Ötven évvel ezelőtt hunyt el az a szocialista történész, akinek nézetei meglepő módon talán éppen halála után ártottak legtöbbet az 1989 utáni patrióta szemléletű kora újkori témájú történetírásnak.

Megdöbbentő módon éppen azáltal történt ez, hogy Mód Aladár valamiféle nemzeti szemléletben gondolkodott, felhasználta a XVI. századi eredetű és a XIX. századi magyar történetírásban domináns „nemzeti-patriótának”, „függetlenséginek”, „Habsburg-ellenesnek”, „szabadságharcosnak” vagy gyakran csak „kurucosnak” mondott narratíva egyes elemeit, hogy azokba „beleinjektálja” a szocialista osztályharc elméletét. 

„A szocialista nemzetté átalakuló magyar nép történelemszemlélete, mint újat, valóban az osztályharc fokozott előtérbe állítását követeli. Ez az osztályharc azonban mind a parasztság, mind pedig a munkásosztály oldaláról tekintve 1514-től, 1703-on és 1848-on keresztül, 1919-ig és 1945-ig a függetlenségi harcokkal való összefonódottságában éri el tetőpontját. Az újat így a szocialista nemzet történelemszemlélete szempontjából nem az antifasiszta küzdelem eredményeinek, a népi demokráciához vezető út ideológiai megoldásának elvetése, hanem az osztályharc és a nemzeti fejlődés, a nemzeti és nemzetközi összefüggésének mélyebb megértése, s az ezzel kapcsolatos történelmi és ideológiai feladatok messzebbmenő tisztázása jelenti.” (Mód Aladár, 1966)

Mód Aladár munkássága már saját korában sem volt vitáktól mentes (például Molnár Erikkel), ugyanakkor a kortárs történészek is világosan látták azon törekvését, hogy a megelőző nemzeti narratívákat a szocializmus érdekében használja fel. 

„Mód Aladár állandó célkitűzése maradt, hogy a marxizmus alapkritériumait szembesítse a magyar forradalmi fejlődéssel, és egyrészt a reakcióval szemben kimutassa, hogy a kommunisták folytatják a haladó hagyományokat, másrészt a szektarianizmussal szembeszállva bebizonyítsa, hogy a nemzeti sajátosságokat a szocializmus építésében is tekintetbe kell venni.” (Köpeczi Béla 1921–2010, művelődés- és irodalomtörténész, Mód Aladár utolsó üzenete, 1975)

A hazai kora újkor és újkor értékelésében már 1526 óta jelen volt egy erős törésvonal, amelynek egyik fontos eleme a Habsburg uralkodók és egyben magyar királyok, valamint az ellenük harcoló magyarok (pl. Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi) és tevékenységük értékelése. A XIX. századi magyar történetírásban a „kurucos” történetszemlélet, narratíva volt a dominánsabb. Ennek egyes elemeit felhasználták a szocializmus alatt is 1989-ig, így az szándékán kívül egybemosódott a szocializmussal. Vélhetőleg részben emiatt, a politikai rendszerváltozás után a XIX. századi „kurucos” – tehát semmiképpen sem szocialista – narratíva háttérbe szorult, és a jóval Habsburg-barátabb, „labancos”, a magyar szabadságharcok létét vitató narratíva kezdte dominálni a hazai, kora újkori témájú történetírást.

Ez a globális gazdasági-politikai egységbe való tagozódást, a birodalmon belüli létezést, a Habsburg uralkodók szerepét a kora újkori magyar történelemben pozitívabban látta és láttatta, mint a „kurucos” narratíva.