940 évvel ezelőtt, 1083 őszén Székesfehérvár ismét szentté avatási ünnepre készülődött. István király földi maradványainak augusztusi felemeltetését két és fél hónappal követte fia, Imre herceg kanonizációja. Amint az ismeretes, a kezdeményező király I. László (1077–1095) volt, akit 1192-ben III. Béla (1172–1196) kezdeményezésére iktattak a szentek sorába.

Imre hercegnek rövid élet jutott osztályrészül. 1007-ben születhetett István király és Gizella királyné házasságából, egy kései lejegyzésű, ámde megalapozott hagyomány szerint Székesfehérvárott. Nevét anyai nagybátyjáról, II. (Szent) Henrik német-római uralkodóról kapta (a Henrik név az ő esetében kései fejleményként változott Imrévé). Imre életéről igen keveset tudhatunk: az első magyar királyi pár egyedül felnőtt kort ért fia volt; neveltetésében Szent Gellért is részt vett; az István-i Intelmek őt volt hivatott felkészíteni az uralkodásra; szülei kíséretében járva gondoskodott az egyházi alapításokról; talán bizánci hercegnővel kötött házasságot, ám gyermekük nem született; az „oroszok hercege/vezére” (dux Ruizorum) címen említi a Hildesheimi Évkönyv, amikor 1031-hez bejegyzi halálát. A forrás a magyar győzelemmel záruló német háború után említi a herceg tragédiáját: „a császár [II. Konrád] fia, Henrik király [a későbbi III. Henrik], egyben Bajorország hercege s István magyar király kölcsönös esküvel megerősítették a békét. Továbbá István király fia Imre, az oroszok hercege, akit egy vadászaton vadkan hasított fel, siratni való módon szerencsétlenül járva meghalt.” 

Imre holttestét Székesfehérvárra szállították és a Szűz Mária Bazilikában helyezték végső nyugalomra, és e gyászszertartás hozta az első Árpád-házi temetést a koronázó templom falai között: az ősi magyar koronázó főváros ekképp foglalja keretbe a herceg rövid e világi pályáját.

Életének legkorábbról fennmaradt forrása a XII. század első negyedében keletkezett Imre-legenda, bár nyilvánvaló, hogy 1083-ra már egy klerikus megírta az életrajzát, a szentté avatás sikerét előmozdítandó. A rendelkezésünkre álló szentéletrajz azonban nem ad hű képet a hercegről, hiszen oly korban készült, amikor a papi nőtlenség propagandája dívott, és ehhez felhasználtak minden olyan szentet, akinek házassága nem hozott gyermekáldást. E célból nemcsak Imre herceg, hanem névadó anyai nagybátyja, II. (Szent) Henrik alakja is a szűzi házasság eszményének hirdetésére rendeltetett, holott mindkét esetben csak arról volt szó, hogy nem születtek utódok. II. Henrik esetében korabeli kútfő említi, hogy egy idő után letett a gyermekáldás reményéről, míg Imre egyszerűen nem engedhette meg magának a szűzi házasság „fényűzését”, hiszen ő volt a magyar uralkodóház István-i folytatásának – bátyja(i) halála óta – egyedüli letéteményese.

A XII. századi legendaírót mindez kevéssé érdekelhette. Akkor már úgyis Szent István unokatestvére, Vazul vérvonalán tartósult az Árpád-ház trónbirtoklása, mert az István-ágnak magva szakadt. Így Imrének nyugodtan lehetett önmegtartóztató életszentséget, a veszprémi Szent György-templomban tett titkos szüzességi fogadalmat és szűzi házasságot tulajdonítani. A legenda hatására a „liliomos herceg” alakja terjedt el a keresztény ikonográfiában (a liliom a szüzesség jelképe).

Legendája szerint legnagyobb csodatétele egy Konrád nevű „német nemzetiségű” bűnös vezeklő feloldozása. Konrád VII. Gergely pápa elé járult, aki „páncélt adott rá, és azt öt vaslánccal körülkötötte, hogy erősebben tapadjon testéhez. És átnyújtott neki egy levelet, amire gyónását írta, majd viasszal lezárta és saját gyűrűs pecsétjével lepecsételte. Figyelmeztette és buzdította őt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárására meglátogassa.” E Konrád hosszas, Jeruzsálemet is érintő zarándoklat után a Szűz Mária Bazilikába ment, Szent István sírjához, ahol „teste túlságos meggyötrésétől és szíve töredelmétől a templomban elaludt. Álmában aztán megjelent Szent István, és így szólt hozzá: »Kelj fel, s Isten előtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hagy érted közbenjárjuk. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, ő legyen a közbenjáród. Ő az, aki szűzi életével tetszett az Istennek, aki nem szennyezte be ruháját, és követi a Bárányt, ahová csak megy. Ő is azok közül való, akik az Isten trónja előtt új éneket énekelnek, amit senki sem tanulhat meg, csak az, aki szűz (vö. Jelenések 14,3–4).« És így még ugyanabban az órában álmából felkelve Szent Imre sírjához sietett, amely ugyanabban a templomban volt. S amikor ott leborulva imádkozott, a bilincsek széttörtek, és a páncél hirtelen sok darabra szakadva a földre hullott. A templomban sokan csodálkoztak azon, mitől volt ekkora vascsörömpölés keltette zaj. Miután pedig a dologra fény derült, a papság és a nép összegyülekezett, a pápa pecsétjét, amit ez az ember már régóta hordozott, Fábián kancellár, ezen templom igazgatója feltörte, és a levél belseje kitárult, de benne az írás semmi nyoma sem látszott.”

Csábító gondolat lenne elidőzni annál az egybeesésnél, hogy a német vezeklőt éppen úgy Konrádnak hívták, mint azt a német császárt, akinek kapóra jött a herceg halála, hiszen Imre anyai ágon az előző, II. Henrikkel kihalt császári ház, a szász Liudolfing-dinasztia leszármazottja volt; ily módon az új frank dinasztia lehetséges riválisa. Azonban a források szűkössége miatt nem érdemes az ifjú életét kioltó vadkan lábait számlálni (mármint, hogy négy volt-e neki, vagy csak kettő). Érdemesebb arra utalni, hogy a néphagyomány jobban megőrizte Imre világias vonásait: több olyan helyszínt tart számon, ahol a vadászbaleset megtörtént, egyes szövegváltozatok szerint végzetszerűen, elkerülhetetlenül.

A fentiek olvastán bizonnyal nem meglepő, hogy Imre herceg jellemrajzáért leginkább a Képes Krónika kódexéhez fordulhatunk: az 1358-ban írt/szerkesztett ősszöveg tudvalevőleg XI–XII. századi, mára már elenyészett geszták hagyatékát is megőrzi; benne egy mélyen vallásos, ám a világi uralkodásra felkészített trónörökös portréjával: „Szent István király elgondolta és szilárdan elhatározta, hogy a világi dicsőség minden fényűzésétől elfordul, és a földi ország fejékét letéve egyedül Isten szolgálatának szenteli magát, a külső gondoktól megszabadulva nyugodt békében szemlélődő életet él, úgy rendelkezett, hogy a királyi felség koronáját fiának, az isteni rendelés folytán a szent erkölcsökre kitanított Imre hercegnek adja majd. Szent Imre kora ifjúságának virágjában volt ugyanis, az isteni ajándék a közönséges emberi természet fölé emelte, igazság, bölcsesség, bátorság, mérséklet, okosság, tudás, szelídség, irgalom, jóság, bőkezűség, alázat és türelem, valamint további vallásbeli és közéleti erények ékesítették apjához, Szent Istvánhoz hasonlóan. Mikor pedig a szentséges atya az ügyek vitelének és az ország kormányzásának gondját szentséges fiára akarta bízni, Szent Imre herceget hirtelen halál ragadta el.”

Imre hercegnek nem adatott teljes életpályát befutni, királyként bizonyítani. Utóélete szerencsésebben alakult. Szentté avatásával az apa, István és az avattató rokon, László között a három Árpád-házi szent férfi egyike lett. A magyar élettér minden táján megtalálható tiszteletének szellemi és tárgyi hagyatéka. Székesfehérvár különös figyelmet szentel a város híres szülöttje és híres halottja emlékezetének.