Díszszemlére került sor 1849. április 7-én a gödöllői Grassalkovich-kastélynál, ahol a táborban tartózkodó Kossuth Lajos bizottmányi elnök megtekintette a feldunai hadsereg csapatait. Haditanácsot is tartottak; Kossuth a főváros mielőbbi visszafoglalása mellett kardoskodott, de a katonák végül meggyőzték: jelen helyzetben Komárom felmentése az elsődleges.

A győzelmek feljogosították Görgeit arra, hogy kiáltványban üzenjen Windisch-Grätznek: „[…] a nemzet törvényes kormánya meghagyásából még a következőket jegyzem meg: 1-ör. Minden egy magyar fejért három osztrák fej esik. 2-or. Minden született vagy csak honosított magyar, ki osztrák szolgálatban ellenünk fegyvert visel, föltétlen árulói halállal meghalandó. 3-or. Magyarország készen áll az élethalálrai harcra, mert a nép hosszú tűréséből kifogyott, mellyel eddig elnyomói iránt viseltetett.”

A tavaszi hadjárat második szakasza az első megismétlése volt. Ezúttal a mindig megbízható Aulich játszotta el a fősereg szerepét Pest alatt, a többi hadtest pedig Vácon keresztül, a Duna bal partján tört előre Komárom felé. Windisch-Grätz újfent habozott, ami leváltását hozta, utódjául báró Ludwig von Welden táborszernagyot nevezték ki.

Április 10-én Vácnál újabb ütközetre került sor. Klapka elkésett, ám Damjanich bőrig ázott honvédei a Gombás-patak barokk kőszentes hídján áttörve ki tudták űzni a városból a császáriakat, miközben halálos sebet kapott parancsnokuk, Christian Götz vezérőrnagy.

1849. április 6-án késő este Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy császári-királyi hadtestei a Pest alatti védvonalakba hátráltak, a magyar fél pedig másnap vonult be Gödöllőre.¹

Görgei öccsének, görgői és toporczi Görgey István századosnak alábbi sorai jól visszaadják, hogyan festett a császáriak táborának hűlt helye: „Egész az (akkoriban még) herczeg Grassalkovics-palota küszöbéig terjedtek a parkban az elvonult osztrákok kihamvadt tábori tűzhelyei; a pusztitás nyomai. E kialudt tűzhelyeken csak az imént még a császári vitézek extradinervel kárpótolták magokat sok máskori koplalásért: bográcsban sült őz- és szarvas-pecsenyével! A parknak és attól fogva kifelé a magánkerteknek keritései és azontúl az erdőnek nagy részét befoglalt vadaskertnek erős tölgyfa pallincsokból volt magas keritése, mind mind fel volt tüzelve […] A Mária Terézia kora óta hires régi vadaskertnek gonddal tenyésztett gazdag vadállománya – ami osztrák bakanyársra vagy bográcsba nem került belőle – szabaddá és vándorrá lett a huszadik határig […] Helyben, nekünk egy sem maradt […] a parkban és a kastély közelében százados diszfák új csonkjai meredeztek; a kastély környékének levegője pedig távol körben szintúgy nehéz volt valami sajátságos, soha nem tapasztalt, de kellemes illattól: a gazdag orangeriának szintén feltüzelt vén narancsfái illatától… Már ez igy szokás a háborúban. Ugyan nem mindenik hadseregnek ilyen a lábnyoma, de többnyire igen! – És mily különös is az emberi természet! A töméntelen sok emberhalál és csonkúlás látványához egy véres háború folytában szépen hozzá szokik – és ekkor aztán sajnálkozva áll meg egy elpusztitott műkert tenyészetének csonkjainál… Talán azért-e, mert a lekaszabolt fatörzsek nem tudnak jajveszékelni?”²

A díszszemle utáni haditanácson Kossuth Lajos Pest–Buda mielőbbi visszafoglalását óhajtotta, végül győzött a józan ész és a körülzárt Komárom felmentését tűzték ki célul. A Grassalkovich-kastélyban fordult barátira Kossuth és Görgei viszonya, a 16 esztendővel idősebb bizottmányi elnök maga javasolta a tegeződést. Ekkor utalt arra, hogy méltó választ kíván adni az olmützi oktrojált alkotmányra, amire Görgei megjegyezte: „A szó nem szabadítja meg hazánkat, csak a tett. […] Nem tudom, mire van szükségük Európa népeinek; de hogy Magyarország népeinek a legkisebb győzelem a harctéren több hasznot és becsületet szerez, mint a legfönnhéjázóbb nyilatkozat, abban biztos vagyok, és még egyszer kimondom: hogy a bécsi miniszterek agyrémei V. Ferdinánd koronás király s az általa szentesített alkotmány mellett megnyert csaták adják a legjobb feleletet.”³

Az Országos Honvédelmi Bizottmánynak küldött jelentés szerint „kormányelnök úr 8-ára forduló éjjel a hercegi kastély azon ágyában hált, melyből a múlt hajnalban Windisch-Grätz kiugrasztatott.”⁴ A magyar fővezér pedig az egyik teremben – jó szokásától eltérően nem összetolt székeken, hanem – vidrabőr kabátját feje alá gyűrve a szőnyegen aludt azon az éjjelen.

„Táborozásunkat a húsvéti ünnepek tették emlékezetessé, jóllehet ünnepi kalácsban és lepényben nem volt részünk, őzpecsenyében annál inkább. Katonáink zsákmányul ejtettek egy őzet, a gödöllői vadasparkból kiszököttek közül. Így étekül vadpecsenyét és húsvéti tojást szolgáltak fel; ünnepi szokás szerint osztoztunk a tojáson és kifeküdtünk a napra.”⁵ – emlékezett vissza Zygmunt Miłkowski, az 1. lengyel zászlóalj őrmestere. A hadjárat második szakasza végeredményben az első megismétlése volt.

A rendkívül megbízható Aulich Lajos vezérőrnagy – „aki nem káromkodik soha; egyáltalában keveset beszél”⁶ –, a II. hadtesttel és Asbóth Lajos alezredes 12. hadosztályával játszotta a magyar fősereg szerepét Pest alatt, miközben az Vácon keresztül a Duna bal partján sietett Komárom felé. Aulich jól működött „tüntető támadásaival”, ráadásul a Pest alatti csatározások közben (amelynek során a császáriak még a gellérthegyi „csillagdából” is a magyar hadmozdulatokat fürkészték, nem sok sikerrel), április 13-án érkezett meg Windisch-Grätz leváltását híre. Az új főparancsnok, báró Ludwig von Welden táborszernagy megérkezéséig rangidősként – az osztrák főhadiszálláson csak parvenünek tartott – báró Josip Jelačić altábornagy működött főparancsok-helyettesként, ami a támadó fél malmára hajtotta a vizet. A 2. tizenkét fontos üteg egyik tűzmestere, Garzó István jegyezte fel ezen időszakról: „Aulich tábornok alatt a II-ik hadtesttel Gödöllőn, Kerepesen áthaladva Czinkotán innen táborba szállottunk, hol ezen hadtestnek, tulajdonképpen azonban ezen hadtest vezérének az a kényes és annál fogva nehéz föladata volt, hogy aránylag csekély erővel úgy mutassa és úgy forgassa magát, hogy a Pest környékét és Budát megszállva tartó osztrák sereget lekösse azt hitetvén el vele, mintha a valóságosnál jóval is nagyobb haderővel rendelkeznék. E föladatnak legsikeresebb megoldásával is közvetlenül csak passzív eredmény lévén elérhető, melynek következtében pozitív nagy eredményeket más hadtestek vívhattak és vívtak is ki: itten vezérnek és hadtestnek a legszebb katonai erény gyakorlására nyílt alkalom: naponkint támadva és támadtatva harcolni azzal a tudattal, hogy a vége visszavonulás akár azért, mert nagyobb erővel komoly, vagy éppen döntő harcba bocsátkozni nem lehet, akár azért, mert kisebb erő üldözését sem szabad végsőig folytatni. […] Ez az állapot két hétig tartott, amikor a császári sereg Pestből kitakarodván a mi hadtestünk elhagyta a czinkotai tábort és Pest alatt a Rákos mezején telepedtünk le […]”⁷

Első ízben április 10-én Windisch-Grätz két hadtesttel hajtott végre Palota és Cinkota felé – igen lanyha – felderítést, amelyet Aulich és a VII. hadtest Dunakeszinél álló Kmety-hadosztálya könnyedén elhárított, Damjanichnak pedig Vácnál kellett utat nyitnia. Vácott eredetileg a báró Anton Csorich von Monte Creto altábornagy parancsnoksága alatti hadosztály állomásozott, majd annak Pestre rendelését követően a Balassagyarmatról odavont Ramberg-hadosztály 7500 – zömében galíciai – katonája és 27 lövege került, s a betegsége folytán Budára utazott Georg Heinrich von Ramberg altábornagyot rangidős dandárparancsnoka, Christian Götz vezérőrnagy helyettesítette. 

Április 10-én – húsvét utáni kedden – rendkívül rossz időjárás volt, a sűrű köd idővel feloszlott, majd megnyíltak az ég csatornái és bőven ömlött az eső. Vácra reggel 8 órakor érkezett meg a herceg parancsa, miszerint Götz fokozza éberségét, folytasson felderítő tevékenységet, küldje Esztergomba betegeit és a hadosztályvonatot, túlerejű támadás eshetőségével számolva készüljön fel a Garam mögé történő visszavonulásra. Damjanich III. hadteste reggel 6 órakor indult el Veresegyházról és Sződön keresztül érkezett Vác alá. Eközben Klapka György vezérőrnagy I. hadtestének Bobich-dandára azon parancsot kapta, hogy Vácbottyánból Váchartyánon, Rádon és Kosdon keresztül meneteljen, s Váctól északra zárja el a verőcei-szorosba való visszavonulás útját. Bobich maga mellé véve kalauzát, egy osztály Császár-huszárral és egy hatfontos üteggel elrobogott, ám gyalogsága a nagy ködben eltévedt és Pencnél kötött ki. Reggel fél 9 körül Damjanich elérte a Gombás-patak vonalától délre elterülő Hétkápolnát, ahol csapatai harcrendbe fejlődve, az országút mindkét oldalán dagasztották a sarat. A Duna felé eső balszárnyon, Hétkápolnánál Wysocki ezredes, a „pályafőig” – azaz a vasúti töltésig ⁸  – elnyúlva a jobbszárnyon pedig Knezić Károly ezredes hadosztálya állt, és itt vonult állásba tüzérsége is. Az I. hadtest részei a harcvonal mögött képeztek tartalékot, ugyanis tartani lehetett attól, hogy a császári fősereg Pest felől megjelenik a hátukban, ám azt Aulich sikerrel meghiúsította. A 15 esztendős güntherheritzi Büttner Emil őrmester (lévai 17. honvédzászlóalj) erről is tájékoztatta édesanyját: „mi ezúttal ismét reservben⁹ jövénk, Sulcz dandárnokunk a hátrahagyott Hannover-huszár bandáját előre parancsolá, és így muzsikaszóval haladtunk előre. Három darab eljátszása után 40 pengő forintot adván nekik, [amit ők] eltettek.” ¹⁰

Mikor Götz értesült a magyarok közeledéséről, a Konstantin tér 8. alatt lévő kanonoki ház kapujában ült fel szürke ménjére, és szállásadójának meghagyta, készítsenek számára ebédet, amelyet hamarosan elfogyaszt, ha a „lázadókat legyőzi”, mert jómaga csak színlelt támadásra számított. A Gombás-patak északi partján Götz csapatai bontakoztak ki, a vasúti töltés, az Akasztófa domb és a Kálvária domb, valamint a kőszentes híd között. Harcrendjét az Adolf nassaui herceg nevét viselő galíciai császári-királyi 15. sorgyalogezred zászlóaljai, a morva 36/I. Palombini-sorgyalogzászlóalj¹¹ és a lombardiai 7. Kress-könnyűlovasezred ¹² egy százada alkotta. Előőrsi szolgálatra a galíciai 12. vadászzászlóaljat rendelte ki, az alsóvárosi temető „sűrű bozótjában” gróf szirmai és szirma-bessenyői Szirmay István tót önkéntesekből álló szabadcsapata bújt el, a város védelmére a báró Friedrich Bianchi altábornagy, Casalanza hercege nevét viselő galíciai 63. sorezred III. zászlóalja maradt vissza, míg annak északi részét a Felix Jablonowski vezérőrnagy parancsnoksága alatti dandár biztosította. A híd megtartására csupán két löveget vontatott tüzelőállásba, többre nem maradt ideje, s a terepviszonyok sem engedték, „a Duna kiöntött, a patakok kiáradtak, a talajvíz feltört és mindenfelé mocsarak képződtek. Az eső már napok óta esett. Az útak erősen megrongálódtak. A sár óriási volt”¹³ – jegyezte fel a kiváló helytörténész, Tragor Ignác.   

Az ütközetet fokozott intenzitású, több óráig tartó tüzérségi tűz és előőrsi csatározás vezette be. Nem sokkal 15 óra előtt Damjanich – miután hiába várt arra, hogy észak felől eldördüljön a Vácot átkaroló Bobich-dandár jelt adó ágyúlövése és e késedelem miatt is az ütközet után „kellemetlen szóváltásba” keveredett Klapkával – a bőrig ázott szegediekhez léptettet, és nagy, csontos lova nyergében ülve, beszédbe elegyedett velük: „– Fiúk, hát bemenjünk Vácra? – Be bizony, mert künn nagyon esik. – Igen, de német van Vácon! Hát kiverjük a németet? Ki, kiverjük!  – kiáltják egy torokkal. – Ki, kiverjük! – mondja Damjanich – befütyülünk nekik!” ¹⁴

Az események középpontjába ekkor került a Vác déli bejáratánál lévő, a Gombás-patak felett átívelő barokk kőszentes híd. Ennek megrohamozására kapott parancsot a Wysocki-hadosztály, amelynek első két kísérlete a vadászok heves tüzelése és a röppentyűk sistergése miatt kudarcot vallott, miközben a Ferdinánd-huszárok zenekara rázendített a vérpezsdítő Rákóczi-indulóra. Karsa Ferenc, az 52. honvédzászlóalj őrmestere első kézből értesült az ezt követő, döntő jelentőségű eseményről: „Földváry Károly alezredes a 3. z.[ászló]alj parancsnoka a roham oszlopok élére áll; a lengyel légióhoz ugrat, kezébe veszi zászlójukat s lelkesítő szavak mellett előre akarja őket vinni. A lengyel zászlótartó [Leon Dreziński/Dereziński hadapród] gorombán kiragadja a zászlót Földváry kezéből és a lengyelek azt mondják: mi nem megyünk menjenek a magyarok. Földváry akkor a 9. z.[ászló]alj elibe áll, s a roham megindul. Földváry alól kilövik a lovat, a roham oszlopok meghőkölnek. – Földváry újfent lóra kap, a zászlóaljak előre tolakodnak; a vezér alatt ismét felbukik a ló a zászlóaljak másodszor is vissza fordulnak. […] Földváry és Kiss Pál alezredesek zászlóaljaik élére állanak s a hídra törnek. Eget verő ordítással rohannak utánnok és oldalt a zászlóaljak. A 9. és 3. z.[ászló]aljak mint a vihar zúdulnak utánuk, mellettök a Schwarzenbergek a töltéseknek, elseprik a makacs elszántsággal viaskodó ellenséget. A többi zászlóaljak ellepik a vasút töltését és patak partját s szuronyaik elől rendetlen futásban menekül az ellenség a városba.”¹⁵ 

A férfiszépségnek egyáltalán nem mondható, fél szemére vak, köpcös Földváry bravúrján – aki első próbálkozásakor „Utánam fiúk, hisz’ a miénk ez a haza!” kiáltással buzdított, majd amikor lovát kilőtték alóla, segédtisztjét, Elekes István főhadnagyot rángatta le hátasáról – még az ellenség is elcsodálkozott. Olyannyira, hogy a hídnál és az alsóvárosi temetőben lévő 12. vadászzászlóalj parancsnoka, Friedrich Hermann von Brandenstein százados elfelejtett embereinek tüzet vezényelni. Minden bizonnyal tápióbicskei bravúrját igyekezett megismételni, ám Dreziński hadapród görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, hiszen nem akart a vörössipkások zászlótartójának sorsára jutni, akit Tápióbicskénél azért állítottak kivégzőosztag elé, mert hagyta, hogy Földváry kiragadja a kezéből hadijelvényüket. 

Az esetről Wysocki a lengyel álláspontot örökítette meg: „Amikor a lengyelek, akik elsőkként mentek rohamra Vác ellen, a városba benyomultak, a szélső házak közül kibontakozó osztrák csatárláncok sűrű puskatüzet zúdítottak rájuk. A mieink ekkor egy pillanatra megtorpantak a híd előtt, majd jobbra és balra kisebb osztagokat küldtek a szélső házak elfoglalására. Közben Földváry, az az eszeveszetten bátor katona, a lengyel zászlóalj elé rugtatott, és a kezébe akarta kapni annak lobogóját. Az eljáráson megdöbbenő felháborodott Derezinski hadapród eltaszította őt magától, és a zászlót lengetve maga rohant át hídon, nyomában pedig az egész zászlóalj. Ebben a pillanatban Földváry lovát golyó érte, ő maga pedig a földre zuhant. A lengyelek közül többen odapattantak hozzá, és felsegítették egy ép lóra. Földváry később megfeledkezett a háláról, csak a sérelmére emlékezett: azzal rágalmazta a lengyeleket, hogy meginogtak a harcban.”¹⁶

A roham mindent elsöprő erejű volt, Götz pedig látva, mekkora túlerővel áll szemben, visszavonulási parancsot adott. Közben a Vác északi részén álló Jablonowskihoz futárt menesztett, hogy az gyalogságával és tüzérségével a Cigányhegynél, valamint a szőlőhegyeken fedezze a Verőce felé irányuló hátrálást. Götz vezetése alatt a 12. vadászzászlóalj és a Bianchi-zászlóalj képezte az utóvédet, amely a mai Budapesti főút előtti kishídnál verekedett, miközben a dandár zöme visszavonult. „Vorwärts, nicht retiriren!”¹⁷ 

– próbálta túlharsogni a magyar ágyúkat Götz, aki homlokán repesztől sérült meg súlyosan és lova tíz puskagolyótól találva rogyott össze. Emberei a 32. Estei-sorgyalogezred nevelőintézetének épületébe vitték, amely rövid harc árán magyar kézbe került, a tábornok pedig fogságba. Az utóvéd felbomlott, és a közelharcban Brandenstein százados is fogságba esett. 

A magyar jobbszárny is sikerrel nyomult előre. A Ferdinánd-huszárok 2. őrnagyi osztálya gyalogsági támogatással rontott rá a császári balszárnyra, amely szívósan védekezett. Itt egy órai harc után sikerült megtörni a vasúti töltés mentén álló császáriak ellenállását. Réthei Zámbory Emil főszázados arról írt, hogy a huszárok vadászok támogatása mellett „(…) mint előcsapat megtámadta a vaspályánál álló császári vadászokat. Az előörsi csatározás mind két részről erélyesen folyt, míg végre sikerült részünkről néhány szuronynytámadás- és lovas rohammal az ellent állásából hátrálásra kényszeriteni.” ¹⁸ 

Heves utcai harcokra került sor, amelyben a honvédeket – amint a hatvani ütközetben is történt – a lakosság is segítette. A Kress-lovasok a Vörösháznál álltak meg, a mai Kossuth és Széchenyi utcákból a vörössipkások és a lengyelek törtek rájuk, mire megfutottak. Götz sorsáról értesülve Jablonowski átvette a hadosztály parancsnokságát, csapatai erős ellenállást tanúsítva, 18 lövegének tűzfedezete alatt rendezetten vonultak vissza Verőcére, utolsóként a 15/III. sorgyalogzászlóalj. Nagy Sándor József vezérőrnagy lovassága ismét lanyha teljesítményt nyújtott, Bobich továbbra sem érkezett be a megbeszélt helyre, így Damjanich csak tüzérségét vethette be a visszavonulás megzavarására. Az ifjú Büttner őrmester ettől némileg eltérően emlékezett: „Gyönyörű látvány volt, mint futottak nyakra-főre a város melletti hegyen feltekerődző N.[agy]Oroszi úton, mint vonszolák magukkal a sok demontírozott ágyút, mialatt a tekerődző úton futókat alulról folytonosan a legnagyobb nyugalommal lődözhették gyalogágyúink, a lovasütegek pedig huszárainkkal mindenütt [a] nyomukban.”¹⁹ 

Jablonowski Nagymaroson át vonult Szalkára, ahol felgyújttatta az Ipoly-hidat és a Garam felé hátrált.  

Leningen gróf április 10-i rövid bejegyzései az alábbi sorokat tartalmazzák: „Születésem napjának előestéje. Vác megtámadása, borzasztó idő. Gyönyörű mozdulatunk. Heves ütközet és roham a balszárnyon (átkelés a vasúton, borzasztó talaj). Földváry Magyarország első katonája. Lovammal elbukom. Katonáim részvéte. […] Megint megérdemlem a rendjelet.”²⁰ Karsa Ferenc őrmester szerint „az egész [addigi] hadjáratban nem volt ilyen erős és heves ágyú-harc mint Vácznál. A két küzdő sereg közt elterülő gyepes legelő a szó szoros értelmében borítva volt ágyú golyókkal, úgy hogy néhol egy kis hepe-hupás helyen 10-12 ágyu össze gurult golyót számoltunk meg. A váci gyerekek pedig az 5 garas reményében, az ütközet alatt is szedték össze a golyókat.”²¹

A császáriak vesztesége 343 fő – halott: két tiszt és 56 katona, sebesült: 10 tiszt és 60 katona, eltűnt: 215 fő – és 42 ló volt (A fogságba esettek többségét besorozták a lengyel légióba) A magyar véres veszteség mintegy 150 főt tett ki.

Tragor Ignácot idézve „Vác hazafias népe kitörő örömmel fogadta a diadalmasan előtörő honvédeket. […] Minden házból kalácsot nyújtottak feléjük és fazékakban, meg dézsákban hordták eléjük az utcára a jó bort. A váci szépek pedig virágkoszorúkat dobáltak útjokba és csókjaikkal enyhítették a győzelemben eltikkadt hősöket.”²²

A bevonulás során a lengyel légió szerét ejtette, hogy a menetben megelőzze a 3. honvédzászlóaljat, ami éktelen haragra gerjesztette Damjanichot. A tábornok a püspöki palotában fogadta a papság köszöntőjét, akiknek „nevetséges szabadelvű arcfintorodásai”-ról írt Leiningen naplójában. Ezt követően Damjanichot gróf zichi és vásonkeői Zichy Hippolit alsóvárosi plébános invitálta vendégségbe, aki – nem vetette meg a földi élvezetek közül a finom ételeket, a nehéz borokat és az erős pálinkát a jóféle szivarral egyetemben – ott talált két káplánt, egyből nekik szegezve a kérdést: „Fratres, […] van-e pálinkátok? – Nincs, de majd kerítek mindjárt, tábornok úr, – felelte Divéky [István káplán] és sietett a parancsnak vett óhajtást teljesíteni.”²³ Másnap szintúgy itt vendégeskedett a „rácok ostora”. „Ebéd alatt Görgei azt mondja Földvárynak, hogy majd vesz neki egy nemes faj vérlovat állami ajándék gyanánt. – Kár neki a jó ló! – kiált föl Damjanich nevetve – furvézer lovat alá! Ugyis megint csak kilövik alóla! – Nem bánom én – vág vissza Földváry – jó nekem a furvézer ló is, csak közelebb vigyen az ellenséghez!”²⁴ Görgeire várt az ellentétek elsimítása is, hiszen „Damjanich és Klapka, a két hadtestparancsnok közt már a tápióbicskei ütközet alkalmából feszültség keletkezett. Ez az isaszegi napon észrevehetőleg fokozódott, és a váci nap eseményei következtében végül aggasztó jelleget öltött. Különben Damjanich tábornokot ezen a napon Klapkán kívül a III. hadtest lovassági parancsnoka, Nagysándor ezredes és a néhány száz főre menő lengyel légió is magára haragította […]”²⁵

Zygmunt Miłkowski őrmester arról írt, hogy „Vácnál csak a mi hadtestünk került harcba és aratott győzelmet. A légió megrohamozta és bevette a várost. [sic!] Rengeteg fogoly került a kezünkre, olyanok, akik galíciai ezredekben szolgáltak. Közülük sokan beálltak a lengyel légióba. Ez nem kis haszonnal járt, mivel soraink erősen megritkultak. […] A Vácnál fogságunkba esett katonák Jablonowski tábornok dandárjához tartoztak, aki nagyon fenekedett a légióra. Felemlegették, hogy mit mondott nekik a tábornok:

 – Elég biztatnom a fiaimat, s ők egy pohár vodka után szőröstül-bőröstül felfalják ezeket a polyákokat…

Hát bizony Vácnál nem sikerült szegényeknek. Jablonowski volt az, aki a vert hadat elvezette, mert parancsnoka, Götz tábornok elesett. A váci csata után volt egy pihenőnapunk. Miután Aradot elhagytuk, először került újság a kezünkbe.”²⁶ A fogságba került Götz tábornokot a lengyel légió orvosa vette kezelésbe, de a gondos ápolás ellenére, 30 óra haldoklást követően meghalt. Április 12-én 17 órakor katonai tiszteletadással temették el, a fogságba esett császári tisztek jelenlétében. Koporsóját a szegedi 3. honvédzászlóalj kijelölt honvédei vitték a vállukon, majd azt Görgei Artúr vezérőrnagy, Klapka, Damjanich és egy törzstiszt engedte le a sírgödörbe, miközben egy üteg három díszlövést adott le. E tényről Görgei a császári fővezért is értesítette, ám a temetésről már az első pillanattól kezdve mind fantasztikusabb hírek láttak napvilágot. A fővezér öccse minderről így vélekedett: „A győztes magyar ágyúknak egy elesett ellenséges tábornok nyilt sirja fölött eldördült tisztelgő vaklövéseit elvitte a szél Budára. Az osztrákok nem tudták mire vélni. Azután sem értették, mikor megtudták, hogy mit jelentenek. Valamint a magyar túlzók sem oda lent Debreczenben. Egyik felekezetnek sem volt érzéke hozzá. – A Vácznál győztes magyar hadsereg felfogta az ellenségnek e megbecsülésében az önmegbecsülést.”²⁷ Götz özvegye a szabadságharc után alapítványt tett a váci 32. gyalogezred katonai nevelőintézete számára, amelynek kamataiból Götz sírjának gondozására is futotta. A márvány fedőlappal letakart sír ma is megtalálható az alóvárosi temető szélén, s amíg az attól pár száz méterre – a főút mellett 1868. július 19-én az országban harmadikként emelt – ’48-as hősi oszlop viszonylag jó állapotban van, viszont az egykori ellenfél síremléke szemlátomást csak pusztul…

Nyolc nap leforgása alatt a honvédek négy győzelmet arattak. Nem csoda, hogy Görgei ezen fellelkesülve A főparancsnok a vitéz magyar sereghez kiáltványában (Vác, 1849. április 10.) a következőket tudatta: „Győzelemről győzelemre hordjátok zászlójitokat. Dicső tettek hirdetik vitézségteket, bátorságtokat. Mint hősök kezdettétek meg a haza megszabadításának szent művét, mint hősök be fogjátok szerencsésen végezni. Nagy dolgok történtek már, még nagyobbaknak kell történniök, hogy szép hazánk igazán szabad és szerencsés legyen. Örömmel, büszkeséggel nézek bátor szemetekbe, csodálattal szemléltem kitűrésteket a háború nehézségiben s ki nem mondható dicsérettel hajlok meg vitézségtek előtt, mely nagy őseitekre méltó tettekkel a magyar nevet örök időkre felmagasztalandja és titeket a világ legbátrabb seregei közt első sorba teend. Vezéretek a szeretett haza nevében mond köszönötet néktek feláldozó vitézségtek- és hűségtekért. »Előre a győzelemre!«”²⁸