Október 6-a és a Szent Korona

A szabadságharc tizenhárom főtisztjének aradi, gróf Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnök pesti kivégzése a nemzeti emlékezetet átható gyászos fejezet. Jelen sorok írója a korai magyar múlttal foglalkozik, ezért nem érzi magát illetékesnek arra, hogy hosszan taglalja 1848–1849 eseményeit.

Azonban a 174 éve kivégzettek végzetébe oly nagy erővel sűrűsödött bele a szabadságharc utáni megtorlás emlékezete, hogy éppen az ő gyászesetük egy nem mindennapi szempont szerinti újragondolást kíván, amihez elkél egy középkortörténész.

Az események megítélésében az utókor csaknem teljesen egységes: a kivégzések teljesen törvénytelenek és igazságtalanok voltak. Vannak mégis, akik Ferenc Józsefet mentegetve a halálos ítéleteket sajnálatos, ámde szükségszerű, törvényes tettnek látják. Érvelésük archimedesi pontja a „legitimizmus” (törvényesség) fogalma. Ha a magyar történelmi legitimizmus tényleges alapját meghatározzuk, egyúttal a felmentő érvelés jogosultságát is megítélhetjük.

Mi a magyar történelmi legitimizmus tényleges alapja? Röviden szólva: a Szent Korona. Kissé bővebb válasszal évszázadok jogfejlődésén lehet végigpillantani.

A magyar korona a Magyar Királyság kezdeteitől (1000) fogva a keresztény államiság legfőbb hatalmi jelvényévé vált. Szent István Intelmeiben tanácsolta fiának, hogy ha a királyi koronát megbecsülésben akarja látni, akkor óvja a katolikus hitet. Nem sokkal később I. András próba elé állította öccsét, a későbbi I. Bélát: ha a királyságot akarja, válassza a koronát. Imre király 1197-ben megjutalmazta vitézét, aki az öccsével, a későbbi II. Andrással vívott testvérharcában bátran harcolt a koronáért. A korona kezdetben a királyi hatalmat, azon keresztül a magyar államiságot jelképezte, de a XIII. századtól a király és a főnemesek (majd a köznemesek) közös államhatalmát kezdte jelenteni. A XIII. század közepétől terjed el a „Szent Korona” kifejezés. Az 1400-as évektől a király személyével szemben is önálló jogi fogalommá vált: a Zsigmond királyt elfogó főnemesek „a Szent Korona joghatóságának felhatalmazásából” kormányoztak. 1440-ben, amikor a Szent Korona nem volt az országban, I. Ulászló megkoronázásakor a királyválasztó nemesek a Szent István fejereklyetartójáról levett fejéket hatalmazták fel a Szent Korona erejével. A középkor végére ez a királyi fejék szinte függetlenedett az uralkodó személyétől: az ország lakóit kezdték „Magyarország Szent Koronája alattvalóinak” nevezni. A Szent Korona államszimbolizáló jelentősége megmaradt, csak az a magyar állam változott meg, amelyet szimbolizált.

Az elsőszülöttségen alapuló Habsburg fiági örökösödést az 1222-es Aranybulla ellenállási záradékának feladásával 1687-ben fogadta el az országgyűlés. Hanem az első törvénycikk 3. §-a szerint Lipót „elsőszülött fiát a szent koronával bevett módon koronázva jövendőbeli örökös királlyá és úrrá tenni méltóztatott”. Az 1723. évi I. törvénycikk (Pragmatica Sanctio) 1. §-a a „legfelségesebb osztrák háza nőágának is Magyarország királyi koronájára, s az e szent koronához tartozó részekre, országokra és tartományokra” vonatkozó örökíthetőségét mondja ki. „[E]zt az örökösödést Magyarország szent koronájában s a hozzá kapcsolt részekben, országokban és tartományokban, a fiágéval azonos elsőszülöttség rendje szerint […] megállapitotta […] (3. §.) Vagyis az ausztriai ház örökletes magyarországi trónfoglalásának alapja a Szent Korona tana.

Az 1847/48-es áprilisi törvényeket a Szent Koronával szintén koronázott király, V. Ferdinánd hagyta jóvá. (1848. évi XXI. törvénycikk 1. §: „A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.”) Ferdinánd adott teljhatalmat István nádornak is, aki kinevezte az első, országgyűlésnek felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot. Innen vett balfordulatot a magyar történelem. Érdemes felidéznünk, milyen elvi alapokon értékelte Arany János 1848 tavaszát, illetve hazánk megtámadását: „Az országgyűlés fellelkesült a szabadságért és meghozta az 1848. évi törvényeket. A király szentesítette azokat. Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy mi magyarok fellázadtunk! Ezt a hazugságot a boldogtalan királynak is annyira fejébe verték, hogy bennünket lázadóknak tekint, sőt Jellasicsra bízta, hogy bennünket csendesítsen le. Mindenható Isten! hiszen mi a törvény mellett vagyunk, amelyet őfelsége is aláírt és megpecsételt, hogy volnánk mi lázadók?” Fentebb pedig egyenesen így fogalmaz: „Jelszavunk legyen: koronánk épsége, hazánk függetlensége, nemzetünk becsülete!”

A bécsi kormányzat számára (amely természetesen ellentétes ideológiát vallott) vállalhatatlanná vált az uralkodó törvényes kötöttsége. Ez nagyban siettette az amúgy is gyengeelméjű Ferdinánd császár-király lemondatását és az ifjú utód trónfoglalását, aki, jóllehet magyar királynak is tartotta magát, a koronázás elhagyásával egyértelműen és kizárólagosan birodalmi alapokra helyezkedett: Magyarországnak 1848. december 2-a és 1867. június 8-a között nem volt Szent Koronával koronázott királya. (E tekintetben viszont nehezen értelmezhető a trónfosztás, amely a szabadságharc vezetői – nem egy későbbi vértanúja – között nem aratott osztatlan elismerést.) Mindenesetre 1849 során csak egy osztrák császár uralkodott a tényleges erőfölény jegyében, s ő végeztette ki azokat, akik a valóban legitim király által szentesített áprilisi törvényekre felesküdtek. Vagyis nem Ferenc József, de éppen, hogy Batthyány Lajos, Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly állt a – tradicionális magyar szempontból egyedül helyes és a korábbi osztrák uralkodók által elismert – legitimizmus oldalán. A Ferenc József-i döntést felmenteni kívánók tehát alapvető tárgyi tévedésben vannak a magyar történelmi hagyományokat illetően.

Szabados György PhD, Magyarságkutató Intézet
a László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója