Már hozzászoktunk ahhoz, hogy vannak olyan szóalakok, amelyeket nem a kiejtésüket követve írunk le, hanem másképp írjuk, mint ahogy mondjuk őket. Ha az automatizmust félretesszük, akkor első hallásra ez ellentmondásnak, túlbonyolításnak hangzik. A magyarázat azonban logikusabb, mint gondolnánk. 

No persze minden magyarázat ellenére is akadnak homályosabb részletek. Helyesírásunknak négy alapelve közül a kiejtés szerinti és a szóelemző alapelv összefüggéseit kell áttekintenünk, hogy megértsük a probléma lényegét, az egyszerűsítő és hagyományőrző alapelv ezúttal kevésbé fontos.

A kiejtés szerinti írásmódot így mutatja be a helyesírási szabályzat.

„18. A kiejtés szerinti írásmód azt jelenti, hogy a szóelemek (szótövek, képzők, jelek, ragok) írásformáját köznyelvi kiejtésük szerint rögzítjük, például: cipő, fény, láz, olló, ír, véd, húsz, tíz; -s, -talan, -telen, -va, -ve; -bb, -t, -j; -n, -tól, -től, -kor. Legnagyobb részük ezt az írásformáját tartja meg akkor is, ha több szóelemből álló szóalakba kerül. Bizonyos esetekben azonban a szóelemek kiejtésbeli módosulását az írás is feltünteti.

Művészi vagy tudományos célból nyelvjárási, régies vagy más, nem köznyelvi alakok írásbeli használatára is szükség lehet.”

A szóelemző írásmódot pedig így magyarázza a helyesírási szabályzat.

„48. A magyar helyesírás a szóelemző írásmód érvényesítésével biztosítja azt, hogy a toldalékos szavakban mind a szótő, mind a toldalék, az összetett szavakban pedig minden tag világosan felismerhető legyen. Ezért a toldalékos és az összetett szavak legnagyobb részében a szóelemeket úgy sorakoztatjuk egymás mellé, ahogyan külön-külön ejtve hangzanának, például: barátság (= barát + ság), barátaival (= barát + ai + val); barátfüle (= barát + fül + e), állatbarát (= állat + barát).

Az egynél több szóelemből álló szóalakokat általában a szóelemző írásmód alapján írjuk le. Természetesen ezt gyakran észre sem lehet venni, hiszen például a házban, kertnek, lóval szóalakot a kiejtés alapján is így írnánk.

A szóelemző írásmód érvényesítése akkor válik különösen fontossá, ha a szó egészét másképp mondjuk ki, mint a szóelemeket külön-külön, például: kertje [kertye] = kert + je; néztük [nésztük] = néz + t + ük; község [kösség] = köz + ség; szállnak [szálnak] = száll + nak.

A szóelemző írásmód fő szabálya nem érvényesül minden toldalékos szó leírásakor. A toldalékos szavak egy részében ugyanis a szóelemeket nem eredeti alakjukban, hanem módosult változatukban tüntetjük fel, például: házzal (= ház + zal); fusson (= fus + s + on).

A házzal, fusson esetében például a ház tőhöz a -val rag módosult -zal formában járul, illetőleg a fut igének fus- a felszólító módban használatos töve, és ehhez a módjelet -s változatban tesszük hozzá.”

Tehát maga a helyesírási szabályzat is utal rá, hogy a gyakorlatban összefüggenek ezek az egymásnak ellentmondónak tűnő alapelvek. A lényeg megértéséhez érdemes eljátszani a gondolattal, hogy miképpen működne a helyesírásunk, ha e két alapelv közül csak az egyik létezne.

Ha mindent kiejtés szerint írnánk, akkor az ejtésváltozatok kodifikációjának hiánya, valamint a beszélt nyelv folytonos változásai miatt az egyedi kiejtési sajátosságok több esetben egy szóalaknak többféle írásmódját is lehetővé tennék. Előbb-utóbb követhetetlenné válna a helyesírásunk, elkezdődne az írás szétfejlődése. Emiatt pedig lennének olyan írott szóalakok, amelyeknek az értelmezéséhez rekonstruálni kellene a szóalak elemeit. Távoli hasonlatként hozható a nyelvtörténészek munkája, akinek egy régi szövegemlék elemzése előtt az az egyik legfontosabb feladatuk, hogy megállapítsák az írott szöveg olvasatát. Persze ott az okozza az egyik legnagyobb nehézséget, hogy a több száz évvel ezelőtti, régebbi nyelvtörténeti korok beszédének a hangzását és éppen az egységes helyesírás hiánya miatt a szóalakot sokszor csak rekonstruálni tudjuk. A mai nyelv hangzását viszont ismerjük, tapasztaljuk, és szabályozva van a helyesírás is. Ha minden összetett vagy több szóelemből álló szóalak írott formájában feltüntetnénk a beszéd során kialakuló hangváltozásokat, egyéni ejtésváltozatokat, akkor az összetételi tagokat, valamint a szóelemeket nehezebben lehetne rekonstruálni, azaz nehezebben értenénk meg a leírt szöveg pontos jelentését. A kiejtés szerinti írásmód kizárólagossága tehát nem járható út.

A másik véglet: mindent csak szóelemző írásmód szerint írjunk. Ekkor pontosan, hibátlanul ismerni kellene a grammatika, a fonetika, a morfológia minden részletszabályát, hogy egy szóalak minden alkotóelemét pontosan le tudjuk írni. Ráadásul sokszor irreálisan eltávolodna egyszóalak írásképe a kiejtéstől. Tehát bizonyos szóalakok esetében olyan nehézzé válna a helyesírás és az írott szöveg értelmezése, hogy gyakorlatilag alkalmazhatatlanná válna a széles tömegek számára. Tehát a szóelemző írásmód kizárólagosságát is el kell vetnünk. Így már talán érthető, hogy miért van szükségünk arra, hogy ez a két alapelv nagyjából ki legyen egyensúlyozva. 

Azért állt elő ez a helyzet a magyar írásbeliségben, mert nyelvünk típusából fakad, hogy a jelentést, a szóalakok grammatikai szerepét a szótőre ráépülő, egymással alaki, kiejtésbeli egységet képező toldalékokkal fejezzük ki. Rendkívül sok toldalékunk van, emiatt általános, hogy egy szóalakban olyan hangkapcsolatok alakulnak ki a morfémahatárokon, amelyek a kiejthetőség céljából hangalakváltozásokat idéznek elő. Ezek közül vannak olyanok, amelyeket írásban is jelölünk, és vannak olyanok, amelyeket nem. A magyar helyesírás szabályai (https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/akh12) az 50–60. pontokban részletezi a mássalhangzók találkozásakor előforduló minőségi és mennyiségi változásokat, azoknak az írásban jelölt és jelöletlen formáit, tehát a hasonulásokat, az összeolvadásokat, a rövidüléseket, kieséseket. Ezek a szabályok jobbára megfelelnek a köznyelvi kiejtésnek, és a szóelemek rekonstruálhatóságának közmegegyezés szerinti igényét követik.

A homályos pont a köznyelvi kiejtés. A helyesírásunk az értelemtükröztető jelleg mellett a köznyelvi kiejtést igyekszik követni, tehát az egyéni, csoportnyelvi, nyelvjárási sajátosságokat kizárva, kodifikálni, egységesíteni törekszik az írásbeliségünket. A „köznyelvi kiejtés” meghatározása azonban nem minden esetben egyértelmű. A helyesírásunk például a víz, tűz, szín szótövekből képzett vízi, tűzi, színész szóalakokban megőrzi a szó hosszú belső magánhangzóját, viszont legalább is vitatható, hogy a „köznyelvi” kiejtésben is megmarad-e ez a magánhangzóhosszúság, és nem rövidül-e le *vizi, *tüzi, *szinész alakra. Ugyanakkor például az -s képzős alakban a szóbelseji magánhangzó-rövidülést feltüntetjük írásban: vizes, tüzes, de a szín esetében megmarad a hosszú magánhangzó: színes.

Vannak viszont a helyesírási gyakorlatban az általános, köznyelvi kiejtést követő szabályozással ellentétes tendenciák. Gyakori hiba például az irónia, kultúra szótövek képzett alakjaiban a kiejtésbeli magánhangzó-rövidülést írásban nem jelölő gyakorlat: *kutlúrális, *irónikus, pedig a szabályzat a kiejtés szerinti írásmód alapján kodifikálja ezeknek az alakoknak a helyesírását: kulturális, ironikus.

Az ellentmondásos helyzetek, gyakorlatok, példák sorát még hosszan lehetne folytatni, de talán ennyi is elég volt ahhoz, hogy megértsük: a „másképp írjuk, másképp mondjuk” jelenség szükségszerű a magyar helyesírásban. És mivel a helyesírás szabályozása a társadalmi szükségletet kielégítendő egységesíteni törekszik a magyar írásbeliséget, és mindezt úgy igyekszik megtenni, hogy megőrzi az írás értelemtükröztető jellegét, mindig lesznek homályos, ellentmondásos gyakorlatok, és néha a „közmegegyezés” és a „köznyelvi kiejtés” követése tudatos tanulást igényel.