Az osztrogozsszk–rosszosi hadműveletek megindítása előtt, 1943. január 12-én a szovjet 40. hadsereg harcfelderítést végzett Urivnál. A mínusz 42 fokos hidegben végrehajtott felderítő vállalkozást a szovjetek élőerőben három és félszeres, tüzérség tekintetében tízszeres túlerőben hajtották végre. Pár óra leforgása alatt legázolták az urivi hídfőben lévő soproni 7. könnyű hadosztályt, s 6–10 kilométerre törtek előre. 

Az uriv–sztorozsevojei hídfő északi részén, Sztorozsevojénál az egri 20. könnyű hadosztály jól kiépített védőállásokkal bírt, ám délen, a soproni 7. könnyű hadosztály esetében csak a Gyevicánál lévő szombathelyi 35. gyalogezred volt hasonló helyzetben, a soproni „Szent László” 4. gyalogezred Urivnál pedig olyan, az ellenség által belátott, hevenyészett védőállásokat próbált erején felül megtartani, amelyeket 1942 decemberében vett át.

A szovjet támadást 9 óra 45 perckor negyvenöt perces tüzérségi előkészítés vezette be, majd a harckocsikkal támogatott 25. gárda-, a 107. és a 340. lövészhadosztály részei több hullámban rohanták le a 4. gyalogezred állásait. 

A német és magyar hadvezetés szerint ekkor még nem volt kritikus a helyzet, ám a szovjet 18. önálló lövészhadtest két nappal később indított scsucsjei támadása kettészakította a magyar királyi 2. honvéd hadsereg arcvonalát. 

Hiába küzdöttek emberfeletti módon a honvédek, a kegyetlen időjárás is a támadókat segítette…

1942 késő őszén Sztálingrádnál rendkívül súlyos helyzet alakult ki, hiszen a szovjetek Uránusz hadművelete katlanba zárta a német 6. hadsereget, felmorzsolta a román 3. és 4. hadseregeket, majd 1942 december közepétől a Kis-Szaturnusz hadművelet a magyar 2. hadseregtől délre védekező olasz 8. hadsereg megingását okozta. A németek számos erőt vontak ki a magyar arcvonalból, hogy az olasz védelmet megszilárdítsák. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes és a felettes német B Hadseregcsoport közötti viszony nem volt súrlódásmentes, a németek kevés információval szolgáltak a hadi helyzetet illetően, a magyar hadvezetés pedig nem tudta, hogy a hadseregcsoport 700 km szélességű arcvonalszakaszán alig van bevethető tartalék, s az 1943 januárjának elején létrehozott Cramer-hadtestbe a magyar 2. hadsereg egyetlen hadműveleti tartalékát, az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztályt is beosztják.

A magyar 2. hadsereg magára maradt, érvényben volt az állások feltétlen megtartását előíró Führer-parancs, miközben a magyar hadseregparancsnoknak „takarékoskodnia kellett a drága magyar vérrel”. Budapestről szintúgy határozott parancs érkezett: „Legfelsőbb hadurunk elrendeli, hogy ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincsen hátra, csak előre van.” ¹

A Don túlsó partján állásban lévő szovjet 40. hadsereg parancsnoka, Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy már 1942 novemberének végétől azzal számolt, hogy hogy hadseregével hamarosan be kell jutnia a Voronyezstől délre elterülő nagy Don-kanyarba és a stratégiai fontosságú Voronyezs–Rosztov vasútvonalat birtokba vennie. A magyar expedíciós hadsereggel szemben a Voronyezsi Front állományába tartozó szovjet 40. hadsereg és a 18. önálló lövészhadtest, délebbre – az olasz 8. hadsereg doni arcvonalával szemben – a SZTAVKA tartalékból rendelkezésre bocsátott szovjet 3. harckocsihadsereg és a szovjet 7. önálló lovashadtest készült fel a támadásra.

A szovjetek az általuk birtokolt hídfőállásokban – Uriv–Sztorozsevoje és Scsucsje–Perejeshaja térségében – jelentős erőfölényt képeztek annak ellenére, hogy 1943. január 12-én ezen arcvonalszakaszon a 196 ezer fős élelmezési létszámú magyar 2. hadsereggel szemben nem voltak abszolút létszámfölényben. A magyar csapatok sávjában mindösszesen 117 249 szovjet katona készült fel a támadásra, 252 harckocsi, 2038 tüzérségi eszköz (löveg, aknavető) és 267 repülőgép támogatásával.

A légi felderítések és a felderítő vállalkozások 1943. január elejére megvilágították, hogy valami készülődik a folyamvédelemben lévő magyar csapatokkal szemben. A hadseregparancsnokság komolyabb harctevékenységgel a hídfőkben – főként az uriviban – számolt, ám csapatai megerősítésére erejéből már nem futotta. A rossz látási viszonyok és a szovjetek megtévesztő manőverei folytán akadtak olyan vélemények is, hogy elterelő jellegű támadásra kell csak számítani. Nemes szentmáriai Lajtos Árpád vezérkari százados, a magyar 2. hadsereg-parancsnokság I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője – személyes benyomások alapján – január 12-ére vagy 13-ára várta a támadás megindítását. Visszaemlékezése szerint: „Január 11-én este telefonon felhívtam az urivi hídfő legveszélyesebb helyén lévő 7. könnyű hadosztály parancsnokát. […]

Megkérdeztem […], mire számít, ha például holnap reggel erős támadás éri a hadosztályát. Szabó László vezérőrnagy – a frontszolgálata előtt katonai attasé Rómában, állítólag Mussolini személyes jó barátja – szó szerint ezt felelte:

»Csak hadd jöjjenek, kifent bicskákkal várjuk őket. Azon imádkozzatok, hogy ne másutt, hanem itt támadjanak.«

(Nem imádkoztunk, mégis ott támadtak másnap reggel.)” ²

Román István tartalékos hadnagy, a veszprémi 4/III. zászlóalj segédtisztje a következőket rögzítette január 12-e történéseiről: „Napok óta várjuk a támadást.

A rémhírek szerint Sztálingrádnál a 6. német hadsereget a szovjet csapatok teljesen körülzárták, és [Friedrich] Paulus vezérezredes tudja, hogy a rábízott hadsereg pusztulásra van ítélve.

A magyar főhadiszálláson bizakodnak, nem tételezik fel, hogy a szovjet hadsereg máshol is képes bevetni ilyen hatalmas támadó erőket. [...]

[1943. január 12-én] Már kivilágosodott, amikor a priccsen kinyújtózkodva pár perc múlva mély álomba zuhantam. Arra riadok fel, hogy remeg a föld, elszabadult a pokol állásaink felett. Irtózatos dübörgés, a szovjet tüzérségi előkészítés zaja. A pergőtűz mindenkit fedezékbe kényszerít, ezalatt a szovjet gyalogság zavartalanul felkészülhet a rohamra. Órámon kilenc óra negyvenöt percet mutat a mutató. Telefon-összeköttetést keresek a századokkal. [...]

A drót túlsó oldalán kapkodó, kétségbeesett hang. 

– Állásainkon állandó tüzérségi tűz... jobbszárnyunkon már betörtek... velük nincs összeköttetésünk... segítséget... segítséget kérünk!

Megszakad, nincs tovább!” ³

Parancsnoka, Cicatricis Miklós őrnagy, mielőtt a 4/III. zászlóalj teljesen felmorzsolódott, távbeszélőn köszönt el nemes ó-falvi Kosztka Vilmos századostól, a soproni 4/I. zászlóalj kiváló parancsnokától: „Most mi jövünk, Isten veled!” ⁴

A szovjet gyalogság elképesztő rohamairól a soproni seregtesthez tartozó szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes így fogalmazott: „A tömegben támadó gyalogságnak – amelynek zöme géppisztollyal volt ellátva – legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt. [...] Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók. ⁵

A soproni 7/I. fogatolt könnyű tábori tüzérosztály arról jelentett, hogy „9 h 55 I-kor igen rossz látási viszonyok mellett (köd) 50 perces tüzérségi előkészítés kezdődött, mely végig a 4. gyalogezred sávjában, súllyal annak első vonalán, illetve annak közelében telepített tüzér figyelőkön feküdt. Becslés szerint az előkészítésben [...] 30–35 üteg vett részt és legalább 2–3 »Sztálin orgona«. Az ütegek egyharmada közepes, egy vagy kettő nehézüteg lehetett. Az előkészítésben ezeken felül nagyszámú harckocsilöveg is részt vett. [...]

11 h körül a 7/3. üteg figyelőjét bekerítették, sőt, az ellenség délről a Gyevica völgyében magasságunkon, majd azon egy km-rel túljutott. Az ütegparancsnok mindaddig, míg a tüzelőállásban kifejlődött közelharc miatt már képtelen volt ütege tüzét vezetni, figyelőjében járőrével kitartott. Innen közelharcban kivágta magát [...]

A 7/2. üteg tüzelőállásában 12 h 15 I körül közelharc fejlődött ki. (...) az üteg elsőtisztje, hogy a lövegek robbantását lehetővé tegye, elrendelte a sűrű csőrobbanások miatt letiltott 5/8 M. lövegek tűzharcát, melynek folyamán a három löveg közül kettő újra csőrobbanást szenvedett.  [...]

12 h 45 I körül a 7/7. üteg tüzelőállásában is közelharc fejlődött ki. A 7/3. üteg tüzelőállásában lévő dr. Balogh-Kovács Sándor főhadnagy, a teljes bekerítés veszélyét látva, elrendelte az ott lévő legénységnek Bolgyirevkára halogatva való visszavonulását. [...] hősies ellenállással vezette a közelharcot, majd a legénységet ellentámadásra víve lehetővé tette, hogy az üteg műszaki tisztese a lövegeket felrobbantsa. Ezen üteg a lövegharcot az ismételt közeltámadások elhárítására az utolsó gránátjáig szintén folytatta.” ⁶

A soproni 7. fogatolt könnyű tábori tüzérezred II. osztályának parancsnoka harctudósításában említette, hogy „A látási viszonyok igen rosszak, a köd miatt csak 100 méterre látni. [...] 

11h 35-kor Galdajevka északon az északi irányból védőállásunk mögé az ellenség betört, ezért a 35/5. század Gyevica északra vonul vissza és elfoglalja ottani reteszállását. A század kivonását a 4. és 5. üteggel támogatom. Az oroszok csak lassan, körülbelül 1 zászlóalj erőben nyomulnak elő a galdajevkai magaslatokról a gyevicai erdő felé. Tüzünk igen hatásos. [...]

Lőszerhelyzet: 4. üteg 540 repeszgránát, 5. üteg 317 repeszgránát, 7. üteg 620 repeszgránát. Az ezredparancsnokságtól kértem, hogy a hadosztály-parancsnokság szállítson a lőszer-felvételező helyről tehergépkocsikon peskovatkai mozdonyállásunkba lőszert. Ez a lőszerszállítás meg is indult. [...]

23 h 25-kor a Gyevica északnál támadó gyalogságra és a gyalogság igénylése szerint tűzösszpontosítást hajtok végre. Dacára a mai mínusz 40 celsius fokos hidegnek, erős ellenséges tűzben úgy a felderítők, mint a tüzelőállások tisztjei és legénysége kiválóan megállták helyüket, erkölcsi és erőbeli állapotuk kiváló, a harcos szellem kifogástalan.” ⁷

A támadók legázolták a magyar páncélelhárítást és az ütegállások zömét. Délután egy óra után már csak a főellenállási vonalból kivetett 4. gyalogezred folytatott kétségbeesett küzdelmet, azonban sorozatos ellenlökései nem jártak eredménnyel. 

Koppányi Sebestyén főhadnagy, a 4. gyalogezred 2. ezredsegédtisztje így látta e nap történéseit: „[...] már egyik zászlóaljjal sem volt összeköttetés. Csoknyai [Pál] ezredes fogta botját és megindultunk, hogy a Gyevica mentén előre menjünk a 4/II. zászlóaljhoz. Mire azonban a dombhoz értünk, az urivi arcvonalon levő zászlóaljak és köztünk már szovjet harckocsik álltak. Az ezred sorsa megpecsételődött! 

A szovjet csapatok az Uriv templomdombról, s az otticsiha–szeljavnojei hídfőállásból indították nagy erejű támadásukat, rendkívül heves tüzérségi és harckocsi tűzelőkészítés után, illetve támogatással. A szovjet harckocsik áttörtek, zászlóaljaink maradványai még elöl harcban voltak, de a harckocsik támogatásával előretolt szovjet gyalogság már Bolgyirevka fölött, a Gyevica patak északi oldalán, a Bolgyirevka és Uriv között húzódó dombháton és horhosokban gyülekezett. A szovjet csapatok itt megálltak, hogy a hídfőbe mind nagyobb erőket gyülekeztessenek a további támadások végrehajtásához. Az ezred harcosai elől hősiesen harcoltak az áttörés után is, a pergőtűz után a védőállások fegyverei még szóltak – amíg lőszer és harcos volt –, de megállítani a támadókat nem lehetett. Novo Uszpenka felől a 20. könnyű hadosztály tüzérsége is tüzet nyitott, de hamarosan ott is közvetlen védelemre kellett készülni. A szovjet erők részint északnyugatra fordultak, hogy a Don innenső oldalán levő csapatokat bekerítsék, részint úgy értékeltük, hogy ellentámadásra számítottak, és ezért leálltak. Az Urivtól délre és délnyugatra a Gyevicánál megmaradt töredékekre, valamint a Gyevica patak völgyében rekedt kis csoportokra már figyelmet sem fordítottak. 

Megkíséreltük összeszedni, illetve megállítani, akit megtaláltunk. [...]

A hadosztály jelentést kért. Mi történt? Mindenünnen kérdések. Vitéz Szabó László vezérőrnagy a német parancsnok harcálláspontjáról kért jelentést. – Tartsatok ki!! Az utolsó emberig!!! Meg kell állítani!!! Innen nem lehet hátrálni!!! – Igenis [...]

Kis csoportok gyülekeztek hátra. Az ezredből néhány százat tudtunk összeszedni, megállítani. Elölről semmi jelentés nem jött, nem tudtunk áttekinteni semmit. [...]

Sötétedésre az ezredparancsnokság harcálláspontján, Bolgyirevkán megbeszélés volt a megmaradottakkal. A hadosztály kiadta utolsó tartalékát, a hadosztály huszárszázadot [...] Megjelent egy német őrnagy, bundában, nyakában a vaskereszt lovagkeresztje és jelentette, hogy őt küldték, hogy az oroszokat megállítsa és ellentámadásunkat támogassa. 

Tolmácsoltam. »És milyen erőkkel vannak itt?« »Négy darab Panzer IV és két rohamlöveg.« Szinte tátva maradt a szánk. Ez a segítség, amikor szemben tömegével állnak a T–34-esek? Összenéztünk, de nem tudtunk szólni. 

Este 7 órakor visszaérkeztek Osztrogozsszkból az aznap különböző egységektől szabadságra engedett katonák, természetesen fegyver nélkül. Majd itt kapnak, de honnan? 

Nem sokkal később egy százados jelentkezett, hogy Sopronból és Veszprémből legénységi utánpótlást hozott. Hány főt? 1200 fő legénység. Fegyverzet? 12 géppisztoly, 3 golyószóró, mert otthon azt mondták, hogy majd itt a leváltásra kerülő legénységtől átveszik a fegyvereket.” ⁸

Január 12-én a 35. gyalogezred is súlyos harcokat vívott. Évtizedek múltán a 35/2. puskásszázad parancsnoka, Bondor Vilmos főhadnagy erről az alábbiakban adott számot: „Elindult a[z] orosz támadás, szerencsétlenségünkre éppen nálunk. Vegyük példának a 7. könnyű hadosztályt. Az Urivval szemben álló 4. gyalogezrednek még azután is, hogy kiverték állásaiból, volt lelkiereje ahhoz, hogy másnap ellentámadást indítson. Meggyőződésem, hogy ha kellő harckocsitámogatást kapunk, visszaszorítjuk az oroszt.

Nézzük a hadosztály másik ezredetét [sic!], a 35-ösöket. Két teljes napon keresztül állták az ötszörös túlerőben lévő ellenség támadását, pedig micsoda emberi tragédiákat éltek át! Két napon át állandóan tüzelt ránk az ellenséges tüzérség és főként az aknavetőik. Állásaink felett nem volt egy tenyérnyi folt sem, ahol tiszta maradt volna a hó. Komor, feketére égett táj maradt utánunk. Biztos vagyok benne, hogy ha nem jön a kitörési parancs, az utolsó töltényig harcolt volna az egész csapat.” ⁹

Hogyan látta az ellenség e nap eseményeit? Erre vonatkozóan érdemes idéznünk Moszkalenko vezérőrnagy magyarul is megjelent – kiszínezett és kozmetikázott – memoárjából: „Az előrevetett zászlóaljak rohamát január 12-án egyórás tüzérségi tűz előzte meg. Ez 11 órakor kezdődött. Az ellenség peremvonalára fergeteges tűzcsapás zúdult. A tüzérségi előkészítést két BM–13-as sorozatvető-osztály hatalmas össztüze zárta. A tüzérségi tűz alatt a 291. csatarepülő-hadosztály repülőgépei bombázták az ellenséges állásokat.

Pontosan 12 órakor fülsiketítő robbanások hallatszottak. Levegőbe repültek az ellenség drótakadályai, amelyek alá utászaink előző éjszaka 33 időzített aknát telepítettek.

Ezután rohamra indultak a 107. lövészhadosztály előrevetett zászlóaljai Zaszejev alezredes 86. harckocsidandárjának egységeivel együtt. [...] Egységeink rövid harc után elfoglalták Galdajevkát és tőle nyugatra fél kilométerre levő uralgó magaslatot. 

Az ellenség csak helyenként tanúsított ellenállást. Ami a magyar katonákat illeti, akiknek Hitler-ellenes érzelmeiről már szóltam, egész egységeik tették le a fegyvert. Két órával a roham kezdete után a 107. lövészhadosztály két előrevetett zászlóalja már több ezer katona és 32 tiszt foglyul ejtését jelentette. Egyebek közt 20 tábori löveget, 75 géppuskát, több mint ezer puskát és géppisztolyt zsákmányolt. A mi veszteségünk öt halott és 42 sebesült volt. 

Sikeresen rohamozott [Pavel Mengyelejevics] Safarenko vezérőrnagy 25. gárda-lövészhadosztályának két előrevetett zászlóalja is. Tüzérségi és aknavetőtűz támogatásával Novak alezredes 116. harckocsidandárjával közösen kétórás harc után elfoglalták az Orehovaja ligetet, s szétzúzták az ellenség támpontjait. [...]

Viszont a sztorozsevojei hídfő előtt [...] más helyzet alakult ki. Az előrevetett zászlóaljak harctevékenysége eredményeképpen az ellenséges védelem alaposan dezorganizálódott. Igaz, az idegeskedő ellenség Osztrogozsszkból ide dobta át 700. páncélosdandárját, ennek ellenére csapataink, amely 6 km szélességben és 3 km mélységben beékelődtek, szilárdan megkapaszkodtak az elért terepszakaszokon.  [...]

A kockázat tehát nagyon is indokoltnak bizonyult, és akkor rögtön úgy döntöttem, kihasználom a helyzetet, és a leggyorsabban harcba vetem a hadsereg első lépcsőjének főerőit. A csapatokat az éj folyamán előrevontuk, új megindulási állásokba [...]

Késő este jelentettem a frontparancsnoknak a hadsereg sávjában kialakult helyzetet. [Filipp Ivanovics] Golikov [altábornagy] jóváhagyta elhatározásomat, hogy másnap a főerőkkel menjek támadásba.” ¹⁰

Csoknyai Pál ezredes, a soproni 4. gyalogezred parancsnoka – 1943. január 18. és március 10. között a 7. könnyű hadosztály ideiglenes parancsnoka – későbbi harctudósítása kitért honvédei helytállására: „Ezredem harcairól jelentem, hogy úgy az első vonalból, valamint a többi helyekről soha meg nem futott, hanem mindenütt becsülettel kitartott és harcolt, egészen [1943.] január 26-ig. Hogy a támadás napján [1943. január 12-én] mily ellenállást fejtett ki ezredem, arra vonatkozólag jelentem, hogy az állásaim ellen támadó két hadosztály és egy romboló dandár csak a Jaryw Riegelbe tudott visszaszorítani, sőt az I. zászlóaljam az első vonalban estig kitartott […]

E harcokban az ezredem vesztesége 85 tisztből 6 halott, 26 sebesült és 18 eltűnt, 3664 fő legénységből pedig 2064 fő.” ¹¹

Uriv mellett, 1943. január 12-én vette kezdetét a magyar 2. hadsereg veszteségteljes visszavonulása. A szomszédos államok elleni revíziós háborúra felkészített honvédek csak nagy áldozatok árán voltak képesek kivágni magukat a remek téli felszereltségű és fegyverzetű ellenség gyűrűjéből. 

Egy 1943. március 8-i kimutatás szerint a hadműveleti területre 13 500 fővel kiérkezett 7. könnyű hadosztály létszáma 5983 fő (209 tiszt, 5774 legénység), fegyverzete 2754 puska, 46 golyószóró, 7 géppuska, 96 géppisztoly, 856 pisztoly, 2 nehézpuska, 6 aknavető, 1241 ló, 490 országos jármű (szekér) és 4 gépjármű volt, vagyis a soproni seregtest az 1943. január–februári harcok során elveszítette személyi állományának több, mint 55 százalékát!