1077. április 25-én I. Géza király „erényektől ékesen, minden halandó közös útjára lépett. Katolikus hitű, Isten előtt alázatos és igen keresztény uralkodó volt. Három évig uralkodott és Vácott temették el a Boldogságos Szűz templomában, amelyet ő alapított.”

A Képes Krónika e rövid ideig uralkodó királyunknak egy másik nevét is ismeri: ez pedig Magnus, ami latinul ’nagy’ jelentésű. Fontos hangsúlyozni, hogy itt a Magnus főnévi értelemben veendő, s nem jelzőként társul a másik névhez, mint III. Béla esetében a „Nagy Béla” király, akit unokája, IV. Béla tisztelt meg e címmel. Jelen megemlékező írás tárgya azonban nem III. Béla, hanem ükapja, I. Géza király (1074–1077).

I. Géza 1040 körül jött világra Béla herceg – I. Béla király (1060–1063) – és a Piast-házi Richeza lengyel hercegnő elsőszülött fiaként Lengyelországban, ahol az István rendeléséből száműzött apja menedéket lelt. Szüleivel és öccsével, Lászlóval – ő lett I. (Szent) László király (1077–1095) együtt tért haza 1047/48 táján; az ő szemszögéből tekintve pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy apai ősei szülőhazájába érkezett ekkor. A német háborúk, nagybátyja és apja testvérviszálya idején serdült fel. 1063-ban, apja halála után ő lett az uralkodóház legidősebb tagja.

1063–1071 között erőegyensúlyon alapuló közös kormányzással irányította a Magyar Királyságot a dinasztia két ága: Salamon volt ugyan a király, de Géza megkapta az ország egyharmadát felölelő hercegséget, a dukátust, amelyet egy nemzedékkel előtte András hozott létre Béla számára.

Az egyetértés évei alatt a környező népek számára is megmutatkozott Magyarország ereje. A külpolitika figyelme először délnyugat felé fordult. Zvonimir, Dalmácia uralkodója, aki Ilonát, I. Béla leányát vette feleségül, erre a rokoni kapcsolatra hivatkozva kért segítséget karantán ellenségeivel szemben. 1066 folyamán Salamon és Géza hadat vezetett Dalmáciába, s ott nagy győzelmet aratott. 1067-ben előbb védekező szerepet osztott a sors a magyarokra, ugyanis a csehek Trencsénig nyomultak; őket a magyarok könnyűszerrel kiűzték, s bosszúból tűzzel-vassal pusztították támadóik területét. 

Az 1068. év a hazai krónikákban kunoknak nevezett úzok (nyugati oguzok) támadását hozta. Az erdélyi Kerlés mellett a magyar sereg utolérte a betolakodókat, akiken nem segített, hogy felmenekültek a magas hegyre. A győztes csata leírója szót ejt a király és a herceg eltérő vérmérsékletéről is. „A pogányok már elrendeződtek a hegytetőn, vakmerőbb íjászaik pedig leereszkedtek a lejtő közepéig, hogy a magyarokat meggátolják a feljutásban. Sűrű nyílzáporral árasztották el a király és a herceg csapatait. Néhány jeles magyar vitéz rárontott ezekre az íjászokra, és sokukat megölte a hegyoldalban; csak nagyon kevésnek sikerült nagy nehézségek árán feljutni társaikhoz, lovaikat íjaikkal ütlegelve. Salamon király szenvedélyes harci dühében kiáltozva, csapatával a legmeredekebb oldalon, szinte kúszva hatolt fel a pogányokhoz, akik sűrű nyílzáporral borították el őt. Géza herceg, aki mindig óvatos volt, az enyhébb emelkedőn hágott fel, s nyilazva rontott a kunokra. Testvére, László az első támadáskor négyet megölt a legvitézebb pogányok közül, az ötödik súlyosan megsebesítette őt nyilával, de ezt is nyomban megölte.” 

Az erőegyensúlyon alapuló országkormányzásnak békésebb emlékei is maradtak fenn. 1066-ban Atha nádor kérésére Salamon király és Géza herceg részt vett a zselicszentjakabi monostor felszentelésén. A százdi monostor számára 1067-ben kiállított adománylevél hitelét nem kisebb személyek erősítették meg jelenlétükkel, mint Salamon király, Géza herceg (akit itt Magnus néven említenek), László herceg, Dezső érsek (aki püspök korában békét szerzett Salamon és Géza között). A felsorolt világi előkelők közül két főméltóságot kell kiemelnünk: Vid és Ernye ispánt, az elkövetkező esztendők fontos szereplőit.

A király és a hercegek viszálya 1071-ben lángolt fel újra, immár olthatatlanul. Ekkor történt, hogy a Kelet-Római Birodalom hűségén lévő besenyő csapatok átúsztattak a Száván, és kifosztották a Szerémséget. Mivel az akkor bizánci fennhatóság alatt álló Nándorfehérvár semmit sem tett a rablók féken tartására, Salamon, Géza és László büntető hadjáratot vezetett a határváros ellen. A Száván történt felvonuláshoz kapcsolódik a görögtűz első hazai említése. „A görögök és a bulgárok sajkáikon odaevezve gépezeteikkel kénes tüzet fújtak a magyarok hajóira és a vízen gyújtották fel azokat. Ám a magyarok hajóik sokaságával, amellyel ellepték a folyót, legyőzték a tűzokádó görögöket.” Az átkelés másnapján szoros magyar ostromgyűrű fonódott a város köré. A védelmet irányító Niketas strategos meglepően sokáig tartotta magát, ahhoz képest, hogy a felmentésül hívott besenyőket szétverték, s a megöltek fejét bemutatták. Hanem amikor egy hőslelkű fogoly magyar leány felgyújtotta a várost, Niketas kénytelen volt tárgyalni a megadás feltételeiről. Erre Géza – nem tudni, mi okból – királyként önállósította magát, s önhatalmúlag fegyverszünetet kötött a görögökkel. Salamon joggal vélte úgy, hogy nem bízhat többé unokatestvérében; elhatározta hát, hogy megfosztja Gézát a hercegségtől, mielőtt Géza fosztaná meg őt trónjától. Elsősorban Vid ispánra számíthatott. A németföldről ideszármazott előkelő az András-ági királyok rendíthetetlen híveként eredendő gyanakvással tekintett Béla fiaira. Hűsége mellé azonban nagyravágyás és kegyetlenség társult: azt akarta, hogy Gézát vakítsák meg, és hercegségét adják neki. Vid térnyerését látva a testvérek okkal tartottak cselvetéstől, ezért a király hívására immár sosem jelentek meg együtt. Mind a két fél a végső leszámolásra készült, és külföldi segítség után nézett.

1074. február 26-án elkövetkezett az első összecsapás. A király serege átkelt a fagyos Tiszán, és Kemejnél legyőzte Géza kisebb haderejét. A herceg Vác felé menekült; itt várta őt László a cseh-morva erősítés élén. Salamon Tokajnál értesült a fejleményekről. A diadalittas Vid további harcra tüzelte királyát. A március 14-én, Mogyoródnál vívott csata a hercegek győzelmét hozta, bár nagy véráldozatot követelt mindkét féltől: elesett a békeszerető Ernye ispán és a Béla-fiak ádáz ellensége, Vid ispán, velük veszett oda Salamon tényleges főhatalma is; Magyarország világi és egyházi előkelői Gézát választották királlyá.

A bukott király az ország nyugati szélén húzta meg magát. Miután szinte minden belső támaszát elveszítette, németföldre ment, és annak reményében, hogy IV. Henrik visszasegíti őt Magyarország trónjára, 1074 nyarán hűbéresküt tett sógorának. E döntése – akármilyen kényszer szülte is – az apai örökhagyás megcsúfolása volt, hiszen annak idején I. András éppen az Orseolo Péter (1038–1041, 1044–1046) által vállalt német hűbért számolta fel és emelte vissza Magyarországot István-kori állapotába.

I. Géza király okos politikával mindenfajta alávetési törekvést elhárított Magyarország felől. Előbb a német támadást hiúsította meg, majd sikerrel állt ellen egy másik, nem kevésbé fenyegető külső nyomásnak. VII. Gergely pápa ugyanis önös céljai érdekében igyekezett kihasználni a magyar trónviszályt: azt lett volna hajlandó elismerni, aki pápai hűbért vállal. 1075. április 17-én Gézához intézett levele ily sok idő múltán sem tűnik bizalomgerjesztőnek. „… ha akarsz valamit, ha hozzánk hűségesen méltán remélsz bármit is a Római Egyháztól, azt akarjuk, hogy bizakodva tárd fel előttünk, valamint hogy milyen az egyetemes anya iránti odaadásod, mennyire határoztad el, hogy neki engedelmeskedsz, és iránta szent tiszteletet tanúsítasz, azt – ahogy hozzád illik – tettekkel mutasd meg. Amely dolgokat pedig nem írtunk le, azokat meghagyásunk szerint a küldöncöknek szóban kell tudatniuk veled…” A még csak megválasztott (ellen)királyként, korona nélkül uralkodó Géza nem ment lépre. VII. (Dukas) Mihály bizánci császárhoz fordult. Tőle kért és kapott királyi fejéket, amivel 1075 tavaszán megkoronázták Székesfehérvárott. Nándorfehérvár és Szerémvár átadása fejében teljes világi önállóságot, császári szövetségest mondhatott magáénak, s mivel időközben megözvegyült, egy bizánci hercegnő kezét is elnyerte.

Még országlása elején átadta Lászlónak a hercegi harmadot; osztozásuk kivételesen nem gyengítette, hanem erősítette testvéri köteléküket, s így közös kormányzásukat. Salamon ezalatt Moson és Pozsony vidékén meghúzódva győzködte IV. Henriket, hogy segítsen neki. Csakhogy a német király életét előbb a birodalmi belviszály, utóbb VII. Gergely pápa átka keserítette meg; fegyveres erejét nem nélkülözhette. I. Géza mindazonáltal belátta, hogy uralma akkor válhat kifogástalanná, ha lemond Salamon, és ő marad az egyedüli törvényes magyar király. Alkudozások indultak, közben László 1075 és 1076 folyamán Pozsony várát szorongatta, de mindhiába. Az eleve kudarcra ítélt tárgyalássorozatnak váratlan vége szakadt I. Géza halálával.

„Magnus király halálának hírére Magyarország nemeseinek teljes sokasága öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és általános egyetértésben egyhangúlag, és közös akarattal megválasztotta őt az ország kormányzására, sőt valósággal kényszerítette rá nagyon szenvedélyes és sürgető kérésekkel.”