Magyar győzelemmel zárult 1849. április 26-án az első komáromi csata, és a tavaszi hadjárat második szakaszának eredményéről Görgei Artúr vezérőrnagy így vélekedett emlékirataiban: 

„Komárom teljes fölmentésével a Gödöllőn – az isaszegi csata után – vezérkari főnökünk által készített haditerv végrehajtása kielégítően megtörtént, hála Damjanich tábornok rendíthetetlen állhatatosságának a nagysallói csatában, valamint annak a csodálatra méltó kitartásnak és ritka hadművészetnek, mellyel Aulich tábornok a Pest előtt összevont osztrák főhadsereget mindaddig le tudta kötni és valódi hadászati szándékaink felől elámítani, míg végre mindezeknek késői felismerése csak arra volt jó, hogy elcsodálkozó ellenfeleink a nagysallói szégyenteljes kudarcba belesétáljanak.” Komárom felmentése valóban megtörtént, ám a honvédek nem tudták elvágni a császári-királyi hadsereg visszavonulási útját.

Komárom erődjét 1849 januárjában zárták körül a császári csapatok, s márciusban vette kezdetét annak módszeres ostroma. A nagysallói diadalt követően Görgei I. (Klapka György vezérőrnagy) és III. hadteste (Damjanich János vezérőrnagy) átkelt a Zsitván és április 22-én „sok posványon, vizenyős ereken keresztülgázolván, végre nagy lucskosan” megérkezett a komáromi Vág-hídfőhöz, mialatt a VII. hadtest (Poeltenberg Ernő ezredes) a Garam mentén dél felé vonult, majd a fősereg hátát biztosította.

Mindeközben Balthasar Simunich császári altábornagy ostromló csapatai a Duna bal partjáról átkeltek a folyó jobb partjára, így észak felől Komárom felszabadult, de a magyar csapatok nem tudtak a Dunán partot váltani, mert a császári ostromlövegek szétlőtték a komáromi hajóhidat. Görgeinek nem volt hadihídkészlete, ezért rögtönöznie kellett. A fővezér tutajhidat akart készíttetni a Vágon leúsztatott szálfákból, amit Thaly Zsigmond mérnökkari alezredes, Komárom erődítési igazgatója képtelen ötletnek minősített. A tullni utásziskolában végzett Görgei azonban ragaszkodott elképzeléséhez, s az utászok – nem törődve az ellenség folyamatos ágyúzásával – a komáromi ácsok és hajósok segítségével április 25-én estére megépítették a rögtönzött talphidat.

Támadásukról és a csatáról Klapka az alábbiakban emlékezett: „26-án éjfél után egy órakor már néhány dandár megkísérthette a hídfőhöz legközelebb fekvő sáncok megrohanását. Három órakor hajnalban a mieink szuronyrohamot intéztek ezek ellen, s az ott levő ágyúkat elfoglalták. A hídfőről intézett ezzel a támadással egyidejűleg föntebb a Dunán néhány ezer ember kelt át kompokon és dereglyéken, hogy az ellenséget hátulról támadja meg. Öt óra után az ellenség egész állása birtokunkban volt, s az Ácsra vonult vissza. [Reggel 9 óráig köd ülte meg a környéket] Erre több órai nyugalom állott be, amit arra használtunk fel, hogy az I. és III. hadtestnek még bent maradt csapatait is átszállítsuk a Dunán, mert csak így – és ha később a VII. hadtest is megérkezik – lehetett gondolni a kivívott siker teljes kihasználására. Eközben azonban az ellenséges oldalon is megérkezett a főhadsereg segítsége, különösen Schlik hadteste, minek következtében a két fél között a harc az egész vonalon megújult. Damjanich a középsereget vezette Csém és Herkálypuszta felé, Görgey személyesen a jobbszárnyat Ács felé, és én a balszárnyat vezényeltem, amely már napfelkelte előtt fegyvert letenni kényszerítette Ószőnyben az ott levő osztrák őrséget. Tért nyertünk, és minden ponton állandólag nyomultunk előre, amint egyszerre Nagysándor hadtestem lovasságával az ellenség jobbszárnyát megkerülni akarván, az ellenség túlnyomó lovassága által megtámadtatott, s a gyalogságra visszaveretett. Sikerült ugyan a küzdelmet helyreállítani, mindazonáltal a csata ezzel véget ért.”

Voltaképp a Komáromot ostromló császári erők csupán azért nem szenvedtek katasztrofális vereséget, mert Buda felől akkor érkezett be a császári fősereg II. (báró Anton Csorich von Monte Creto altábornagy) és III. hadteste (gróf Franz Schlik von Bassano und Weisskirchen altábornagy) és menetből kapcsolódott be a küzdelembe. Déltájt a félszemű Schlik átvette a vezérletet, és általános előrenyomulásra adott parancsot. Jobbszárnyán a Karl Liebler von Asselt vezérőrnagy parancsnoksága alatti dandár azonban megtorpant, mire a vele szemben álló magyar balszárny lovassága Nagysándor József vezérőrnagy vezetésével indult rohamra – 4-4 század Hannover-, Coburg-, 3 század Ferdinánd-huszárral és 1 század lengyel dzsidással –, ám a császári lovasság – 4 század az 5. Maximilian Auersperg-, 1 század a 8. Károly porosz herceg-vértesezredből, 5½–5½ század a 7. Kress-svalizsér- és az 1. Civalart-dzsidásezredből, valamint 3 lovasüteg –  megállította azt. A huszárok visszavonultak és a vértesek kis híján szétugrasztották az I. hadtestet, ezt bessenyői Beőthy György őrnagy, az egri 26. honvédzászlóalj parancsnoka akadályozta meg (de szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy szerint itt a hajdúsági 52. honvédzászlóalj is helytállt), aki „[…] rögtön parancsot ád tömegbe állásra – írta Andrássy Jenő főhadnagy (később százados) –, igy rohantunk előszőr a svalizserokra kik a tiszti kart fogták körül – ezek tüzelésünkre megfutottak, azután tüzeltünk a többi lovasságra, mely a két zászlóaljat s az üteg ágyut [Pontosabban a zalai 47. honvédzászlóaljat és az újhelyi Barla Károly főhadnagy parancsnoksága alatti 1. tizenkétfontos félüteget] köritette, ezek is megszaladtak. A két megszabaditott zászlóalj pedig nem hogy a vitéz kis seregnek jött volna segélyére, hanem a többi magyar sereg után futott.

A tüzérek is fölszedték ágyuikat, azonban zászlóaljunk honvédei felismerték Lapinszkyt [Helyesen: Teofil Łapińksit,] a jeles tüzér századost [ a 4. hatfontos gyalogüteg parancsnokát] a ki születésére nézve lengyel volt, s nevét kiálltották, végre ő is megismerte a gránátos bőrbe bujt honvédeket, hozzánk siet, lemozdonyoz, s tüzelni kezd.

Már eddig azonban háromszor rohantak ránk a svalizserek és dsidások, de mind hasztalan, mert első sorban a tisztek álltak s készebb volt inkább az egész zászlóalj elhullni, mintsem áttörni engedje azon erős falat melynek legelső köveit a tisztek képezték.

Midőn Lapinszky először tüzeltetett, ezt kiáltotta: mienk a győzelem! […]

Az osztrák lovasság végre hátrálni kezdett, a tüzérek nyomultak utána, követve a 26-dik zászlóaljtól.

Görgey tábornok, ki ez eseményt egy kis dombról látta, futárt küldött hozzánk, megtudandó, hogy miféle gránátosok azok, kik a magyar tüzér üteget fedezik s egyszersmind kérdeztette a kis csapat parancsnokának nevét is.

Beőthy őrnagy megizente Görgeynek, hogy mi a 26-dik zászlóaljbeli honvédek vagyunk, hogy kevéssel ezelőtt egy gránátos zászlóaljat elfogván annak külső jeleit vettük fel.

Görgey megörült, hogy nem kell verességet jelentenie az országgyűlésnek s minden erejét összeszedte, hogy a futó sereget megállitsa. – Mire segitség jött, az osztrák lovasság már jó tova volt kergetve, féltek, hogy a hegy oldalból több gránátos is bukkanik elő.”

(Az egriek parancsnokát Görgei a csatatéren léptette elő alezredessé, és zászlóaljával egyetemben nem sokkal később megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, amelynek zászlajára a fővezér tűzte fel a kitüntetést „dob és zeneszó mellett”, így kiáltva: „»Éljen a vitéz 26-dik zászlóalj!« mit az egész sereg utána mennydörgött.”)

A 47. honvédzászlóaljtól Éder József őrmester – később hadnagy – csupán a saját helytállásukról számolt be: „A lovasság balszárnya kis csapat huszárságunkra vetette magát, s azt visszanyomta, míg a jobbszárny, mint gyűrű vette körül zászlóaljunkat. Mindez oly meglepő gyorsasággal történt, hogy nem volt időnk négyszöget alakítani, hanem álltunk ott nyílt sorokban. Mintha még most is hallanám a német tisztek kiáltásait: »Enyim magyar, letenni fegyver magyar!« De [palini] Inkey [Kázmér őrnagy, zászlóaljparancsnok] tüdejének egész erejével ordított vissza: »Lőjétek fiúk az irgalmát, meg ne add magad Zala!« S megkezdődött a puskaropogás. A lovasok pisztolyaikat sütötték közénk, mi pedig az összezsúfolt zászlóalj közepéből puskáztunk reájuk elég jó sikerrel, mert néhány perc múlva a gyűrű tágult, a lovasság hátrafutott, mi pedig húzódtunk vissza a vár felé, de csak néhány percig haladhattunk, mert újra körülfogtak minket a dragonyosok, s ismét hallottuk a fölszólítást: »Letenni fegyver magyar!«, mely miután nem történt meg, tiprattak bennünket, a szélsők közül többeket megvagdaltak, részint levágtak, mire részünkről újra megkezdődött a lövöldözés, s az ellenség másodszor is visszafutott. Testben, lélekben kifáradva, bomlott sorokban húzódtunk most visszafelé, de a kétszer kudarcot vallott lovasság harmadszor is szerencsét próbált, hogy bennünket lefegyverezzen, s a bekerítés harmadszor is ismétlődött, de hála Isten, ez esetben is sikertelen. Mert ekkor már a Csillagerődhöz oly közel jutottunk, hogy annak 24 fontosai megkezdhették működésüket. Lélekemelő volt hallgatni a hatalmas golyók suhogását fejünk fölött, s egy dörgő éljenben törtünk ki, tudván, hogy meg vagyunk mentve.”

A harcok súlypontja egyre inkább az ácsi erdőbe tolódott, ahol Görgei zászlóaljai derekasan küzdöttek, miközben a magyar centrumot is szorongatták. A magyar fővezér ekkor döntött úgy, hogy az erősítések megérkezéséig a korábban birtokba vett ostromsáncokba vonja vissza erőit. A honvéd tüzérség lőszere kritikus szintre csökkent, ezért az ütközet 13 órakor véget ért. A VII. hadtestnél parancsőrtisztként szolgáló rochlitzi Rochlitz Kálmán főhadnagy – később százados – is beszámolt a lőszerhiányról: „Mezei tüzérségünk annyira kimeritette volt munitióját […], hogy az I. hadtestnek egyik ütegénél megjelenvén, saját szememmel láttam, mint szedegették fel tüzéreink az ellenségtől ránk küldött ágyúgolyókat a földről, belé göngyölték az elesettek ruháiból szaggatott rongyokba, úgy töltötték blank a lőpor hegyibe s úgy küldözték gazdájukra vissza. Magam kétszer vágtattam az erősségbe mezei töltényekért […], de mind a kétszer ugyanazt a feleletet kaptam […]: hogy 12 fontosból van, de 6 fontos nincsen.” 

A magyar fővezér még hajnalban ordonáncot menesztett Poeltenberghez, hogy a VII. hadtesttel mielőbb induljon el Komárom felé. Az esőzések és áradások azonban hátráltatták Poeltenberget, aki csak 15 óra tájt érkezett meg két huszárezredével és lovasütegeivel, de annak már nem volt értelme, hogy túlhajszolt lovassága üldözésbe menjen át.  Nemcsak Poeltenberg lovassága, hanem az egész magyar fősereg rendkívül kifáradt. Erről írt Karsa Ferenc hadnagy is: „Nem sokára az osztrákok lépésről lépésre tért vesztenek, a meg-megbomlott tömegek minden erőlködés dacára az újra sorakozás után, megint csak megzavarodnak, rendetlenül hátrálnak, a szakadatlan előnyomuló magyar zászlóaljak elől végre futásnak erednek. Az osztrák vezérek, csapatjaik elbátortalanodása miatt a visszavonulást minden poszton elrendelik, mire tömegeik futva hátrálnak. Nohiszen, miattunk futhattak; rogyásig elfáradt csoszogó zászlóaljaink már alig bírták saját testeiket cipelni. Délceg huszáraink lovai úgy néztek ki mint az utca sarkon szunyókáló fiakker ló, tüzéri fogatainkat kardlappal sem lehetett előre nógatni.”

A veszprémi 6. honvédzászlóalj parancsnoka, Szalkay Gergely százados – később őrnagy – visszaemlékezése szerint „holttestek borították az előttünki tért, és kocsikkal hordták be a sisakokat, fegyvereket és különféle hadiszereket, mellyek az ellenségtől futva elhagyott csatatéren találtak.” A császáriak még másnap is szedelődzködtek Komárom alatt, ekkor döntött úgy a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj parancsnoka, Földváry Károly alezredes, hogy fiaival összeszedi az ellenség által visszahagyott ponyvasátrakat. Két század biztosítása mellett a többi négy század gúlákba rakta fegyvereit, s a császári lovasság orra előtt nekifogott a táborbontásnak, még arra is maradt gondjuk, hogy az „öreg” – vagyis Damjanich számára – egy nagyobb sátrat kerítsenek. A zsákmányolt sátrakból „jutott mindegyik századnak, de egyelőre nem volt sok köszönet benne, mert úgy tele volt apró fehér bogarakkal, hogy az, a ki elhelyezkedett benne, kevés idő mulva ijjedten menekült ki belőle s hetekbe került, míg ki tudott maga is tisztulni, ki tudta a sátrat is tisztítani a német által hagyott emlékektől.”

Görgei jelentésében írta győzelemükről: „Az ellenség Komárom, de különösen az ismét tökéletesen helyreállított Dunahíd elleni lövöldözéseit f. hó 25-i éjféltájig folytatván, akkor előbb Knezić [Károly ezredes] osztálya, s utána félórai közökben Klapka és Damjanich hadtestei a Dunán átkelvén, még azon éjjel az ellenséges sáncok megrohanására rendbe alakultak. Éjfél utáni 2 órakor a megrohanás Knezić osztálya és Dipold [Antal] alezredes dandárja által oly vitézséggel és eréllyel történt meg, melyhez hasonlót a hadviselés története ritkán mutat. A sáncok első rohamra bevétettek, dacára az élénk ágyútűznek és az erős gyalog-őrseregnek, kiket a rohanók szuronyszegezve részint leszúrtak, részint foglyokká tettek. Napvirradtával Ószőny az I. hadtest (Klapka) seregei által szuronnyal elfoglaltatván, az ellenség megkergettetett. – Reggeli 8 órakor minden sáncok kezeinkben voltak. Ezután az osztrák ostromló sereg az Ács feléi úton az erdő előtt magát felállítván, s az ellenség főereje Tata felől a csatamezőre érvén, a mi csak akkor kifejlődő osztályaink ellen összpontos támadást tenni készült, akkor a két átkelt hadtest, valamint a komáromi őrseregnek egy része – 4 zászlóalj Guyon [Richard] tábornok vezérlete alatt – előremenvén, tüzes viadal támadt, mely délutáni 2 óráig a csatasíkon folytattatott, és seregeinknek minden pontokoni győzelmével végződött. Az ellenség végképp visszavonult, s minthogy aznap tovább előnyomulni szándékunkban nem volt, csak kisebb lovascsapatokat küldtem utánok. Knezić ezredes vitéz seregeit személyes kitűnő bátorsággal vitte rohanásra, osztálya pedig aznap csodákat tett, és a legkitűnőbb vitézséggel vívott. Általában a tegnapi csata sok vitézeknek adott maguk kitüntetésére alkalmat. Így például a 26. zászlóalj, melyet sokkal nagyobb lovasosztály körülfogott, magát derekasan addig tartotta fenn tömegben állva, míg a 47. zászlóalj felszabadítására sietvén, a lovasságot visszavonulásra kényszerítette. Ezenkívül Németh [Ignác] tüzérfőhadnagynak [Pontosabban: századosnak, 3. hatfontos lovasüteg] derék viselete minden dicséretre méltó valamint a [nyitraszerdahelyi] Zerdahelyi [Ince százados]-féle üteg [, a 4. hatfontos lovasüteg] egy irányzójának önmegtagadása különösen kiemelendő, kinek egy rakéta orrát elszaggatta és egész arcát tetemesen megsebesítette, de ki szörnyű sérülése dacára ágyúját addig oda nem hagyta, míg az üteg a tűzből ki nem takarodott, s csak azután ment a kötöző helyre az orvos segítségét igénybe veendő. Ily tett dicsérő szóra nem szorult. A rohanás és a csata eredményei, mihez a sáncokban talált tömérdek mennyiségű lőszerkészlet is járul – legszólóbb tanúságai derék vitézeink minden dicséretet túlhaladó hajthatatlan bátorsága és szilárd elszántságának.”

A Közlöny 1849. május 1-jei száma ezen szavakkal tudósított a komáromi csatáról: „Damjanich és Klapka hadtestei a megszállva tartott Komárom felszabadítását ma végképp befejezték. A Duna jobb partján levő ütegeket rohammal bevették, és ez alkalommal hat 24 fontos ágyút és két tarackot elfogtak; továbbá 600 foglyot tettek, köztük a Deutschmeister gyalogságnak egész gránátososztálya tisztjeikkel együtt. A fősereg a Duna jobb partján áll, az osztrák sereg visszavonul, amennyire kivehető, Győr felé.”

A csata kezdetén Görgei serege (I., III., valamint a VIII. hadtest részei) 22 898 embert és 62 löveget számlált, majd a VII. hadtest csata utáni beérkezésével ereje még 9043 fővel és 45 löveggel emelkedett, míg a vele szemben álló három császári hadtest létszáma 33 487 katona és 108 löveg volt. A magyarok véres vesztesége 800 főre rúgott, míg az a császári oldalon 671 fő – 33 halott, 149 sebesült, 489 eltűnt és fogoly –, valamint 100 ló volt.

Tény, hogy az 1849. áprilisi győzelmi sorozat az egekig emelte a honvédsereg morálját, ám a Tiszától tartó szakadatlan ütközetmenet embert és lovat egyaránt kimerített, ráadásul raktáraiktól egyre távolodva utánpótlásuk is akadozott: Komáromnál Görgei honvédei elérték fizikai teljesítőképességük végső határát.

A honvédek felhagytak az ellenség üldözésével és Görgei a lehetőségeket számba véve immáron Kossuthnak kedvezhetett. Hadserege Bécs helyett megindult Budavár visszavételére.