1848. december 12-én Székesfehérvárott – a középkori Magyar Királyság koronázó városában, amely az Árpád-korban a Szent István-i monarchia fővárosának tekinthető – egy tudományos felfedezés is történt; ez pedig a nemzeti emlékezet mélyebb időrétegeibe vezeti az utókor nemzedékeit.

A Szent István által emeltetett Szűz Mária Bazilika, amely a katolikus keresztény világ egyik leghatalmasabb temploma volt, és ahol 1000 és 1527 között minden magyar királyt megkoronáztak, a XVIII. század végére úgyszólván eltűnt a föld felszínéről. Az 1777-ben alapított székesfehérvári egyházmegye nemsokára püspöki palotát emelt a néhai bazilika közvetlen közelébe. 1848 adventjén egy királyi házaspár sírja tárult fel.

„Még a’ nyári hónapokban, a’ püspöki lak jobb szárnyának keletre eső részén, hol egykor a’ sz. István által épitett roppant basilica állott, az artési kút javittatván, ásás közben a’ munkások töredék oszlopokra, és nagy kőtáblákra akadtak. A’ kut körüli munkának bevégeztével az ásatás tovább folytattatván, végre egy márvány koporsóra akadtak, melly 1848. december 5-kén, reggeli órákban felnyittatván abban egy királynénak tetemei találtattak; fején korona vala, ujján pedig arany gyürü. Az idő mindent megemésztett rajta, csupán a’ csontváz maradott fön. Ezen eset nagyobb figyelmet gerjesztvén, a’ városi előljáróság által felsőbb helyre följelentetett; az ásatás pedig mindaddig felfüggesztetett, míg a’ nemzeti museum részéről e’ végre kiküldött szakértő tudós férfiak a’ hely szinén meg nem jelenének.” – emlékezett Pauer János, később akadémikus, székesfehérvári püspök.

A városi elöljáróság ekkor a Nemzeti Múzeumtól kért segítséget, és az ásatást egészen addig felfüggesztette, amíg az „e’ végre kiküldött szakértő tudós férfiak a’ hely szinén meg nem jelenének” – írta Pauer. Érdy János régész akadémikus volt az egyik „szakértő tudós férfiú”, aki 1853-ban közölte emlékeit. „December 8-án (1848) indultam el Fehérvárra Varsányi Jánossal, ki mint mérnök és ügyes rajzoló előbbi archaeológiai járataimban is utitársam volt és segédem. Ott átvettem a város által megkezdett ásatást és annak költségeit, mely ásatást zordon télnek fergetegei között is azon hó 16-áig folytattam.”

A munka újraindult, és az előbbi mellett egy újabb márvány koporsó került felszínre. Pauer elmondja: „a’ koporsó december 12-én, reggeli 8 órakor felnyittatott. Szent borzalom fogta el keblünket, midőn megnyilt előttünk a’ sir, és abban a’ magyar nemzet egykori királyának csontvázát, a’ csontok között pedig a’ királyi ékszereket tétlenül heverni látók…”

Érdy János ekként közölte emlékeit 1853-ban: „erős férfi csontváz tűnt föl előttünk a régi századok hamvaival behintve, melyeket a szél most lengetett először. E 6 lábnyi és 2 hüvelyknyi hosszu csontváznak még soha nem bolygatott ezüst ékszerein vöröses szürke szín volt elöntve, mely sajátszerü szín utóbb sötétebbre változott. E gyönyörű látványra zsibongó sokaság tódult a máskor csendes térre. Csoportosan ugráltak le a gödörbe, s a felügyelő nem volt többé képes valakit visszatiltani. A koros nők könnyes szemekkel imádkoztak az elporladt ereklye előtt: míg mások elmélkedve csodálták az egykor fényes életnek döbbentő holt képét, azalatt mások azt találgatták vagy kérdezték: melyik királyunké ez erős csontváz?”

A feltárást még három felnőtt és egy magzat földi maradványainak előkerülése tette teljessé. Az ásató régész munkáját Varsányi János helyszínrajza egészítette ki, amely a királyi pár szoros közelségében eltemetett másik három sír fekvését is bemutatta.

A feltárt királyi párt még Pauer János és Érdy János azonosította III. Béla (1172–1196) és első felesége, Antiochiai Anna személyével. Történeti és régészeti érveikkel sorra vették, hogy mely uralkodóink voltak, akiknek teste Fehérvárott nyugodott, ki temetkezett közülük feleségestül ily egyszerű, nagy régiségre mutató sírmellékletekkel; és így jutottak el III. Béla és Anna párosához. Ezt a személymeghatározást teljes körű szakmai megegyezés övezte, amíg a közelmúltban Tóth Endre régész elő nem állt különvéleményével. Tóth új párosjelöltje Könyves Kálmán (1095–1116) és első hitvese lett, akit Eleutheriának, avagy Felíciának nevezhettek.

Mi alapján lehet egy Árpád-kori királysírban megtalált csontváz személyazonosságát megállapítani? Noha a sír feltárása, a mellékletek leírása és elemzése a régészet illetékességi körébe tartozik, ám a múltnak egy néven nevezhető alakja ennél összetettebb szemléletmódot kíván: földi maradványairól, a csontokról az antropológia és a genetika hivatott nyilatkozni; családi kapcsolatait a genealógia, viselt dolgait a politikai történet kell, hogy tárgyalja. Ilyen horderejű személymeghatározás csak akkor állhat meg szilárdan a lábán, ha a különböző tudományok egybehangzó tanúságtételére támaszkodik.

Miről tanúskodnak az egyes tudományok? Az embertan felől közelítve a legfeltűnőbb jelenség, hogy a csontváz szokatlanul magas volt; a férfi életében mintegy 190 cm lehetett. Ezzel egybevág Richárd, londoni kanonok kortársi leírása, aki 1189-ben járt Magyarországon, és az akkor 41 éves III. Béla testi-lelki kiválóságát nem hagyta szó nélkül. „Ezt a férfiút a természet sokféle adománnyal halmozta el. Termete magas, arca nemes, és ha más egyébbel nem is rendelkeznék, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alapján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra.” A szálfatermet nordikus testi jegyeit az Árpádok és a Rurikok XII. századi dinasztikus kapcsolatai magyarázzák, lévén a Kijevi Rusz uralkodói skandináv eredetűek voltak. III. Béla dédapja, Álmos herceg a Rurik-házi Predszlávát vette feleségül; Unokájuk, II. Géza király (1141–1162) szintén Kijevből nősült, s az ő Eufrozinával kötött házasságából született III. Béla. Már ezek az érvek is a Pauer/Érdy-féle azonosítás mellé sorakoznak, ám ehhez még továbbiak járulnak.

László Gyula, a neves régészprofesszor mutatott rá arra, hogy III. Béla koponyájának arcrekonstrukciója a Győrben őrzött Szent László-herma képmását idézi fel, ami érthető, hiszen Béla avattatta szentté I. László királyt (1077–1095) 1192-ben, vagyis csak III. Béla lehetett a herma egyedüli élő királymodellje. Az orvostudomány megint III. Béla és Anna személyazonossága mellett szól: egyfelől paleopatológiai, másfelől komputertomográfos (CT) vizsgálatok alapján. Regöly-Mérei Gyula kimutatta, hogy az asszony földi maradványai olyan csontritkulás nyomait őrzik, amit sokszori szülés okoz: Anna királyné hét gyermeket hozott a világra, míg Eleutheria/Felícia hármat. Az Országos Onkológiai Intézet Onkológiai Képalkotó és Invazív Diagnosztikai Központjában 2014 folyamán készült CT-felvételek egy különleges szempontból döntenek a férfi kilétéről. A Képes Krónikában olvasható, hogy Kálmánt súlyos fejfájás gyötörte, és orvosa tapaszt tett a fülére, amelyen keresztül a király „agyvelejének nem kis része” távozott; itt valójában a gennyes közép- vagy belsőfül-gyulladás tüneteit írta le a hozzá nem értő krónikás. Ez a kórlefolyás nyomot hagy a csonton, ám a CT-felvételek azt bizonyítják, hogy az 1848 decemberében feltárt férfi koponya néhai tulajdonosa nem szenvedett Könyves Kálmán betegségében.

A régi és az új tudományok tehát régi tudósainkat igazolják, ezért illő és méltó, hogy Érdy János szavainak érvényét megerősítsük és időben kiterjesszük a jelenkorra is. „Az I. és II. márványkoporsó tehát III. Béla magyar királynak és első nejének Anna királynénak koporsója; mert az eléadott okok ezekre igen, de a XII. században élt más magyar királyra s nejére épen nem alkalmazhatók.”

III.Bélát unokája, IV. Béla (1235–1270) a „Nagy Béla király” kifejezéssel tisztelte meg. Méltán, hiszen III. Béla korának egyik legkiemelkedőbb, legműveltebb személyisége volt. 24 esztendei országlásával a XII. századi, 175 éves utóéletével a XIX–XXI. századi magyar művelődést gyarapította és gyarapítja.

A csontvázakat elszállították Székesfehérvárról, s a budavári Nagyboldogasszony-templomban, avagy Mátyás-templomban kialakított sírhelyen temették el. A XIX–XX. század folyamán több tudományág – régészet, medievisztika, művészettörténet, antropológia, paleopatológia – avatott képviselője ért el jelentős kutatási eredményeket. A koponyákról másolatok készültek, amelyek alapján előbb Árpás Károly (Magyar Nemzeti Múzeum), majd Skultéty Gyula (Szent István Király Múzeum) alkotott arcrekonstrukciót.

Nemrég elkészült III. Béla és Anna arcmásának legújabb megelevenítése. Az alkotó Gábor Emese képzőművész ráadásul a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum munkatársa. Megadva az illő tiszteletet Árpás Károlynak és Skultéty Gyulának, azt mégis meg kell jegyezni, hogy Gábor Emese számára a 2014-ben készült CT-felvételek segítségével az eddiginél pontosabb arcrekonstrukció megalkotására nyílt lehetőség. Bár a munka képzőművészi tehetségen alapszik, de a természettudományos kívánalmaknak is megfelel: alkotását a CT-felvételek objektív paraméterei irányítják. Gábor Emese anatómiai és arcrekonstrukciós mérőpontokat helyezett el a koponyamásolatokon és ezekre a mérőpontokra mérte fel a lágyrészvastagságokat. A plasztikus arcrekonstrukció szobrászi végzése mellett tanulmányrajzok készültek a munkafolyamatról, amelynek során újra megelevenedett egy nagy király és mellette nyugvó első feleségének, minden gyermeke édesanyjának emberi arca.