendelet (októberi diploma) nyomán.

Nyelvpolitikai szempontból fontos állomásnak számít még a nagyobb ellenkezést és vitát generáló 1879. évi törvény XVIII. tc., amely a magyar állampolgárok számára hivatott biztosítani a lehetőséget az államnyelv megtanulására. Habár az államnyelv megtanulásának a lehetősége napjainkban alapvető törekvés a különböző országokban, a XIX. században ezt sokan asszimilációs törekvésként értelmezték. Hasonló vitát váltott ki a XX. eleji 1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanitók járandóságairól, amely a (magyar) anyanyelvű oktatást szándékozott biztosítani ott is, ahol nem volt magyar tannyelvű iskola, ám vannak magyarajkú tanulók. 

A XX. század magyar nyelvet érintő nyelvpolitikai vonatkozásai rendkívül szerteágazóak, elég csak a trianoni békediktátumra gondolni, amely következtében nemcsak új államhatárok, hanem teljesen új nyelvi helyzetek jöttek létre, s ennek következtében különféle nyelvpolitikai intézkedések és megoldások. A téma összetettsége miatt minderről egy külön cikkben adunk számot.