Az 1942. június 28-án megindított német offenzívában (Operation Blau) részt vevő magyar királyi 2. honvéd hadsereg július derekára elérte a Don folyó nyugati partját. Vele szemben a szovjet 6. hadsereg három hídfőállást épített ki, amelyekért július 18-tól kezdve véres harcok folytak. Augusztus 30-ig mindhárom hídfőállás (Uriv–Sztorozsevoje, Korotojak, Scsucsje–Perejeshaja) ellen két-két magyar támadás indult, de számottevő eredmény nélkül. A csata szeptember 16-ig tartott.

A magyar 2. hadsereg-parancsnokság még az ősz beállta előtt fel akarta számolni a Don innenső partján szívósan védekező szovjet csoportosításokat, így került sor szeptember 1-jén a korotojaki hídfő elleni harmadik támadásra, amelyet három nappal később felszámoltak. Az Uriv–Sztorozsevoje birtoklásáért szeptember 9-én indított harmadik urivi hídfőcsata rendkívül súlyos veszteségekkel járt, ezért a magyar 2. hadsereg-parancsnokság 1942. szeptember 16-án a további támadást leállította. Lezárult a nyári hídfőcsaták időszaka és az utánpótlási gondokkal küszködő expedíciós magyar hadsereg megkezdte a Donnál elért állásainak megerősítését és téliesítését.

A magyar 2. hadsereg doni arcvonalszakaszának közepébe ékelődött a szovjetek legnagyobb hídfőállása Uriv–Sztorozsevoje térségében. Az urivi keleti Don-kanyar északi részén Sztorozsevoje, attól keletre Otticsiha és egy nagyobb kiterjedésű erdőség, déli részén Uriv feküdt, mellette az ún. 66-os erdő, Sztorozsevoje és Uriv között pedig egy horhos az Uriv-patakkal. E térséget uralta a 185,6 és a 187,7 magassági pont. A kisebb horhosokkal átszeldelt részeken betakarítatlan mezőgazdasági területek és mocsaras, járhatatlan részek váltakoztak.     

1942. szeptember 9-én báró Willibald von Langermann und Erlencamp német páncélos tábornok, a német XXIV. páncéloshadtest parancsnokának vezetése alatt megkezdődött a harmadik és legnagyobb szabású uriv–sztorozsevojei hídfőcsata. Az előkészületek során 35 német és magyar tüzér- és sorozatvető-üteget összpontosítottak a hídfő elleni tüzérségi előkészítéshez és légi támogatást igényeltek. Az esztergom-tábori 30. harckocsiezred 30 meghibásodott vagy megrongálódott páncélosát kijavították és a németektől 10 db hosszú csövű „páncélfírt”, azaz Pz. IV–F2 harckocsit kaptak. A támadás súlypontját képező erők jobbszárnyán az egri 20., balszárnyán – Uriv és környékén – a soproni 7. és a kecskeméti 13. könnyűhadosztály készülődött. A hadműveleti terv szerint az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztálynak és a német 168. gyaloghadosztálynak Sztorozsevoje bevétele után északról dél felé haladva kellett bekerítenie és felmorzsolnia a hídfőben lévő ellenséget. 

Természetesen a szovjetek sem tétlenkedtek. A hídfőt lehetőség szerint jól megerősítették, az itt beásott 25. gárda lövészhadosztály és az 53. megerődített körlet támogatására szeptember 9-től a 116. harckocsi- és a 24. gépkocsizó dandár, a 160. lövészhadosztály részei mellett a 219. lövészhadosztály 727. gépkocsizó lövészezrede került ide.

Eredetileg szeptember 8-án indult volna a támadás, de az esős idő miatt másnapra halasztották. Szeptember 9-én reggel 5 órakor tüzérségi előkészítés vette kezdetét. A továbbiakról ifjabb Boross István tartalékos árkász honvéd (komáromi 52. gyalogezred ezredközvetlen árkászszázad) naplójából kaphatunk képet: „Már hajnalban megindult az új támadás. Tőlünk Délre. Tegnap este, a sötétség beálltával kezdődött, a páncélosok felvonulása és eltartott, szünet nélkül, virradatig. A kezdődő világossággal elkezdtek lőni a tűzérek. Majd megjelentek a repülők. Én innen, ahol e sorokat írtam, egy orosz házban. Két tányéraknán ülve, az asztalon pedig egy láda német robbanóanyag, nagyszerűen látom a repülőket, ahogy tíz-húsz-harmincas csoportokban, méltóságteljesen körözve, keresik a célt és potyogtatják, bombáikat. Ameddig a szem ellát, hatalmas füst mindenütt. Úgy beborítja a tájat, mind a köd. A föld pedig remeg a páncélosok dübörögnek a muszka pedig fut. Hála a Mindenható Jó Istennek, nem kell újra részt venni az áttörésben. A mi arcvonalunk csendes. Egyes hírek szerint már itt is átmentek, de mi nem kaptunk még semmire parancsot.”

A budapesti 31. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús századának parancsnoka, Veress János százados így rögzítette a támadás kezdetét: „Filmszerűen peregnek az események egymás után. [...] Az előttünk lévő dombon az előző harcokban kilőtt 4–5 orosz harckocsi hullája hever, csak később tudom meg róluk, hogy rohamistáinknak nagy veszteségeket okoztak a bennük rejtőzködő szovjet bitangok. Úgy látszik, az előkészítés nem volt elégséges, mert az orosz tüzérség és aknavetők zavartalanul, és ami még nagyobb baj, pontosan megfigyelt tűzcsapásokat adnak le, pedig Uryw község templomtornya már romokban hever. Szállingóznak is hátrafelé sebesültjeink elég sűrűn a kötözőhelyre, azonban fegyelmezetten, szótlanul. [...] A pokol tornácának kellős közepét nem lehet díszesebben elképzelni, mint ezt a helyet.” 

Kiss Ernő főhadnagy, a kecskeméti 37. gyalogezred kiskunfélegyházi III. zászlóalj 8. puskásszázadának parancsnoka szintén a támadók között volt: „Mivel a hajnali ködben a templomtornyot nem lehetett látni, tájolóval állítottam be a szakaszokat a megfelelő irányba. Reméltük, hogy hét-fél nyolcra felszáll a köd és nem keverednek össze a szakaszok. Reggel hat után óriási dübörgéssel megszólaltak a hátunk mögött felállított ágyúk és lőtték a templomdombot. Néhány lövedék sajnos vészesen a közelünkben csapódott be. Pár repülő is felszállt valahol hátul és bombázta a ködbe burkolt környéket. […] 7 órakor már alig volt köd, s felsejtődött a templomok körvonala, mikor a búzatáblában szuronyt szegezve haladtunk előre. A túloldalról néma csend fogadta az előrenyomulásunkat. A tüzérség is abbahagyta az előkészítést, mert a gyalogság már olyan közel volt a dombhoz, hogy esetleg eltalálhatta volna. Nagy csend borult a vidékre, csak a parancsnokok hangját lehetett hallani. Már arra gondoltam, hogy az oroszok kiürítették a támadásunk előtt a hídfőt, s könnyű dolgunk lesz. Csak az esetleges aknamezőre kell ügyelnünk, nehogy sok legyen a veszteségünk. Én az első szakasz mögött haladtam a tiszti legényemmel és egy hírvivővel, pisztollyal a kezemben. Már nyolc óra felé járt az idő, és a templomokat egészen közel, mintegy 60–80 méterre megközelítettük. Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Körülöttünk mindenütt aknák robbantak, géppuskák zakatoltak és géppisztolyok szórták ránk a világító lövedékeiket. Azonnal megtorpantak az első sorok és lefeküdtek a búzatáblába. Hiába kiabáltam a katonáknak, hogy »előre«, azok ugyan meg sem mozdultak. Sokan kiabálni kezdtek, hogy megsebesültek és vigyék őket a segélyhelyre. Saját szememmel láttam, mikor Ambrus századost, a géppuskás század parancsnokát egy puskagolyó eltalálta és azonnal meghalt. […] Egy kis lélegzetvételnyi szünet után, mikor az oroszok sikeres össztüze csitulni kezdett, felálltam, illetve meghajolva a búzatáblában előrementem az első szakaszparancsnokomhoz, hogy megbeszéljem vele, mit csináljunk. Ekkor akna robbant mellettem. Egy nagy ütést éreztem a jobb felső combomon. Elestem. Éreztem, hogy megsebesültem. […] Éreztem, hogy menni valószínűleg tudok, de megmozdulni sem lehetett, mert az oroszok a templomdombról, mint valami páholyból azonnal és pontosan lőttek. Kiadtam a parancsot, hogy »beásni«, hogy a további veszteségeket elkerüljük. A gyalogsági ásóval mindenki, én magam is egykét óra alatt kiástuk a lövészteknőket a kemény földben. Olyan hosszú volt, mint a katona saját maga és kb. 50 cm mély. Az ásást hason fekve lehetett végezni. […] Mi ott maradtunk egész nap az első vonalban, a templomoktól 60–80 méterre. Meg sem lehetett mozdulni.”

A támadás során Uriv déli szegélye felé sodródott budapesti 31/II. zászlóalj komoly veszteségeket szenvedett. Erről a zászlóaljparancsnok, Seregély István gyalogos alezredes a következőket jelentette: „16 órakor az egyes századokból csak maradványokat, idegen alakulatokkal összekeveredett, tiszt nélküli részeket, kisebb csoportokat találtam. A nem szűnő, de minden mozgásra csapásszerűen felélénkülő ellenséges tűzhatás miatt ezen részek rendezése nem volt lehetséges. A szürkület beálltával az Uriv-patak völgyében lévő házak körül a teljesen összekeveredett kötelékeket Uriv község nyugati területén összevonva a zászlóalj maradványait egységbe rendeztem, az előtalált csatlakozott és eltévedt idegen alakulatok részeit is felhasználtam. […] E napon tiszti veszteség a zászlóalj 21 harcos állományú tisztjéből 13 fő, mely 65%-nak felel meg. Legénységi veszteségek név és szám szerint megállapíthatók nem voltak, becslés és e nap estéjén előtalált saját állománynak számbavétele alapján az eredeti állománynak 75%-a hiányzott.”

Kelemeny Alajos százados, az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának géppuskás századparancsnoka elképesztő veszteségeikről számolt be: „[szeptember 10-én – BZ] Délutánra a zászlóaljparancsnok [Miskey Zoltán alezredes – BZ] is összeroppant, sírva ült mellettem az elfoglalt orosz állásban [...] Hajnalban támadtunk tovább, és a Donig nem volt megállás. Az esti létszám szomorú volt. Tisztekben 75 százalék, a legénységben 50 százalékos volt a veszteség – hősi halott, sebesült, eltűnt.” 

Szeptember 11-én Sztorozsevoje háztól házig tartó véres harcok árán került a támadók birtokába, akik pár környező magaslatot is elfoglaltak. Veress Zoltán hadnagy, a budapesti 1. felderítő zászlóalj szakaszparancsnoka megdöbbentő képet festett a településről: „A községbe, vagy inkább a község helyére való bevonulásunk alkalmával borzalmas kép fogadott minket. Igen sok halott – egy páncélos tisztet láttam elesve, teljesen kilyukadt bal oldallal, úgy, hogy a szívét láthattuk. Nem csoda a nagy pusztulás, mivel az oroszok a helyet úgy erősítették meg, hogy T–34-eseket toronyig földbe ásva alkalmaztak, jóformán sebezhetetlenek voltak, sűrűn egymást fedező bunkerek, melyeknek bejárata mellett az ott harcoló katonák fogadalmát tartalmazó írás volt, a harcosok aláírásával, s avval a szöveggel, hogy helyüket csak holtan hagyják el. 

Előbbi itten harcainkhoz képest a falu ekkor már teljesen eltűnt a föld színéről, földig lerombolódott minden ház […]”  

Langermann tábornok szeptember 14-én jelentette: „A várakozás ellenére a támadó csapatok egy makacsul védekező ellenségbe ütköztek, amely jól kihasználta az elmúlt heteket, s állásait és azok sarokpontjait – Sztorozsevojét, a 195,6 magassági pontot és Urivot – példásan kiépítette. A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint azt feltételeztük [...] A magyar csapatrészek megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ellenséget megsemmisítsék és az elvesztett területeket ismét visszaszerezzék.” 

Szeptember 16-án a reggeli órákban a Sztorozsevoje-délen állásban lévő egri 14/6. puskásszázad állásait az otticsihai erdőből érte váratlan szovjet harckocsitámadás, ám a honvédek helyt álltak: „9 h körül a szemben lévő erdő fái közül 13 harckocsi bontakozik ki. 5 a század jobbszárnyának tart, míg a másik 8 a szomszéd század felé vesz irányt. Elől hatalmas KW. 1. dübörög a század felé és ezt követi négy T–34-es. A század nyugodtan várakozik lövészgödreikben, mert veszély nincs, a harckocsikat gyalogság nem követi. Mikor a harckocsik 500 m-re érnek, a század nehézpuskái tűz alá veszik az elöl haladó KW. 1-et. […] A harckocsik a horhost igyekeznek elkerülni és a Storoshevoje-ba vezető út mentén törnek előre. Nagy az öröm, hogy arra jönnek, mert ott már aknamező várja őket. Elsőnek a KW. 1. gázol bele az aknamezőbe. Robbanás robbanást ér, de a hatalmas K.W. 1. fel sem veszi. Tovább tör előre. A csatárok a veszedelmesnek tűnő acélszörny elől a keskeny mély árkokba húzódnak. A harckocsi átdübörög a fészkek felett, de a bentlévőknek nem történik semmi bajuk. A hátul jövő egyik T–34-es aknára fut. Láncszerkezete leszakad s megáll. Kezelőlegénysége futásban keres menedéket, de a század tüzében egyik se jut messzire. Ezt látva, a többi harckocsi közül kettő visszafordul. Most már csak egy harckocsi van a század előtt, a másik már a falu felé közeledik, ahol heves tűzharc folyik a K.W. 1. és a páncéltörő ágyúk között. A T–34-es a század előtt nem tágít. A K.W. 1. nyomán hatol be az aknamezőbe. Néhány bátorszívű ember kiugrik az állásából és a harckocsi felé ugrik. Kezükben a kézigránátköteggel várják, hogy a harckocsi közelebb érjen. Most jó dobó-távolságra ér. 3–4 kézigránát köteg (1 német nyeles kézigránát, 6 magyar kézigránát és ½ kg robbantószelence) repül a harckocsi láncszerkezete alá. Hatalmas robbanás. A füst mindent eltakar egy pillanatra, de a szél már hajtja el a robbanási felhőt. Lerobbant láncszerkezettel áll a T–34-es. Felcsapódik a teteje s egyenként ugrál ki a kezelőszemélyzet. Mindent elsöprő tűz fogadja a kiugrálókat. Egy lépést sem tudnak a roncsokban heverő harckocsitól távozni, halálos lövéssel rogynak össze. Utolsónak felemelt kézzel fiatal tiszt bújik elő. A harc hevében is ismer irgalmat a honvéd. Abbahagyja a tüzet és a magát megadó tisztet az egyik egy fedezékbe rántja. Közben hátul szünet nélkül dübörögnek a páncéltörő ágyúk, s mély dördüléssel felel rá a K.W. 1. ágyúja. Az elhárítótűz most még jobban felfokozódik, majd hirtelen megszűnik. Mindenki feszülten figyel hátra. Egyszerre csak futó alakok tűnnek fel. Oroszok. Már repül is a kézigránát, s jól ismert kattogásával megszólal a géppisztoly. Rövid tűzcsapás s már nincs kire lőni. Holtan fekszik a harckocsi kezelőlegénysége. Rövid idő múlva működik a harcolók »rádiója«, embertől-emberhez száll a hír: »A páncéltörőknek sikerült a K.W. 1. páncéltornyát szétlőni.« A páncélos támadás meghiúsult a honvédek lélekjelenlétén. Ha a hatalmas dübörgéssel közeledő harckocsik valakiben félelmet is keltettek, erőt merített bajtársai kitartásából. A század a főellenállási vonalat maradék nélkül megtartotta és páncélrombolással megsemmisített egy T–34-es harckocsit. A dicséret nem maradt el. Egy óra múlva a hadosztályparancsnok személyesen kíván katonaszerencsét a századnak és helytállásáért megdicséri. A harckocsitámadás alatt egyetlen ember sem sebesült meg. Ez annak köszönhető, hogy a csatárok nyugodtan várták be a harckocsikat s bíztak a keskeny, mély fedezékük védelmében.”

Szeptember 16-án vitéz Kovács Gyula ezredes, a magyar 2. hadsereg vezérkari főnöke az alábbiakat jelentette a németeknek: „Közöltem, hogy az elért eredmény nincs sehogy sem arányban a rendkívül súlyos veszteségekkel és megítélésem szerint a támadás továbbfolytatása a csapatok teljes felmorzsolását vonná maga után. Mérlegelni kell, hogy nem volna-e helyesebb a védelmet Sztorozsevoje és Uriv közötti mélyvonulat nyugati partján vezetni és minden eddig elért eredmény ennek az állásnak harcelőőrse, illetve előretolt állása legyen. A magyar hadseregparancsnokság éppen ezért minden támadást be fog szüntetni. Az elért vonalban védelmet rendel el és az említett mélyvonulat nyugati partján haladéktalanul elkezdheti a megerődítési munkákat és ezt a hátrább fekvő állást harckocsibiztossá építi ki, amit a terep rendkívül nagy mértékben megkönnyít.”

A harmadik urivi hídfőcsatában elszenvedett veszteségek tekintetében csupán az 1942. szeptember 9–13. közötti adatok ismertek: a honvédek 1237 hősi halottat, 6163 sebesültet és 604 eltűntet vesztettek, míg a németek 217 elesettet, 1222 sebesültet és 133 eltűntet. 

A július 18. – szeptember 16. közötti nyári hídfőcsaták vegyes eredménnyel zárultak, hiszen a három hídfő közül egyedül csak a korotojakit sikerült felszámolni. E harcokban az expedíciós magyar hadsereg véres vesztesége 1000 tiszt és 29 000 honvéd volt, miáltal a tisztikar 20, a legénység 15 és a munkaszolgálatosok hat százaléka került veszteségi listára. A veszteség 89 százaléka a gyalogságot érintette (így a gyalogos századok ütközetállománya 55–60 százalékra esett vissza), a fennmaradó 11 százalékból a tüzérségé négy, míg a többi fegyver- és csapatnemé hét százalék volt. Jelentős volt az anyagi veszteség is, hiszen az 1. tábori páncéloshadosztály harckocsijainak fele esett ki, odaveszett a soproni 7. fogatolt könnyű tábori tüzérezred lövegállományának zöme és sok gyalogsági nehézfegyver.

Az 1942. szeptember 16. után kezdődő, mintegy három hónapig tartó hadműveleti szünet idején a személyi és anyagi veszteségeket elszenvedett, utánpótlási gondokkal küszködő magyar 2. hadsereg igyekezett a Don mentén elért állásait megerősíteni és téliesíteni, habár kilátásai korántsem voltak túl biztatók. 

Babucs Zoltán hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője, a Szilvásvárad Állami Ménesgazdaság címzetes méneskari tanácsosa

A szerző eredeti, teljes, lábjegyzeteket is tartalmazó cikke itt tölthető le PDF formátumban!