Gróf Széchenyi István 1791. szeptember 21-én született Bécsben a Herrengasse 5. számú palotájában. 

Politikai, közéleti pályafutását alaposan ismerjük, de talán kevéssé ismert, hogy ifjúkorát katonáskodással töltötte, összesen 17 esztendőn keresztül viselt mundért. Első jelentős közéleti szereplése alkalmával, amikor 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűléskerületi ülésén birtokai egy éves jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapításának céljára, a 4. Hessen-Homburg-huszárezred elsőkapitányi egyenruháját viselte. A legnagyobb magyar előtt életének legjelentősebb haditettével tisztelgünk, amivel világtörténeti jelentőségű eseményhez, Napóleon legyőzéséhez járult hozzá.

Apja, gróf Széchényi Ferenc kiváló nevelésben részesítette fiát, házi nevelőitől, tanáraitól korszerű ismereteket szerzett, 18 évesen azonban úgy döntött, hogy katonai pályára lép. Családi összeköttetések révén apja az 1809 áprilisában a megtévesztő módon nemesi felkelésnek nevezett inszurrekció táborkarában szerzett neki főhadnagyi rangot és beosztást. Kezdetben a győri sánctábor munkálatain dolgozott, majd a győri csatát követő éjszakán önként jelentkezett egy életveszélyes küldetésre, a sánctábor őrségének kitöréséről vitt jelentést a főparancsnoknak. Egy kis csónakon, a francia előőrsök között a Rábán és a Dunán evezve jutott a komáromi főhadiszállásra és kézbesítette a jelentést. Ezt követően az inszurrekció táborkarában József nádor oldalán teljesített szolgálatot.

Az inszurrekció feloszlatásával 1810. január 1-ével a 7. Liechtenstein-huszárezredbe helyezték át főhadnagyi rangban, majd onnan 1811. május 1-ével az 1. Merveldt-ulánusezredben folytatta katonai pályáját. Az ifjú főnemes sokat volt szabadságon, de állandóan az előléptetésen gondolkodott. Békeidőben azonban ez nehezen ment még olyan összeköttetésekkel is, amilyenek apjának voltak. A béke azonban nem tartott sokáig, Napóleon 1812-ben megtámadta Oroszországot, francia szövetségben pedig császári-királyi katonák is harcoltak orosz földön. A következő év elején és a Habsburg Monarchia fegyverszünetet kötött, a császári-királyi hadsereg megkezdte a felkészülést a Napóleonnal történő leszámolásra. A fősereget Csehországban vonták össze, élére Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg került. Széchényi Ferenc elérte, hogy István fiát 1813. május 20-án áthelyezték a fősereg táborkarába parancsőrtiszti beosztásba.

A parancsőrtiszti szolgálat azt jelentette, hogy Széchenyi állandóan a főhadiszálláson tartózkodott, megismerkedett a legmagasabb rangú tábornokokkal, hadvezérekkel, fontos személyiségekkel. Schwarzenberg meg volt elégedve az ifjú tiszttel, egyre fontosabb feladatokat bízott rá, miközben június 25-ével előléptették másodkapitánnyá. Hamarosan a hadműveletek is megindultak. Az ifjú gróf rendkívül megterhelő szolgálatot teljesített, parancsokat továbbított, nagy távolságokat lovagolt hőségben, esőben, nem csoda, hogy a láz többször is ledöntötte lábáról. Az augusztus 26–27-i drezdai csatában is lázasan vett részt, a főhadiszállás és a csapatok között ingázva állandóan úton volt. Augusztus utolsó napjaira annyira kimerült, hogy állni alig tudott a lábán. Schwarzenberg herceg személyesen parancsolta meg, hogy a beteg parancsőrtisztet szállítsák Prágába és csak akkor jelentkezzen újra szolgálatra, ha teljesen meggyógyult.

Prágai lábadozása alatt egy asztaltársaságban meggondolatlanul kijelentette: „Ausztria ezekben a napokban puszta fennmaradásáért küzd, a győzelmei és előrehaladásai ellenére szét kell alkotó elemeire hullania. Minden nap jobban közeledik felbomlásához és ennek egy évszázadon belül be kell következnie, mert Ausztria egyes részei egyenlőtlenek és közeledés helyett minden órában mindinkább távolodnak egymástól”. Próféciája szinte óramű pontossággal beigazolódott. Szerencsétlenségére azonban ott tartózkodott egy besúgó, aki jelentette az esetet, ezzel elvágta Széchenyi érvényesülésének útját.

Betegségéből néhány nap alatt felépült és ismét szolgálatba állt. A következő egy hónapban a Napóleon seregének bekerítésére tervezett lipcsei hadművelet előkészítésében és végrehajtásában tevékenykedett. Továbbra is parancsokat hozott-vitt a sürgő-forgó főhadiszállás és a csapatok között. Élete is többször forgott veszélyben, a csapatok több ütközetet vívtak, a franciák nem adták könnyen a győzelmet.

A hadjárat döntő összecsapására 1813. október 16-án és a következő napokon Lipcse mellett került sor. A csata első napján Napóleon meglepte a szövetségeseket, mert szinte minden erejét Schwarzenberg ellen vetette be. Csapatai megállították a szövetségesek támadását és olyan sikeres ellentámadást hajtottak végre, amivel majdnem megtörték a szövetségeseket. A francia lovasság áttörte az orosz, porosz és császári-királyi csapatok harcvonalát és bekerítéssel fenyegette a sereget. A főhadiszállásnak nem maradt tartaléka, ezért Schwarzenberg a kíséretében lévő parancsőrtiszteknek – köztük Széchenyinek – adott parancsot, hogy állítsák meg a menekülő orosz lovasságot és indítsanak támadást. Mintegy 300 lovast tudtak sebtében összeszedni és bátran Murat lovasainak támadtak. A kavargó harcban végül a szövetségesek kerekedtek felül. Széchenyi kézitusában is harcolt, remekül megállta a helyét, kitartását a hivatalos jelentés is megörökítette. Oldalán vesztette el egyik szeme világát Schlick vérteskapitány, aki 1849-1849-ben a magyar honvédsereg ellen harcoló egyik legjobb parancsnoknak bizonyult.

A harcok 17-én nem újultak ki, mindkét fél pihent és készült a döntő összecsapásra. Schwarzenberg és táborkara haditervet készített, a másnap megindítandó támadás parancsait pedig a parancsőrtiszteknek kellett kézbesíteni. Két kiemelkedő jelentőségű parancs egyikét Latour ezredes, kézbesítette, aki életét táborszernagyként és hadügyminiszterként az 1848. október 6-i bécsi felkelés során vesztette el. A másik, talán még fontosabb parancs kézbesítése Széchenyi István másodkapitánynak jutott. Blücher porosz tábornagynak, a Sziléziai Hadsereg parancsnokának kellett elvinnie a parancsot, aki a körbefogott francia sereg túloldalán állomásozott. István gróf este indult és nagy körben lovagolva holtfáradtan érkezett a különc porosz tábornokhoz, aki elmondása alapján éppen borotválkozott és fésülködött.

A parancsot elolvasva Blücher újabb küldetéssel bízta meg, a szövetségesek Északi Hadseregének parancsnokához, az egykori francia marsallhoz, a svéd trónörököshöz, Bernadotte-hoz kellett lovagolnia és átadnia neki Blücher üzenetét. Az ifjú parancsőrtiszt késő éjszaka indult útnak, felkereste Bernadotte-ot és teljesítette a küldetést. Feltehetően mindkét hadseregparancsnok szóban is kikérdezte Széchenyit Schwarzenberg terveiről. Az ifjú gróf Bernadotte főhadiszállásán töltötte az éjszaka hátralévő részét és az ottani tisztekkel együtt megvacsorázott. Bernadotte is diktált neki egy üzenetet. Másnap hajnalban indult útnak vissza Schwarzenberghez. Lova annyira kifáradt útközben, hogy saját csapatinak soraiból határozott fellépéssel kellett cserelovat szereznie. Végezetül holtfáradtan, de a megbízást teljesítve érkezett vissza parancsnokához és átadta Bernadotte üzenetét. Széchenyi másodkapitány azonban 18-án sem pihenhetett, folytatta szolgálatát és végigharcolta a csatát. Az elismerés nem maradt el, október 20-án elsőkapitánnyá léptették elő.

A szövetségesek erőfeszítéseit ezúttal siker koronázta. Az orosz, porosz és császári-királyi csapatok koncentrikus támadása megtörte a francia ellenállást, a népek csatáját Napóleon elvesztette, ami döntő jelentőségűnek bizonyult végső vereségében is.

Széchenyi küldetésének megítéléséről megoszlanak a vélemények, a hatalmas, világtörténetet befolyásoló hőstett és az egyszerű parancsteljesítés között. Ő maga idősebb korában kritikával illette akkori, nagyotmondásra hajlamos viselkedését és inkább kicsinyítette saját érdemét. Az kétségtelen, hogy parancsot teljesített, ami minden katonának kötelessége még élete kockáztatásával is. A küldetés rendkívül veszélyes és kimerítő feladat volt, mert meg kellett kerülnie a francia hadsereget, ellenséges előőrsök, járőrök között kellett haladnia úgy, hogy az előző napokban sem pihenhetett minimálisnál többet. A feladatot sikeresen végrehajtotta, majd két újabb megbízatást is teljesített. A szövetséges haderő főparancsnokától vitt parancsot az egyik, majd onnan a másik hadsereg parancsnokának, velük személyesen is beszélt, így kétségkívül hozzájárult a másnap megindított támadás sikeréhez, egyúttal Napóleon legyőzéséhez.

Az ifjú elsőkapitány a lipcsei csatát követően is a főhadiszálláson teljesített szolgálatot, végigharcolta a háborút, majd az 1815-ös nápolyi hadjáratot is. Katonai szolgálatának végét 1826-ban maga kezdeményezte, mert egy ennél sokkal fontosabb feladatot, az egész nemzet szolgálatát vállalta magára.