1916. november 29-én német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Piteşti-et, és december 1-jén megközelítették a román fővárost. Az átütő siker nem sokáig váratott magára: december 6-án a román főváros elesett, de a hármas szövetség kezére kerültek a ploieşti-i kőolajmezők is.

„Ma délben a főváros összes templomaiban a harangok 12-től 1 óráig zúgtak Bukarest és Ploesti elfoglalásának örömére. A képviselőházban az ülés megnyitása után Szász Károly alelnök, miután az ülést megnyitotta, bejelentette a Háznak Bukarest elestét viharos éljenzés közben. Szász Károly ezt mondta: Az örvendes esemény a háború egyik fontos fejezetét bezárja és fényes perspektívát nyújt jövőre nézve. Felhatalmazást kér, hogy Károly királyt ez alkalomból üdvözölhesse, úgyszint a többi szövetséges államok parlamentjeit. A Ház ehhez hozzájárul” – tájékoztatta a Székely Napló 1916. december 7-i, csütörtöki száma olvasóit az elmúlt napok történéseiről.

Bukarest 1916. augusztus 27-én hadat üzent a központi hatalmaknak, de már a hadüzenet elküldése előtt néhány órával megtámadta Erdélyt. A román csapatok átlépték ugyan a határt, de előrenyomulásuk lassú volt, rövid időn belül megtört. A kezdeti sokkból felocsúdó hármas szövetség szeptember–október folyamán rendezte sorait, és ellentámadást indított.

Erdély felszabadítását követően 1916 késő őszén a romániai hadműveleteknek az a szakasza következett, amelynek során a központi hatalmak csapatai a Déli-Kárpátokból megindulva kiszorították a román hadsereget Havasalföldről és Dobrudzsából. November végén és december elején még tanúsítottak ellenállást az orosz–román erők Dobrudzsában, hamarosan azonban kénytelenek voltak meghátrálni. November 29-én német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Piteşti-et, és december 1-jén megközelítették a román fővárost. Az átütő siker nem sokáig váratott magára: 1916. december 6-án a román főváros elesett, de a hármas szövetség kezére kerültek a ploieşti-i kőolajmezők is.

„Bukarest utcáin élénk, zavartalan élet uralkodik. Bevonulásunk olyan gyors volt, hogy a románok képtelenek voltak kiüríteni a várost. Az üzletek, nyilvános helyiségek nyitva, az utcákon tolong a nép. A zsákmány megszámlálhatatlan” – olvasható a fentiekben már említett sajtóorgánum címlapján. A Székely Naplóból vett idézet utolsó mondata nem túloz. Mindezt bizonyítják Constantin Gavanescu román tábornok emlékiratainak mondatai is: „Egész puskahegyeket rendetlenül egymásra dobálva és szétrombolt ágyúkat lehet látni. Amott meg szekerek mindenféle ingóságokkal, majd lóhullák láthatók, eleinte egy-egy, de lépten-nyomon mindegyre több és több, a csapatok visszavonulásának útját mutatva. A varjak és a hollók ezrei keringenek a levegőben és halotti károgásukkal rémítgetik a menekülőket. Az állomások tele vannak sebesültekkel, kik elszállításukra várnak. A vasúti kocsik tömve vannak katonákkal, menekülő öregekkel, asszonyokkal, gyermekekkel minden rend és szabály nélkül egy embertömegbe keveredve, amely szenved, nyög és bánatosan siratja azt, amit elhagyott. […] Felgyulladnak a verejtékes munkával megtöltött hombárok, a patakokba roskadnak a hidak, melyek sok millióba kerültek, felrobbantjuk az alagutakat, melyeket annyi fáradsággal évekig fúrtunk. A petróleum kutakat, a nagy benzin és petróleum raktárakat és a vasúti kocsikat ezerszámra romboljuk el és gyújtjuk fel. A levegőbe röpülnek az arzenálok és lőporraktárak, elpusztítjuk a gyárakat és a malmokat. Az ország vagyona egészen megsemmisül és e rombolás közepette menekül a megrémült nép […] Pusztítanunk és rombolnunk kellett az ellenség útjában. El kellett pusztítanunk azt, amit sok fáradsággal éveken át szereztünk, hogy semmi se essék az ellenség kezébe. És romboltunk!” – írja Gavanescu memoárjában.

August von Mackensen vezértábornagy Bukarestből küldött táviratában azt közölte, hogy az internáltak lelkes örömujjongása mellett bevonult a román királyi palotába. A történelmi győzelem után azonban nehéz feladatok vártak a központi hatalmak országaira, így ránk, magyarokra is. Többek között rendbe kellett tenni a néhány hónappal korábban a románok által feldúlt Erdélyt. Ekkor még kevesen gondolták, hogy 1918-ban a „Tündérkertnek” újabb román inváziót kell elszenvednie…