Magas szögesdróttal körülszőve százszor

Ezer fogoly küldi imáját az égbe,
Hallgasd meg hát, Uram, kérésünket végre.
Könyörögve kérünk, segíts haza minket,
Bűneiben szenvedő fogoly népeidet.”
Szolyva, 1944 decembere Ismeretlen szerző¹

 

November 25-e a Szovjetunióba hurcolt politikai elítéltek és kényszermunkások emléknapja. 1953-ban ugyanis ezen a napon érkezhetett haza első csoportjuk, mintegy 1500 honfitársunk.

Erről az időszakról évtizedeken keresztül hallgattak a túlélők és szemtanúk, de a közelmúltban egyre több olyan írás jelenik meg, amely feltárja a kor szörnyűségeit, igazságait és igazságtalanságait, a még élő szemtanúk visszaemlékezéseit, bemutatja a korszak szereplőit és lerántja a leplet a politikai vezetők, helyi kiskirályok eddig kevésbé ismert tetteiről. 

Az elmúlt években sorra kerültek látókörömbe ilyen témájú írások. S bár az én részem a szerkesztés volt, de amikor végeztem a munka ezen részével, rájöttem, hogy az lelkemre is erősen hatottak az olvasottak. Számos olyan történet volt köztük, amelyek szereplőit közvetlenül is ismertem, csak ötven évvel későbbről.

Hitükért üldözött papok, másként gondolkodók, nemzetiségük és politikai nézeteik miatt perbefogottak, családostul deportáltak, mert véleményük vagy egy rosszakarójuk volt, vagy egy irigyelt lakásuk, portájuk, vagy valahol egy vonatállomáson, mező szélén velük pótolták a vagonból megszökött foglyokat.

Vitték őket a szibériai hidegbe vasutat építeni, a tajga mocsaraiba erdőt irtani, a Donyec-medencei bányákba, gyárakba, építkezésekre, mezőgazdasági munkákra.  Később sokakkal még alá is íratták az önkéntes munkavállalásról szóló dokumentumot… 

Az egyik legmegindítóbb talán annak az ungvári pincérnek az esete, aki hajnalban, hazafelé menet elhúzatta az egykori Sztálin-szobor előtt a cigány zenészekkel a „Hazugság volt minden szavad …” kezdetű nótát, amiért másnap már berendelték, és megkapta ő is a több évnyi „méltó” büntetését.

A kárpátaljai németség is megsínylette ezeket az időket. Őket talán még a magyaroknál is jobban sújtották az intézkedések. A 7161. számú szovjet állambiztonsági rendelet Kárpátontúli Ukrajnára vonatkozó forgatókönyvét december 17-én kapta meg Petrov tábornok, a 4. Ukrán Front parancsnoka, akinek rendelkeznie kellett a helyi németek mozgósításáról. A parancs az internálandó személyek korhatárának megállapításán túl elrendelte, hogy a németek elszállítását 1944 decemberében és januárjában le kell bonyolítani, s a munkahelyre érkezésnek, – melynek színhelyét a Donyec-medencében található szénbányák jelentették – 1945. február 15-ig meg kell történnie 2.

A délvidéki magyarokat és németeket is vitték. Az akkor történtekre a túlélő Bíró Lajos fél évszázad múltán így emlékezett „síró-jajgató asszonyok karjaiban lévő és a lábukat átölelő gyerekeket megfogták és szó szerint földobálták a teherautóra. A tábor közelében veszteglő három marhaszállító vagonba raktak be minket, három és tizenkét év közötti gyerekeket. Egy vagonban körülbelül ötvenen voltunk. Azt a kínszenvedést, amit a bezárt vagonban átéltünk, a halálos ellenségemnek sem kívánom. (…) Az ormozsi vár szögesdróttal volt körülkerítve. Az üres szobákban a padlón feküdtünk. Reggel, amikor felkeltünk, sok gyerek maradt a földön fekve, különösen a lányok közül, mert tífusz betegség miatt éjjel meghaltak. Reggel jött egy idősebb ember lovas szekérrel, arra fölrakták a halottakat és kivitték a vár kapuján. (…) Most sem tudjuk, hová temették őket. (…) [Az erődből lett lágerben] a vécé egy nagy gödör volt, két oldalon hosszú rúddal.

Csak a jó Isten tudja, hány gyerek esett bele a gödörbe, mert a tífusz miatt sokszor és sokáig kellett ott guggolni. (…) Szeptember közepe felé jött egy teherautó, arra fölszálltunk. Egy teherautóra fölfértünk, míg idejövet három vagonban hoztak minket”. Az ormozsi várba hurcolt mintegy 150 ártatlan magyar gyerekből csak minden ötödik, kb. 30 maradt életben 3.

Kimerítő volt a mezőgazdasági munka is. Az Ufához közeli települések kolhozaiban a foglyok napi normája 100 m² föld feltörése volt, rossz ásóval. Erről tanúskodik Almádi Ferenc beszámolója: „Az ősz közeledtével megkezdődött a burgonyaszedés. Én is jelentkeztem... Nyitott teherautóban szállítottak bennünket a kolhozba. Egy hatalmas, huzatos birkahodály lett a szállásunk, aminek nedves szalmával borított padlójára szinte ájultan buktunk rá az éhségtől és a kimerültségtől. Este krumplit főztek a disznóknak, de az élelmesebbek elették az állatok elől. Másnap, vasárnap kivittek minket a földekre burgonyát szedni. Vállig ért a gaz, a föld valószínűleg sohasem látott kapát. A munkavezető kitűzött egy karót, odáig kellett felszednünk a krumplit estig. Ez volt a napi norma. Igyekeztünk elérni, hogy utána pihenhessünk is egy kicsit, csakhogy amikor a karóhoz közeledtünk, azt 50 méterrel tovább tették. Azt kellett volna lefényképezni és a világ elé tárni, ahogyan a holtfáradtan vánszorgó emberek lerogytak a szálláskörlet vizes szalmájára. A körletben 0 fokos hőmérséklet fogadott bennünket. Többek szájából elhangzott a megállapítás: „Jó volna még egyszer Magyarországon akár disznónak is lenni!” A csoportot végül vissza kellett vinni a városi lágerbe, mert tagjai munkaképtelenné váltak 4.

A hazavezető útról szívesebben beszélnek az áldozatok is. Az egyik legforgalmasabb állomáshely, amely 1947-től vált fontossá, a máramarosszigeti átmeneti hadifogolytábor. „Volt, akit haza engedtek, de bizony sokaknak meghosszabbították a hadifogságot. Szűrőtábor volt ez, ahol állampolgárság alapján csoportosították a hadifoglyokat. A magyar állampolgárokat, akik a táborba kerültek egy küldöttség fogadta. Ott elmagyarázták a hazatérőknek, hogy mit mondhatnak el családtagjaiknak. Vagyis, hogy a Szovjetunióban jól bántak velük, míg ott dolgoztak. Ezt kellett mondani, erről nyilatkozatot is aláírattak velük. A továbbra is Magyarországhoz tartozókat nem fenyegette a veszély, hogy visszaküldik a Szovjetunióba. Megtörtént a fürdetés, orvosi vizsgálat, tetű és rüh irtása, még ruhát is kaptak. Pihenni nem sokat tudtak, mert zsúfoltság volt. A szabadban alváshoz hideg volt, ezért ott sem sokat tudtak aludni, de tudták, hogy hamarosan haza mehetnek.” 5.

Sokan odamaradtak. Akik hazatértek, azokat sem várta otthon könnyű élet, hiszen megbélyegzettek lettek. De legalább éltek. Legyengülve, betegen kerültek vissza a családjaikhoz, de túlélték.

„Még kint elhatároztuk, hogy ha hazajövünk, hálából építünk egy kápolnát. Mikor megkaptuk az első kárpótlási pénzeinket, össze is gyűjtöttük erre a pénzt. A plébánosunk kihívta Nádasdra a pécsi püspökatyát, aki azt kérte, hogy Skóciai Szent Margit tiszteletére állítsunk a templomban egy kápolnát, hisz ő itt született, ezt csak itt lehet megtenni. Így is lett…” 6.

A magyarországi ’56-os események visszhangja a környező országok magyarjai között is zúgolódást okozott. Erdélyben sok összeesküvési per, eltűnés és eltüntetés mellett számos fiatalt börtönöztek be 7A kárpátaljai érintettekre – már aki túlélte a vallatást, – sokszor többévnyi kényszermunka várt a GULÁG táboraiban. 

Urvin százados, egy baskír-tatár kinézetű, középtermetű alak, aki a nyomozást vezette, engemet mindig arról faggatott, hogy áruljam el, ki diktálta nekem a röplapok szövegének tartalmát. Különösen nem tetszett neki két mondat: „Minél sötétebb az éjszaka, annál közelebb a hajnal. Minél erősebb az elnyomás, annál közelebb a szabadulás”. Állandóan azt hajtogatta nekem, hogy ezt te nem találhattad ki, ez csak egy okos, felnőtt embertől származhatott. Valóban igaza volt, ezt az idézetet egy nagy embertől, Kossuth Lajostól kölcsönöztem, amit meg is mondtam neki. Öröme leírhatatlan volt, hogy végre igazat mondtam. Szigorúan követelte, hogy áruljam el, hol található ez az ember. Töredelmesen bevallottam, hogy Budapesten található, de már több mint hatvan éve el van temetve.” 8

A röplapokat készítő fiatalok, a magyarországi 56-os eseményeket nyíltan üdvözlők, a falusi gyerekekkel foglalkozó lelkész, akit megvádoltak lázítással és halálra vertek az ungvári fogdában, az a rengeteg egyéni tragédia nyomot hagyott a lelkekben. 

Egy egykori fogvatartott így mesél: „Őt végül halálra verték a kihallgatások során, mert nyilván nem tudták rávenni, hogy magára vállaljon olyasmit, amiről tudomása sem volt. Engem nem ért komoly fizikai bántalom, inkább mosolyogtak rajtam. Emlékszem, az egyik tiszt egyszer kacagva mondta: „Ez akarta megdönteni a nagy szovjethatalmat, mikor a földig se ér a lába?!” És valóban, ahogy ültem a széken, cipőm nem érte el a padlót. (…) Hogy milyen volt a történtek visszhangja a faluban? Vegyes. Ami azonban örökre belém ivódott, az a monarchiabeli idős emberek néma kézszorítása, amelyben szavak nélkül is nagyon sok minden benne volt…9.

A Szolyvai Emlékpark  a második világháború végén, 1944 novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, a málenykij  robot elszenvedőinek, illetve a szovjet megtorlás és a sztálini terror áldozatainak állít emléket. 1994 óta már több vendégkönyv megtelt a látogatók bejegyzéseivel. Iskolai csoportok, szervezetek, közösségek tanulmányútjaik, kirándulásaik alkalmával látogatják meg az emlékhelyet. 

Részlet az egyik beírásból: „1944. október 8-án malenkij robottal vonultam be a szolyvai kaszárnyába és itt töltöttem kb. egy hetet. Innen indítottak el. A történetnek Brianszkban lett vége, ahol a halottak között is megfordultam. 

Nagy Lajos, Debrecen, 2000. október 7.”10

 

Dr. Zékány Krisztina, Magyarságkutató Intézet
a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont tudományos főmunkatársa

 

Hivatkozott irodalom

1 „Uram… segíts haza minket…!” Versek, imák, levelek, naplórészletek a sztálini lágerekből (1944-1959) a „malenkij robot” 70. évfordulójára. Összeállította: Dupka György. Kárpátaljai Magyar Könyvek 236. –Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2014. 326.

2 Bimba Brigitta. A Munkács környéki sváb nők internálása 1944-45 fordulóján//„Élni kell, élni muszáj” A GULÁG–GUPVI-kutatók nemzetközi fóruma Kárpátalján 2019. évi emlékkonferencia (Makkosjánosi, 2019. november 15.) anyagai. A Szolyvai Emlékparkbizottság Évkönyve – Szolyvai Emlékparkbizottság – Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2020 .227.

3 Botlik József. A délvidéki magyarok és németek 220 lágerben pusztultak 1944 október – 1948 március //„Élni kell, élni muszáj” A GULÁG–GUPVI-kutatók nemzetközi fóruma Kárpátalján 2019. évi emlékkonferencia (Makkosjánosi, 2019. november 15.) anyagai. A Szolyvai Emlékparkbizottság Évkönyve – Szolyvai Emlékparkbizottság – Intermix Kiadó Ungvár–Budapest, 2020.351-352.

4 Dupka György. Magyar GULÁG-GUPVI-rabok Eurázsiában. Felfedett nyomok Oroszország, Baskíria, Csecsenföld, Kaukázus, Ázsia régióiban Történelmi szociográfia – Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2021.55

5 Kállai Karolina. Helyszíni szemle és történettudósítás az egykori SZU MVD GUPVI és a repatriálással megbízott szovjet szervek 36. sz. máramarosi hadifogoly-gyűjtőtáborban és átvételi állomáson//„Élni kell, élni muszáj” A GULÁG–GUPVI-kutatók nemzetközi fóruma Kárpátalján 2019. évi emlékkonferencia (Makkosjánosi, 2019. november 15.) anyagai. A Szolyvai Emlékparkbizottság Évkönyve – Szolyvai Emlékparkbizottság – Intermix Kiadó Ungvár–Budapest, 2020. 179

6 Dupka György. Magyar GULÁG-GUPVI-rabok Eurázsiában. Felfedett nyomok Oroszország, Baskíria, Csecsenföld, Kaukázus, Ázsia régióiban Történelmi szociográfia – Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2021.88.

7 Beke Mihály András „Hitványabb anyag mi sem vagyunk…”Az erdélyi magyarok '56-ja // A GULÁG–GUPVI-kutatók nemzetközi fóruma Kárpátalján 2020. évi emlékkonferencia anyagai. A Szolyvai Emlékparkbizottság Évkönyve – Szolyvai Emlékparkbizottság – Intermix Kiadó Ungvár–Budapest, 2021. 20-38.

8 Dupka György. „Jön még egy új világ…” A magyar ’56 kárpátaljai kézikönyve (A forradalom visszhangja a „megrengett Szovjetföldön”, 1956–1959) – Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2020. 44.

9 Dupka György. „Jön még egy új világ…” A magyar ’56 kárpátaljai kézikönyve (A forradalom visszhangja a „megrengett Szovjetföldön”, 1956–1959) – Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2020. 43.

10 Örök mementó: Szolyva. A Szolyvai Emlékpark emlékkönyveibe írt bejegyzések gyűjteménye. (2000. 08. 15. – 2018. 04. 12.) Összeállította: Dupka György. Kárpátaljai Magyar Könyvek 282. –Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2019. 316.