Az 1861-es országgyűlés elutasította Ferenc József osztrák császár központosító ún. „februári pátensét” – rendeletét, de abban már megoszlottak a vélemények, hogy ezt milyen formában tudassák az uralkodóval, határozattal-e vagy felirattal.

A teljes függetlenségre törekvők alkották a Határozati Pártot, a megegyezésre hajlók képezték a Felirati Pártot. Előbbiből alakult a Balközép Párt az 1860-as évek közepén, akik a Nádor utcai Tigris Szállóban tartották megbeszéléseiket, és a jellegzetes helyszín után a párt tagjait „tigrisekként” is emlegették. A szervezet elnöke pedig az a harmincas éveiben járó férfiú volt, aki később 1875-től 1890-ig Magyarország miniszterelnöki feladatát látta el. A politikust Tisza Kálmánnak hívták, aki később a leghosszabb ideig töltötte be folyamatosan kormányfői hivatalát, és amely időszak ezért Tisza-korszakként vonult be a köztudatba. Az államférfi pedig az egykorú politikai szóhasználatban megkapta a „generális” titulust vezetői képességeiért és stílusáért.

A pályakezdés családi háttere

A szívós és eltökélt államférfi 1830. december 16-án született Geszten egy szerető köznemesi családban. Az irodalmi legenda szerint Jókai Mór (1825–1904) részben róluk mintázta „A kőszívű ember fiai” című regényében szereplő Baradlay-hősöket. A szülői otthon hangulata alapvetően eltért a műben ábrázolt rideg légkörtől. Az édesanya, gróf Teleki Júlia (1805–1863) személye nemcsak az előkelő főnemesi rokonságot erősítette meg, hanem egy felvilágosultabb életszemléletet is magával hozott. Az apai felmenők a 17. században nyertek nemesi címet. Az édesapa, Tisza Lajos (1789–1856) a reformkor idején az akkori államszervezet magas rangú – királyhű, de hazafiúi érzelmű – tisztviselője, aki egészen a vármegyei főispáni helytartóságáig vitte, de az 1848-as forradalom után teljesen visszavonult vidéki birtokára. Híresen vagy hírhedten impulzív természete mellett is eredményes vezető egyéniségnek mutatkozott pályáján. A három felnőtt kort is megérő fiúgyermeke az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc elkötelezett hívei és katonái lettek. Azaz a különböző politikai nézetek békésen megfértek a családban, így nem vonták kétségbe egymás hazaszeretetét sem.[1] Tisza Kálmán gyenge fizikuma miatt nem tehetett eleget a tényleges katonai szolgálatnak. Az önkényuralom elején a Tisza-fiúk világot láttak, külföldi egyetemeket látogattak, s hazatérve gazdálkodásba fogtak.

A testvérek között volt egy 18 évet épphogy megérő költői tehetség, Domokos, aki ez idő tájt a következőképp írta le Kálmán bátyját: „[…] nagylelkű, határozott, józan és szellemes, és nem szeret feltűnést kelteni erényeivel. Éleseszű, nemesszívű és minden jó tulajdonsága megvan, amilyen egy igazi magyar kell legyen, nemes és művelt. Az a hibája, hogy nagyon hirtelen haragú és uralkodó természetű, de legalább ő nem sokat fenyegetőzik, hanem tesz is, ami néha nem nagyon jó, de legalább egy határozott és erős karakterre mutat. Bár pesszimista és egy kicsit szkeptikus, dacára annak, hogy neki van a legkevesebb kedve a gazdálkodáshoz, ő lesz a legjobb gazda a három közül és az, akit legritkábban fognak becsapni. Anélkül, hogy fösvény volna és lévén nagyon lojális, nem akarja a nagyurat játszani a saját kárára és nagyon tevékeny lévén nem túl kényelemszerető arra, hogy saját számításait megcsinálja. Végül is a három közül ő az, aki a legeredményesebb lesz a világban, és leginkább legyőzi az akadályokat.”[2]

Az ifjú Tisza Kálmán minisztériumi segédfogalmazóként ugyanolyan, szép leányokért, hölgyekért bolonduló, szemérmesen érzelmes fiatalember volt, mint a korosztályában az szokásos volt, sőt, nemegyszer rímfaragásra adta a fejét. Az 1860-as év mérföldkő a szárnyait bontogató politikus életében. Tisza Kálmán, a családi hagyományokat követve, a református egyház közéletében is vezető szerepet vállalt (egészen a haláláig). Az 1860-ban kiadott kultuszminiszteri protestáns pátens végrehajtását megtagadták, még a katolikus egyház is a tiltakozás mellé állt, s ekkor mondta el Tisza Kálmán azt a beszédet, amelynek révén országos ismertségre tett szert. S ugyancsak ebben az évben nyerte el gróf Degenfeld-Schomburg Ilona (1836–1913) kezét. Szüleiéhez hasonlóan az ő házassága is harmonikus párkapcsolatnak bizonyult, amelyből később négy gyermek született. Így – a fent hivatkozott – 1861-es országgyűlésen már megállapodott családfőként vett részt, ahol az események sodrában, nagybátyja, gróf Teleki László (1811–1861) tragikus halála után a párt élére került. Végül is az országgyűlést az uralkodó feloszlatta.

A politikában

A hosszas egyezkedések eredményeként 1867-ben létrejött a kiegyezés. A kiegyezés szükségességével a Tisza Kálmán vezette Balközép Párt egyetértett, de annak a Deák Ferenc-féle (1803–1876) módjával nem, mivel nagyobb önállóságot tartottak kívánatosnak. Visszafogottabb ellenzékiséggel álltak ki a függetlenségért, az alkotmányosságét, a törvényességért, a demokratikus elvekért, az egyenlőségért, a szabadságért, a rendért, a közoktatásért, a népnevelésért, az ország területi épségéért. Eltérő álláspontjuknak 1868 tavaszán Tisza Kálmán adott hangot a „bihari pontokat” meghirdetésével, vagyis felfüggesztették volna a közösügyes minisztériumokat, és követelték a független pénzügyet, kereskedelmet, nemzeti hadsereget, továbbá az ország diplomáciai elismertetését. 1867 után két választással a kormányzó Deák-párt összetartása megbomlott, az 1875-ös választásra egy részük csatlakozott a balközépiekhez, és mint Szabadelvű Párt léptek elő Tisza Kálmán elnökletével, akik egyúttal megszerezték a kormányképességet is. A pártelnök a távolabbi jövőre bízta a „bihari pontokat”, és ezzel megkezdődött a Tisza-korszak.

Tisza Kálmán vezetésével épült ki a kapitalista társadalom intézményrendszere és jogi kerete. A kormányfő intézkedései közül a legfontosabbakat kiemelve említésre méltó, hogy 1876-ban 65 vármegye kialakításával elindította a közigazgatási reformot; 1878–1879-ben elfogadtatta a – Csemegi-kódex néven is ismert – magyar nyelvű büntető törvénykönyvet, amelynek egyes részei a XX. század közepéig érvényben voltak; gondja volt az 1879-es árvíz pusztítását elszenvedő Szeged újjáépítésére; kidolgoztatta a középiskolai, a szakoktatási és a hozzátartozó tanárképzési rendszert; felállíttatta a Postát; támogatta a vasúthálózat erőteljes bővítését; szorgalmazta az Országház, a Kossuth tér és az Operaház megépítését. Miniszterelnökségének 10. évfordulója ünneplésre adott alkalmat, s a köszöntésekről természetesen a sajtó is tudósított.

„Nagyméltóságu miniszterelnök ur! A nehéz idők mindig megtermették a férfiakat, kik a feladat magaslatán állottak. Hazánkban válság fenyegette nemcsak a pénzügyek, de némely parlamenti intézmények egyensulyát is. […] Azon elismerésnek, amelyet csak az utókor szenvedély nélküli igazságszeretete szokott a valódi hazafiui érdemnek szolgáltatni, és amely nagyméltóságodat a kormány vezetésének oly hosszu tartama után is a korona és polgártársai folytonosan fokozódó bizalmánál fogva környezi, példája a parlamentáris rendszer ujabbkori történetében szokatlan. […] Isten éltesse nagyméltóságodat sokáig és szerencsésen. (Élénk, hosszas éljenzés.) Az éljenzés elhangzása után a következőleg válaszolt Tisza miniszterelnök:
Nagyon köszönöm a hozzám intézett szivélyes és baráti szavakat, melyeknek szavakban méltó viszonzására nem érzem magamat képesnek; de igenis viszonzom az azokban kifejezett érzelmeket, a becsülés, tisztelet és szeretet által, melylyel egyenként és mindnyájok iránt viseltetem. (Éljenzés.) […] Adja Isten, hogy e szellem ott megmaradjon és mindenütt az országban elterjedjen, mert hiszen senkinek sem lehet egyéb kivánsága, mint hogy a magyar hazát mindenki igazán szeresse és hogy minden faj, amely a hazában létezik, virágozzék, még pedig annak tudatában, hogy ezen virágzást a magyar hazának köszöni. Mindenkinek első kötelessége a magyar haza hű polgárának lenni, bármely nyelv legyen is az, a melyen beszélni legelőször megtanult. […] ajánlom magamat további szives barátságukba. (Élénk éljenzés.)”[3]

Hivatali idejét megnehezítették a kiegyezés tízévente újratárgyalandó gazdasági fejezetei, a közigazgatási reformmal járó nézeteltérések, Bosznia-Hercegovina 1878-as megszállása, és nem utolsó sorban szövetségeseinek korruptsága. A szerteágazó kormányzati feladatokat erős kézzel tudta összefogni és egybehangolni, amelyhez jó taktikai érzékkel és kiváló meggyőzőkészséggel rendelkezett, ezért a kortársaktól kiérdemelte a „generális” jelzőt. Azonban a hatalmi szféra forgószele olykor olyan örvénnyé dagadhat, amely a tapasztalt politikust kicselezi, majd elsodorja.

Másfél évtized múltán, 1889-ben Ferenc József haderőfejlesztési rendelkezései lehetetlen helyzetbe hozták a magyar parlamentben, mert az indítvány súlyosan sértette az ország szuverenitását, s csak módosítással tudta megszavaztatni, ami pedig a királynál számított sértésnek. Az előterjesztés, vagyis a véderővita körüli felháborodás és tiltakozás úgy megtépázták a miniszterelnök tekintélyét, hogy a visszavonulás mellett döntött. Ezért, 1890-ben az állampolgársági törvény végrehajtásának tárgyalásakor, miszerint a vonatkozó passzusok értelmében a tíz esztendőnél hosszabb ideig külföldön tartózkodóktól megvonták az állampolgárságot, s ugyancsak a törvény hatálya alá esett Kossuth Lajos, ám a turini remetét ért méltatlan eljárást kifogásolva Tisza Kálmán beadta a lemondását. A kormányfői visszalépést Ferenc József helybenhagyta. A miniszterelnök ezzel a gesztussal a hazafiságát megkérdőjelező vádak élét kívánta semlegesíteni. A tábornok közlegényként folytatta parlamenti munkáját, felszólalásai megritkultak, egyre inkább elmagányosodott, de a háttérben még sokáig jelen volt.

Az országház folyosóin vonuló Tisza Kálmán feltűnő jelenség volt: „[…] valószínű, hogy 190 cm fölött lehetett. A legszembetűnőbb ez volt rajta, mert általában a »vézna« és »hórihorgas« jelzővel illették, mert ehhez a magassághoz képest sovány is volt. Szigorú, jó szívű, családszerető, puritán ember, konzervatív, kálvinista erkölcsi felfogással. Jó személyes kapcsolatot alakított ki a család birtokain dolgozó parasztemberekkel. Puritánsága életvitelében és például öltözködésében is megnyilvánult. Emiatt sokszor volt gúny tárgya. Az ellenzék politikusai és újságírói gyakran támadták a politikáját, vitriolos pamfleteket írtak róla, ilyenkor a személyét sem kímélték.”[4] A tekintélyparancsoló, szűkszavú politikushoz fűződő visszaemlékezések karakterábrázoló színfoltjai szerint maga is kedvelte az anekdotákat. „Szerette az adomákat, a jó zamatos magyar kiszólásokat, különösen a magyar paraszt észjárásában találta gyönyörüségét, maga is összeszedett s hordott ilyeneket a folyosóra, de másoktól is szivesen hallgatta.”[5]

Az utolsó idők

Tisza Kálmán egészségi állapota fokozatosan romlott, de a kritikus napok 1902 márciusában érkeztek el. A visszavonhatatlan felé vezető út megpróbáltatásai ismét felkeltették a közvélemény és a király figyelmét, a bekövetkező változásokról minden mérvadó újság beszámolt.

„Gróf Tisza István urnak Budapest, Főherceg Sándor utca.

Ő felsége általam kérdezted a gróf urat, hogy elutazása óta történt-e édes atyja állapotában változás? Sürgős választ kérünk Bécsbe. Ő felsége megbizásából, König.

Erre gróf Tisza István a következő távirattal válaszolt:

Ő felsége I. Ferencz József, apostoli királyunknak. Bécs.

Sajnálattal jelentem, hogy édes atyám állapota válságosra fordult. Mély hódolattal gróf Tisza István.”[6]

Az idős politikus 1902. március 23-án szenderült jobblétre a fővárosi Sándor utcai lakásán, temetése március 25-én történt Geszten. Az ország részvéttel osztozott a család fájdalmában. A sajtó többféleképpen is megemlékezett róla: a szerkesztőségi vezércikkek mérlegre tették pályáját, életrajzi részleteket emeltek ki, adomákat elevenítettek fel. „Korszaka közelebb hozta bennünk a magyar állameszme rideg valóságát a hazának költői eszméjéhez, megtanított bennünket a hazát látni az álladalomban...”[7] Tulajdonképpen az értékelések pártállás nélkül megegyeztek abban, hogy neki köszönhető a modern állam megteremtése, az osztrák udvarnak is bebizonyította alkalmasságát és hazaszeretetét, továbbá arra is kitértek, hogy ellenfelei végtelen gyűlölete egy pillanatra sem lankadt, és végezetül is az elfogulatlan ítéletet az utókor történetírására bízták.

A szomorú eseménnyel élénken foglalkoztak a külföldi lapok is, a hazaihoz hasonlóan ismertették politikus pályaképét. A távoli Albionban tájékozott elemzésben a rokonszenv hangján adták közre Tisza Kálmán „jellemrajzát”; a németek a német–magyar–osztrák szövetségben játszott szerepét hangsúlyozták; az olaszok kapcsolódtak az általános szimpátiához; a francia hírlapok a modern Magyarországért végzett tevékenységét, és a békére törekvését méltatták.[8]

Tisza Kálmán mindenkinél jobban átlátta a modern társadalom működtetésének feltételeit és összefüggéseit, erőteljes iparpolitikáját főleg a mezőgazdaságban érdekelt körök nehezményezték. Viszont eredményessége is vitathatatlan volt, és ez még inkább növelte gyűlölködő irigyeinek táborát. A politikus korabeli mértéktartó megítélését hátráltatta a körülötte keringő vélemények érzelmi töltöttsége, így hiába voltak feltétlen hívei, miután távozott a hatalomból, a káromló ellenfelek kaptak erőre.

Miniszterelnökségének idejét róla nevezték el, kezdeményezései a történetírás önálló fejezeteivé váltak, s mivel sokáig volt a közfigyelem középpontjában sokan számtalanszor részletekbe menően írtak róla, így úgy tűnt, hogy a köztudatban jelenlévő történelmi alakként letisztult képben jelenik meg. Mégis a XX. század végén egy alaposabb, Kozáry Monika által folytatott kutatásnak () azzal kellett szembesülnie, hogy az egykori kormányfő életének és pályájának átfogó feltárása elmaradt, és a fennmaradt töredékes források egyelőre az életműnek csak egyes aspektusait engedik megvilágítani. Tisza Kálmán öröksége kétségtelenül értékes tapasztalatokkal gazdagítja a magyar államiság működéséről alkotott ismereteket.

 

Felhasznált irodalom

 

Kozáry 1994. Kozáry Monika: Szégyellni való apa? Tisza Lajos pályafutása. Interpress Magazin, 20. (1994) 2. sz. 55–58.

Kozáry 2019. Kozáry Monika: Tisza Kálmán. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019.

 

Korabeli sajtó

 

Pesti Napló, Vasárnapi Ujság

 

[1] Kozáry 1994, 58.

[2] Kozáry 2019, 334–335.

[3] Tisza jubileuma. Pesti Napló, Reggeli kiadás. 1885. március 3. [1].

[4] Kozáry 2019, 337–338.

[5] Tisza Kálmán életéből. Mikszáth Kálmán[t idézik]. Pesti Napló, 1902. március 26. 5.

[6] Tisza Kálmán betegsége. Pesti Napló, 1902. március 22. 6.

[7] Lőw Immanuelt idézi Kozáry 2019, 374–378.

[8] A geszti temetés. A külföld részvéte. Pesti Napló, 1902. március 27. 3.