Szép hagyományt újított fel A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló 2001. évi LXIII. törvénycikk, amely hőseink kultuszát ismét a nemzeti emlékezet részévé tette. E törvénycikk azonban nem csupán a XX. századi világháborúkban elesettekre, hanem ezeréves állami létünk védelmében elesett valamennyi katonára és civilre is kiterjesztette az emlékezést: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”¹

Amíg az első világháború esetében egyértelműen hősi halottakról beszélhetünk, a második világháború tekintetében más a helyzet, hiszen a hadiesemények számtalan civil életét követelték, ami idővel általános leegyszerűsítéshez vezetett, hiszen szinte minden második világháborús emlékművön az áldozatok nevei szerepelnek, egybemosva a honvédeket és a polgárokat. Ez teljességgel helytelen. Igenis, különbség mutatkozik a kétfajta veszteség között. Megítélésem szerint minden olyan honvéd, aki harccselekményben, sebesülésben és betegségben vagy hadifogolytáborban vesztette életét, hősi halott. A civilek közül, aki harccselekményben, haláltáborban vagy a Gulágon halt meg, áldozat.

Ma a magyar hősökre emlékezünk, s az alábbi három hőstett ismertetésével hajtunk fejet önfeláldozó teljesítményük előtt.

Ifjabb Medve Pál (Jászberény, 1920. szeptember 28. – Jászberény, 2003. október 10.), a Magyar Királyi Testőrség állományába tartozó alabárdos testőr szakaszvezető címzetes őrmester 1942 őszén önként jelentkezett tapasztalatszerzés céljából frontszolgálatra. A magyar 2. hadsereg esztergom-tábori 32/I. zászlóaljához nyert beosztást, ahol a 32/2. puskásszázad egyik szakaszát vette át. Az állasaik előtt fekvő, ún. csizma-kiszögellésbe befészkelt szovjetek ellen 1943. január 7-én indítottak vállalkozást, amelyről évtizedekkel később dr. vitéz Medve Pál a következőket írta: „Önkéntes csoportunk a Don jegén meglepetésszerűen megközelítette a tüzérségi előkészítés után a bunker sort, majd a Donra vezető lövészárokban Tégli Jenő honvéd² 3, vagy 4 kg-os töltettel felrobbantotta az első bunkert. – Szerencsétlenségére előbb gyújtott, a bunker bejárata előtt felrobbant, a robbanás bennünket is a földre terített. Tégli honvéd fejét a Don jegén találtuk meg. Ezután roham-szerűen, kézigránátokkal robbantottuk fel a következő bunkereket. Tőlünk délebbre egy sí-század is támadta a bunkereket, de az oroszok is támadást indítottak. Vissza kellett vonulni. Halbauer szakaszvezető³ már a Don jegén volt, Delacasse⁴ és én fedeztük a visszavonulást. Magam leghátul voltam és a lövészárokból visszanézve láttam, hogy egy katonám sebesülten felállt, visszaesett, majd újból felállt. Géppisztolyomat Delacassénak adtam, kiugrottam a lövészárokból és kb. 30 méterre levő honvédet felkaptam és beugrottam a lövészárokba, majd átvittem vállon a Donon. 

Soha életemben ilyen erős nem voltam; persze, a körülmények.”⁵

A géppisztoly-sorozattól megsebesült bajtársát egészen a kötözőhelyig vitte, de a nagy vérveszteség miatt életét nem tudták megmenteni. E tettéért ifjabb Medve Pál testőr őrmester 1944 szeptemberében kiérdemelte a Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érmet. Felterjesztették a német Vaskereszt II. osztályára, ám ügye a második világháború végéig elintézetlen maradt. 

Böszörményi Géza gyalogos ezredes (Mezőbánd, 1899. február 27. – Torda, 1944. szeptember 19.) a nagyváradi 25. honvéd gyalogezred parancsnokaként, mint a tordai védőkörlet parancsnoka harcolt Tordánál. 1944. szeptember 19-én délelőtt 11 órakor, alapos tüzérségi előkészítés után a szigetvári 10. rohamtüzérosztállyal megerősített harccsoportja szívós küzdelemben zsugorította össze a szovjetek hídfőállását. Böszörményi ezredes a tordai temetőben, szülei sírjától pár száz méterre Sztálin-orgona sortűztől szenvedett halálos bal hónalji, mellkasi és hasi szilánksérülést. 

Dunaföldvárott temették el katonai pompával, amelyen állományteste, a várpalotai 21. önálló gyalogzászlóalj tiszti küldöttsége és a Folyamerők díszszázada vett részt.

Hősi halálát követően felterjesztették a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre, ami helyett 1944. november 29-én megkapta a Magyar Éremrend középkeresztjét hadiszalagon a kardokkal. 1945 februárjában post mortem soron kívüli vezérőrnagyi előléptetését javasolták a következő indoklással: „1944. IX. 19-én Torda-észak 429. magassági ponton hősi halált halt […] 1944. IX. 19-én Torda-keleti hídfő ellen indított támadás alkalmával saját személyes törzse kíséretében mindig a harc legválságosabb pontjain jelent meg és ott személyének bevetésével, vakmerő bátorsággal harcolt törzse élén és több ellenséges fészket megsemmisített. Leharcolt csapatai e példa láttára a szívósan védekező ellenséget visszavetve, együtt érték el e napon a kitűzött támadási célt.”⁶

A XX. század két világháborújában családom is megfizette a maga véradóját. Elesett rokonaim közül apai dédmamám öccse, Berecz Ferenc (Jászberény, 1923. március 20. – Medgyesegyháza, 1944. október 6.) tüzér tizedes a gyöngyösi 20. tábori tüzérosztály tiszteseként harcolt a magyarországi hadszíntéren. A 2. Ukrán Front alföldi offenzívájának kezdetén, 1944. október 6-án a medgyesegyházi temető mellett tüzelőállásba vont lövegükkel kilőttek egy szovjet T–34 közepes harckocsit, majd egy akna telitalálat végzett a lövegkezelőkkel. Post mortem kapta meg 1945. január 20-án a Magyar Bronz Vitézségi Érmet. A kitüntetést szerettei sosem kapták meg, csupán a vöröskeresztes értesítést hősi haláláról…

Vannak települések, ahol eleven a hősök emlékezete. Ezek sorába tartozik Szada nagyközség. A településen 1937-ben avatták fel a Nagy Háborúban elesett hősök emlékművét, talapzatán 53 szadai hősi halott nevével és e felirattal: „Véres csaták után a béke fejedelme várt!” Alkotója az a ditrói Siklódy Lőrinc szobrász, akinek első világháborús emlékművei több helyütt is megtalálhatók hazánkban – így Battonyán, Alsóvadászon, Jászjákóhalmán, Izsákon, Tápiógyörgyén, Rábakecölön, Somogyvárott, Mányban, Szigetcsépen, Gödöllőn, Sopronban, Apostagon, Tiszatarjánban, Kistarcsán, Tápiószentmártonban és Szerencsen (1923–1943). 

A második világháborút követően csupán a rendszerváltoztatás idején nyílott lehetőség arra, hogy az 1941–1945 között hősi halált halt honvédek és civil áldozatok emlékét is megörökítsék, így 1989-ben 35 fő szadai hős és áldozat nevét vésték fel. Ezen alkalommal készült el a fényképeiket és adataikat tartalmazó Szadai hősök könyve, amelyet a helyi Székely Bertalan Művelődési Ház és Könyvtár őriz. A Nagy Háború centenáriumának időszakában felújították a szadai hősi emlékművet, amelyet 2015. május 31-én adtak át ünnepélyes keretek között.

Jómagam – mondhatni – évek óta „hazajáró” vagyok Szadára. Hadtörténészként veszek részt az ottani megemlékezéseken, tartok előadásokat a magyar hadtörténelem vonatkozásában. Legutóbbi előadásom – 2025. november 25-én – a XX. századi világháborúk szadai hősi halottairól szólt. Az emlékművön található nevek adták a kutatási alapot, s élve az internet lehetőségeivel, a Magyar Nemzeti Levéltár, valamint a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum katonai és civil veszteségi adatbázisaiban folytattam kutatásokat. Ennek során derült ki, hogy öt első (B. Illés István honvéd, Fekete János közös póttartalékos hidász, Orosz Mihály honvéd, Pintér András közös tartalékos gyalogos, Pintér Béla honvéd) és hét második világháborús hősi halott (Illés István honvéd, Jenei Sándor őrvezető, Kosztolnyik József honvéd, Pajor József honvéd címzetes őrvezető, Seidner Jenő közérdekű munkaszolgálatos, Simon András honvéd, Tóth István tartalékos honvéd) neve hiányzik az emlékműről. A második világháborús hadiesemények kapcsán egy civil áldozatra találtam, aki Simon András honvéd felesége volt. Simon András híradó honvéd és hitvese 1944. december 1-jén halt meg Szadán, gyalogos lőfegyverből eredő fejlövés következtében. Nyolcvankét esztendő múltán nehezen deríthető ki, mi történhetett valójában, családi okok vagy a szovjet hadifogságtól való félelem miatt következett be e családi tragédia.

Pusztai-Krepsz Mónika intézményvezetőnek vetettem fel, hogy érdemes lenne e neveket is emléktáblán megörökíteni. Az elképzelést Pintér Lajos polgármester úr is támogatta a képviselőtestülettel egyetemben, így az idei Hősök napján Szada nagyközség ünnepélyes keretek között avatja fel újból hősi emlékművét, amely esemény erősíti a település lakosságának azonosságtudatát és tovább élteti hősei emlékét.