Szeptember 27-én, 190 évvel ezelőtt született a világ első női régésze, Torma Zsófia, aki korát megelőzve Európa-szerte az egyik legelismertebb őskorkutatóvá vált. 

Szeptember 27-én, 190 évvel ezelőtt született a világ első női régésze, Torma Zsófia, aki korát megelőzve Európa-szerte az egyik legelismertebb őskorkutatóvá vált. 

Kutatásait Erdélyben, a régi Hunyad vármegye területén végezte, melyek közül kiemelkednek a tordosi telep (ma: Turdaş), a Nándor, La Pestere (ma: Peşterile Nandrului) és Nándorválya (ma: Valea Nandrului) környéki ásatások. Gyűjteményének legnagyobb részét ma Kolozsvárott, az Erdélyi Nemzeti Múzeumban, a dévai, nagyenyedi, nagyszebeni és sepsiszentgyörgyi helyi múzeumokban, valamint egyéb európai, budapesti, mainzi, müncheni és berlini múzeumokban őrzik.

Torma Zsófia 1832-ben született Csicsókeresztúron (ma: Cristeşti Ciceului, judetul Bistriça-Nasaud, Románia) nemesi nagybirtokos Torma József és Dániel Jozefa harmadik gyermekeként (1. kép). Apja szenvedélyesen érdeklődött a régészet és a környékről ismert lelőhelyek, őskori barlangok iránt, az Ilosva község határában található római castrum ásatásával foglalkozott, amely rendkívül nagy hatást gyakorolt Zsófia és bátyja, Károly későbbi tudomány iránti elkötelezettségére. Károly Rómában és Budapesten tanulta a régészetet. Hozzá kapcsolódik Aquincum feltárása és szabadtéri múzeummá való alakítása, a Csörsz-árok és több római erődítmény feltárása.[1]

Zsófia édesanyja korai halálával 1853-ban a szatmárnémeti Nevelőintézetbe került, majd 1861-ben, apja halálát követően nővéréhez, Makray Lászlónéhoz költözött Felpestre, Hunyad megyébe. Itteni élete során kezdett el komolyabban foglalkozni az őskori romok és régiségek kutatásával, és feltett szándéka volt egész életét a régészetnek szentelni. Ebből adódóan több kérőt is visszautasított a jómódú kisasszony. Rokonsága és kortársai értetlenül fogadták a döntését, és emiatt különcnek tartották. Azonban Zsófia szorgalmas, kitartó gyűjtőnek és ásatónak bizonyult. Előfordult, hogy több napig tartó kirándulásokra, felderítésekre indult, habár gyűjtőmunkájában rosszakaratú felbujtók hátráltatták.[2]

Neve a Budapesten 1876 szeptemberében megrendezett IX. Nemzetközi Őstörténelmi és Embertani Kongresszuson való nyilvános szereplése által vált ismertté, már csak azért is, mivel ő volt az egyetlen nő az akkoriban igen neves világszintű tudományos eseményen. 1875 áprilisában fedezte fel a Tordos falu közelében elhelyezkedő, az újkőkorra és a rézkorra keltezhető telepnyomokat és írásjegyekkel ellátott cseréptöredékeket (2a-b kép), valamint a Nándorválya közelében felbukkanó, szintén bekarcolt jelekkel díszített kerámiatöredékeket, melyek kulturális sajátosságait és kapcsolatait elsőként hasonlította össze a Trójánál Heinrich Schliemann által megásott és Mezopotámiában feltárt régészeti emlékekkel (3. kép). Érdemes megemlíteni, hogy Liptó megyében előkerült agyagedényen is ugyanilyen jelek voltak megfigyelhetők.[3] Először a kongresszus keretében állították ki a tordosi kultúra emlékeiként azonosított leletanyagcsoportot, amely a külföldi kutatók számára akkoriban igen nagy tudományos szenzációnak számított. Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója és Hampel József, a múzeum egyik munkatársa a kutatónő sikerét mégis próbálták tekintélyalapon leminősíteni, meglátásait igyekeztek kritizálni. Zsófia ezért nemcsak a tárgyak egyszerű bemutatására törekedett, hanem a külföldi tudósok leleteit is elemezte, kiegészítve tudását vallástörténeti, mitológiai és néprajzi tanulmányokkal. Ennek alapján vizsgálta meg a tordosi korongon szereplő jeleket, és a trójai műveltségen túl a sumér (uruki) kultúrával hozta összefüggésbe őket.[4]

Az 1876-os budapesti Nemzetközi Régészeti és Antropológiai Kongresszuson való részvételének köszönhetően több külföldi tudóssal épített ki szakmai kapcsolatokat, például Heinrich Schliemann-nal, Trója ásatójával, feleségével Sophie-val, Langenscmitt-tel és Archibald Henry Sayce oreintalistával és asszirológussal. Utóbbi tudóssal váltott leveleik 1883. évtől keltezve maradtak fenn, melyek kiemelték a tordosi leletek világhírű jelentőségét, egyúttal utalva arra is, hogy a leleteken szereplő írásjegyek a sumér kultúra Erdélyig húzódó nyomaiként lettek értelmezve.[5] Ebben az időben Zsófia szászvárosi kúriájában élt, és innen folytatta tovább az őskori kerámiák gyűjtését.

Barátságot kötött Gooss Károly segesvári földrajztanárral, aki rajztudásával segítette Zsófia kutatásait, és sikerült szemléletesebb módon bemutatni és elküldeni külföldre az érdeklődőknek a leleteket és a rajtuk szereplő feliratokat. Eközben fivérével, Torma Károllyal többször is összeütközésbe került, aki szemrehányást tett nővére fantáziái és a jelek értelmezéséről alkotott véleménye miatt.[6]

1879-ben jelent meg első tudományos munkája Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében címen az Erdélyi Múzeum folyóiratában, háromrészes publikációként,[7] melyben a feltárt újkőkori telepeken kívül nagy hangsúlyt fektetett a tordosi neolitikus telepen és a Trójában feltárt leletek közötti azonosságok ismertetésére.

Éppen ekkoriban zajlott Segesváron az Országos Történészek Kongresszusa, amely jó alkalmat teremtett Zsófia frissen megjelent publikációjának népszerűsítésére, egyúttal a konferencia résztvevői további kutatásokra buzdították.[8]

1880 augusztusában meghívást kapott a német embertani, nemzetközi kongresszusra, Berlinbe, ahol alkalma nyílt bemutatni a Hunyad megyében talált őskőkori, újkőkori és rézkori leleteket, többek között a tordosi őstelepet az addig ismert trójai, mükénéi, egyiptomi és közép-európai leletanyagok összehasonlításának tükrében. Itt találkozott Rudolf Virchow etnográfussal, a kor egyik legkiválóbb szakemberével.

1881. évben megtartott közgyűlésen a berlini kongresszusról szóló beszámolójában kitért a Maros menti telepen és Trójában talált agyagkerekek kulturális és rituális hasonlóságaira, amelyek alapján a tordosi őstelep lakosait egyenesen Trója akkoriban thráknak nevezett lakosságával rokonította.[9]Ugyanakkor indítványozta Sarmizegetusa és a várhelyi Mithras-templom ásatásainak folytatását.[10]

1887-ben megjelent rövid értekezésében az erdélyi és kis-ázsiai újkőkori népek kulturális kapcsolatainak vizsgálata mellett kitért a Kárpát-medence, a Balkán- és Itáliai-félszigetek, továbbá Kis-Ázsia és a Közel-Kelet kulturális vonatkozásaira is:

„[...] Hallstadt úgynevezett etrusk művészete thrák közvagyon lehetett […] Valamint a görög művészet Phönicia és Elő-Ázsia kultúrájából fejlődött, épen ily módon hatolhat a Gheták által Kisázsiába meghonosított ázsiai összkultúra változatos fejlődésben Thrácián az Aldunamentén fel thrák közvetítéssel Hallstadtig, a hol dél művészetét az északival egyesítheté, hieratikai vallásos fogalmakkal s astrologiai számok systemájának értelmével […] hiszem, teljesen igazolja azon állításomat, hogy Kisázsia őskultúráját és vallását Daciába thrákjaink hozták magukkal.”[11]

Miután szakmai kapcsolatba került Rudolf Virchow etnográfussal, a magyarországi tudósok is próbáltak vele kapcsolatot teremteni, főként azzal az indokkal, hogy egy nagyobb összefoglaló mű megírására késztessék. Habár a kötet előszavának elkészítését Hunfalvy Pál végül nem vállalta el, munkája végül német nyelven, szűkített formában, 1894-ben jelent meg Ethnographysche Analogien címmel Jénában. A könyv fogadtatása külföldön óriási sikernek örvendett. Történészek, régészek, sumerológusok és etnográfusok sorra keresték meg Zsófiát Európa-szerte az egyetemekről, hogy tartson előadást az elméleteiről. Azonban gyógyíthatatlan betegsége ebben megakadályozta őt. Ezért Virchow és Lenormant személyesen keresték fel, sőt, az idős Kossuth Lajossal is gyakran váltott leveleket, aki az ősrégészet iránti lelkesedéséről számolt be.[12]

Életének utolsó éveiben a dévai származású rajztanára, Szinte Gábor által készített, sokszáz illusztrációból álló nagyobb munkáját szerette volna kiadatni, ez azonban sajnos az Akadémia sajátos követelményei miatt kudarcba fulladt. Torma Zsófia viszont nem volt hajlandó közreműködni abban, hogy egy német tudós, Paul Reinecke dolgozza fel az általa megtalált leletanyagokat, és kihagyva „zavarosnak” ítélt magyarázatait, csak mint munkatárs legyen feltüntetve a neve ebben a nagy horderejű munkában.[13]

A várva várt kötet végül nem jelent meg, hanem csak később, 1902-ben dr. Kuun Géza és Téglás Gábor közös szerzőségével az első rész, kibővülve a szkíta kori népek, dákok és rómaiak történetéről és régészeti örökségéről, továbbá egy rövidke fejezetbe sűrítve a századelőn ismert szarmata, germán, hunkori és avar kori lelőhelyeket és történelmi vonatkozásaikat.[14]

Zsófia életének egyik utolsó szakmai sikerének tekinthető Rudolf Virchow etnográfus váratlan látogatása a szászvárosi kúriájában. Az Európa-szerte elismert régésznő igen későn, halála előtt pár hónappal értesült arról, hogy kutatási tevékenységei érdemeként a Kolozsvári m. kir. Ferencz József Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara tiszteletbeli doktorául választotta őt.[15] 

1899. november 14-én hunyt el Szászvárosban. Életének fő művéből, a tordosi őskori telepről készült posztumusz monográfiát később Roska Márton adta ki 1941-ben Torma Zsófia-gyűjtemény címen.[16]

 

Felhasznált irodalom:

 

Gyulai 1972. Gyulai Pál: Torma Zsófia levelesládájából. Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1972.

Kuun–Torma–Téglás 1902. Dr. Gróf Kuun Géza – Dr. Torma Zsófia – Téglás Gábor: Hunyadvármegye története. Első kötet. Hunyadvármegye földjének története az őskortól a honfoglalásig. Budapest, 1902.

Roska 1941. Roska Márton: A Torma Zsófia-gyüjtemény az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Minerva Irodalmi Nyomda- és Műintézet. R. T. Kolozsvár, 1941.

Torma 1879a. Torma Zsófia: Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében. Erdélyi Múzeum. VI. évfolyam. 5. sz. (1879) 129-155.

Torma 1879b. Torma Zsófia: Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében. Erdélyi Múzeum. VI. évfolyam. 6. sz. (1879) 190-192.

Torma 1879c. Torma Zsófia: Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében. Erdélyi Múzeum. VI. évfolyam. 7. sz. (1879) 193-211.

Torma 1882. Torma Zsófia: Hunyad vármegye őskori történelméhez. Budapest, 1882.

Torma 1887. Torma Zsófia: A római uralom előtti Daciának planeta-cultusáról. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának Kiadványai. 4. kötet 2. sz. (1887) 73-78.

 

[1]     Torma 1972, 11.

[2]     Torma 1972, 12.

[3]     Torma 1882, 37; Torma 1972, 15.

[4]     Torma 1972, 16-17, 29.

[5]     Torma 1972, 34.

[6]     Torma 1882, 18, 21; Torma 1972, 17.

[7]     Torma 1879a, 129-155; Torma 1879b, 190-192; Torma 1879c, 193-211, I-III. táblák, VIII-X. táblák

[8]     Torma 1972, 17.

[9]     Torma 1882, 4-25.

[10]   Torma 1882, 42-43.

[11]   Torma 1887, 73-74.

[12]   Torma 1972, 18; Gyulai 1972, 84-95.

[13] Torma 1972, 18-21.

[14]  Kuun–Torma–Téglás 1902.

[15] Torma 1972, 21-24.

[16] Roska 1941.