1796. december 30-án született a szilágysági Zsibón, s 1850. április 21-én hunyt el Pesten báró Wesselényi Miklós, a reformkor jelentős alakja.

Magyarországról Erdélybe költözött ősapja Báthory István fejedelemtől és lengyel királytól kapta a bárói rangot s a hadadi uradalmat, amely megmaradt a család kezén, s tovább gyarapodott a zsibóival (ma mindkét birtokközpontban áll egy-egy Wesselényi-kastély). Édesapja, az idősebb Wesselényi Miklós ellen istenkáromlás, hamis eskü, felgyújtással való fenyegetőzés, párbajkihívás, a közbéke megzavarása miatt indult fiskális per, aminek a vége az lett, hogy II. József jóváhagyásával a kufsteini várbörtönben raboskodott (1785–1789). Szabadulása után a császár intézkedései ellenében indult nemzeti ébredés egyik vezetője; színdarabokat írt és fordított, majd a kolozsvári magyar színjátszás mecénása lett, akinek zsibói kastélyában megfordult a korabeli magyar irodalmi élet színe-java. 

Így történt, hogy Berzsenyi Dániel nemcsak az idős Wesselényihez írt ódát, de az akkor 19 esztendős ifjabb Wesselényi Miklóst is epigrammával köszöntette, Kazinczy Ferenc pedig a 14 éves gyermekhez írta a Báró Wesselényi Miklóshoz (1809) című versét:

A koczka meg van vetve. Menj tehát,

S vezératyádnak bajnokjobbja mellett

Küzdj a dicsőség fényes nimbusáért.

S ha Mars haragra gyúlad ellened,

Hogy véle szembe kélni bátorodtál,

S fejedre rántja villámpallosát,

Óh, fogjon Aphrodite védködébe!

Apa és fiú párhuzamos életrajzát báró Kemény Zsigmond készítette el (A két Wesselényi).  Az idősebb báró volt az 1791- évi erdélyi országgyűlésen „az aulicus párt ostora. Ő volt a patriotáknak – vagy hogy a mostani neveket használjam – az ellenzéknek legbátrabb előharcosa, ki a megrohanást mindig merte kockáztatni, az ostromban ki nem fáradt, a visszavonulásról tudni sem akart.” Kemény úgy foglalja össze tevékenységét, hogy: „Wesselényi főként sérelmi szónok vala, nem pedig organizáló státusférfi.” 

„Wesselényi Miklós, az elhunyt fia, atyjának ragyogó tulajdonait öröklötte. De hibáit is.” – kezdi az ifjabb báró jellemzését Kemény. „Az öreg Wesselényiben talán eredetibb s elevenebb volt az ész, de a fiában szélesebb, alaposabb és gyümölcsözőbb kifejtést nyert. Az csupán szónok vala; ez státusférfi is.”

Ifjabb Wesselényi Miklós 1818-ban – huszonegy évesen – kezdte meg közéleti pályáját, amikor mindazon vármegyékben, ahol birtokkal rendelkezett, meglátogatta azok gyűléseit, hogy tiltakozzon az udvar által erőltetett úrbéri összeírások ellen. 1821–22-ben hosszas franciaországi és angliai utazást tett Széchenyi István társaságában, ahol nemcsak főrangú körökben mozgott, hanem tanulmányozta a korszerű mezőgazdaságot, lótenyésztést és ökölvívó leckéket is vett. „A felső házi szabadelvű pártnak magva e baráti szövetkezésekből támadt” – írja Kemény.

1829-ben lépett a színre A régi híres ménesek egyike megszűnésének okairól című röpiratával, mely követte Széchenyinek az előző évben kiadott Lovakrul című írását. De míg Széchenyi műve elsősorban közgazdasági érdekeltségű, Wesselényi bővebben felméri az erkölcsi hasznot és a lótenyésztés társadalmi következményeit is. Az 1830. évi – rövid – pozsonyi országgyűlésen már Széchenyivel ketten az ellenzék vezérei.

A magyar reformkor eszméinek kikristályosodásában jelentős szerepet játszott az 1830-as lengyel felkelés bukásához vezető tanulságok levonása és az 1831. évi felvidéki kolerafelkelés hatása. Az udvar abszolutisztikus törekvéseivel szembeszálló ellenzék arra a következtetésre jutott, hogy ha a magyar nemesség nem akar a jobbágyság terhein könnyíteni, s őket bevonni „az alkotmány sáncaiba”, azaz politikai jogokkal felruházni, akkor az elkeseredett pórnép könnyen az uralkodótól remélheti helyzetének javulását, és földesuraik ellen fordulhat. Ezért szükséges tehát az érdekegyesítés, örökváltság, a jobbágyság személyes szabadságának és birtokbírhatási jogának az elismerése. Ezek a témák kerültek elő az 1832–36. évi pozsonyi és az 1834–35. évi kolozsvári országgyűlésen, melyeknek Wesselényi aktív résztvevője volt.

Az 1834. esztendő lett Wesselényi számára az egyik legtragikusabb: december 29-i, a szatmári vármegyegyűlésen mondott indulatos beszéde miatt felségsértés és hűtlenség bűne címén perbe fogták, hogy ezzel eltávolítsák az ellenzék vezérét, híveit pedig elbátortalanítsák. 1836-ban Lovassy László és az országgyűlési ifjak, 1837-ben Kossuth Lajos ellen indult törvénytelen per.  

Wesselényit – idézzük ismét Keményt – „a magyarhoni curia börtönre ítélte, és a budai várba záraték; de mielőtt büntetése kihirdettetett, a pesti árvíz alatt csodákat mívelt, s bátorsága, áldozati készsége s ezerek megmentett élete a főváros «jó nemtőjévé» magasították.” Közben azonban Wesselényi egészsége rohamosan romlott, szinte megvakult. A törvénytelen perek hatására az 1839–40. évi pozsonyi országgyűlésen az ellenzék ismét megerősödött, így a kormányzat amnesztiát hirdetett a politikai perek elítéltjeinek, s Wesselényinek engedélyezték, hogy gyógykezelés céljából Morvaországba távozhasson. Hazájába csak évek múlva térhetett meg, s magát „polgári halott”-nak tekintette, aki a közügyekben már nem vesz részt.