Lehel kürtje és ami előtte volt

A 955. augusztus 10-én Augsburg városa alatt elszenvedett vereség utóélete példázza azt, hogy egyesek addig küzdenek a nemzeti múlt dicsőséghajhászásának szélsősége ellen, amíg át nem esnek a ló túloldalára, a nemzeti önmarcangolás szélsőségéhez. Ez a kudarc meglepően népszerű a köztudatban; mintha egy világraszóló győzelem lenne, annyit szokás hivatkozni rá.

A csatavesztés tényével persze szembe kell nézni, hiszen a múlt része. Ám ha egy folyamat – a Magyar Nagyfejedelemség hadjáratainak sora – balvégzetű eseménye elhomályosítja a teljes folyamatot, akkor abból nem lesz tárgyilagos történelemszemlélet. Érdemes az összefüggéseket legalább utalás szintjén felidézni.

A Magyar Nagyfejedelemség sok esetben államérdekű hadjáratai (közkeletű, ám téves elnevezéssel a „kalandozások”) révén fejezte ki politikai akaratát. Az első (862) és az utolsó (970) dokumentált katonai esemény ideje tehát egy bő évszázadot tett ki. E korból mintegy félszáz támadást lehet a mai tudással elkülöníteni: nagyjából négyötödét nyugatra, a fennmaradó hányadot Délkelet-Európa ellen vezették. Az aránytalanságot két tényező magyarázza: egyik a földrész nyugati felét jellemző politikai széttöredezettség, másik a bizánciak több évszázad alatt felgyűlt tapasztalata, amellyel az eurázsiai füves puszták velük kapcsolatba került íjfeszítő népeinek sajátosságait jobban kiismerték, s ezáltal (váltakozó hatásfokkal) „kezelhetőbbé” tették azokat.

A X. század derekán a nyugat-európai hadszíntéren küzdő magyarokat egyre többször érte vereség. A hatalmát mind nagyobb sikerrel központosító I. Ottó német-római uralkodó (936–973) ellen 953-ban lázadás tört ki fia, Liudolf és veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg vezetésével. 954-ben Bulcsú horka az Ottó király elleni felkelők hívására Németországra támadt, de ott fegyelmezetlenül és céltalanul hadakozott, s vonult tovább nyugatra. Cambrai ostromakor odaveszett unokaöccse is. Mindeközben az egykori lázadók vagy meghaltak, vagy mint Vörös Konrád, visszatértek Ottó hűségére. Ilyenformán szokatlanul erős és egységes német vezetés fogadta a következő évi szokatlanul népes támadó magyar sereget.

955 nyarán Lél (Lehel), Bulcsú (a magyar krónikás hagyomány „Vérbulcsú” vezére), Súr (Assur) és valószínűleg Taksony vezérletével több ezer harcos árasztotta el a délnémet vidékeket a Dunától a Fekete-erdőig. Augusztus elején a portyázó csapatok Augsburg alatt egyesültek, és megkezdték a város ostromát, ám Udalrik püspök visszaverte a leghevesebb rohamokat is (augusztus 8–9.). 10-én Ottó király egyesített serege döntő támadásra készült, de a magyarok megelőzték, és egy különítményük szétverte az utóvédet. A csata sorsa azon fordult meg, hogy Konrád hercegnek sikerült felmentenie a szorongatott egységeket, továbbá a magyar fősereg támadása késlekedett, emiatt a németek rendezni tudták soraikat, majd egy zárt hadrendben történt páncélos támadással szétszórták könnyűlovas ellenségüket. „De azért a győzelem e rendkívül kegyetlen nép fölött mégsem volt vértelen! Mert bizony a vitézül küzdő Konrád herceg, aki a belső harci láztól és az azon a napon szerfelett tűző nap melegétől felhevülten forróságban égett, miközben páncélját kioldva levegő után kapkodott, elesett egy torkába elölről fúródó nyíl ütötte seb miatt” – vallja meg Widukind szász krónikás. A magyar vereséget igazából két körülmény súlyosbította. A felbőszült lakosság bosszúja sok áldozatot szedett a menekülők közül, ugyanakkor a korábbi gyakorlattól eltérően a foglyul ejtett magyar vezéreket, Lélt, Bulcsút és Súrt a vérszomjas Henrik bajor herceg (I. Ottó öccse) parancsára augusztus 15-én Regensburgban felakasztották. 

A hazai írásos hagyomány ellentmondásosan viszonyul az augsburgi csatavesztéshez. Több középkori szerzőnknél megjelennek olyan mondai elemek, amelyek a vereség súlyát csökkentendő, a magyar fél hősi helytállását, a németek csalárdságát és veszteségeit emelték ki. Ezek közül a legismertebb a Képes Krónika XIV. századi kódexében olvasható, ám sokkal korábbi lejegyzésű Lehel kürtje-monda. Eszerint a foglyul ejtett Lél vezérnek kívánságára előhozták kürtjét, mire ő „a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Így szólt ekkor Lél: előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon! Azt hiszik ugyanis a szkíták, hogy akiket életükben megöltek, azok a túlvilágon nekik szolgálnak.” Ezt a mondát az 1285 előtt alkotó Kézai Simon meglepő határozottsággal tagadja, mondván, a vádlottakat megkötözött kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani.

Ugyancsak a Képes Krónika ejt szót egy Augsburg mellett rejtőző hatalmas magyar seregről, amely véres vereséggé változtatta a német diadalt. Anonymus szerepeltet egy bizonyos Kölpény fia Botondot, aki rettenetes bosszúhadjárattal torolta meg Lél és Bulcsú halálát. A Képes Krónika egy másik szerzőtől való, más szemléletű fejezete viszont mértéken túlra nagyította a mieink emberveszteségét, amikor csupán a hét megcsonkított „gyászmagyar” hazatértéről regélt.

A németek egyöntetű örömujjongása érthető, hiszen hosszú évtizedek csapásainak, kemény magyar hadjáratainak szakasztotta végét a Lech-mezei csata. „E nevezetes diadal következtében Ottó király felmagasztosult, a hadsereg a haza atyjának és császárnak nevezte őt… ily nagy győzelem kétszáz év óta nem örvendeztetett meg egyetlen királyt sem.” (Widukind) Liutprand cremonai püspök viszont túlzott azzal, hogy a magyar nép „a derék és győzhetetlen Ottó király ereje folytán… megfélemlítve moccanni sem mer.” A három vezér regensburgi bitója csupán a nyugati hadjáratok elé állított tilalomfát; a magyarok 955 után „meg mertek moccanni”, csak éppen délkelet felé. Neki, mint a Konstantinápolyt több ízben megjárt főpapnak, I. Ottó diplomatájának tudnia kellett ezt, hiszen megérte, hogy a Magyar Nagyfejedelemség számára 970-ben zárult le a támadások kora. Ekkor egy kijevi–bolgár–besenyő hadjárathoz csatlakoztak harcosaik, ám Ióannész Tzimiszkész császár Arkadiopolisznál győzelmet aratott a több fő irányította szövetségesek felett.

Ottó birodalomépítő munkájáért s a magyarok megállításáért a legmagasabb szintű elismerést nyerte el: 962-ben XII. János pápa imperatorrá koronázta, és ezzel megszületett az 1806-ig fennálló Német-római Császárság. Az új császár jelentőségét tekintve magától adódik a Nagy Károllyal vont történelmi párhuzam, ami sokszor helytálló, egy alapvető különbség azonban akad kettejük között: amíg Károly támadó seregekkel, saját hazájukban győzte le az avarokat, addig Ottó folyamatosan védekezésre kényszerült, s a Lech mezején aratott diadal után sem vezetett hadat Pannóniába. Az első birodalmi támadás csak 1030-ban érte az akkor már hivatalosan keresztény Magyarországot, egy másik német dinasztia uralkodójától, teljesen más indíttatásból. Ottó megelégedhetett annyival, hogy a magyar szállásterületet az Ennstől a Lajta–Fischa folyásáig szorította vissza, valamint újjászervezte Bajorország keleti határgrófságát, az Ostmarkot. Egy elgondolkodtató német vélemény szerint az augsburgi győzelemben rejlik Ausztria születése.

Szabados György PhD, Magyarságkutató Intézet 
a László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója