Az 1947. augusztus 31-i népképviseleti voksolás komoly lélektani következményekkel járt: a kortársak számára ekkor hunyt ki a demokratikus átalakulás reményének utolsó szikrája is.

1947. augusztus 31-én tartották a magyar történelem leghírhedtebb népképviseleti voksolását, amely „kékcédulás” választásként vonult be a nemzeti emlékezetbe. Bár sok történész úgy gondolja – és magam is így vélem –, hogy már a háború utolsó szakaszában eldőlt Magyarország későbbi szovjetizálása, ennek ellenére a koalíciós időszak végének eme szimbolikus pillanata komoly lélektani következményekkel járt: a kortársak számára ekkor hunyt ki a demokratikus átalakulás reményének utolsó szikrája is.

A kommunista párt a kizárólagos hatalom megszerzését és a proletárdiktatúra kiépítését tekintette céljának, és a szovjetek számára is ez volt az egyetlen elfogadható jövőkép a közép-kelet-európai térséget illetően. A világpolitikai helyzet azonban azt kívánta, hogy az átalakulást valamiféle demokratikus köpönyegbe bújtassák, elhitessék a nagyvilággal – és a rabságba kényszerített nemzetekkel is –, hogy választások útján, a nép akaratából jutottak hatalomra. A valóságban azonban a frontvonalak mögött azonnal hozzáláttak a helyi (kommunista) közigazgatás kiépítéséhez, felállították erőszakszervezeteiket, amelyek segítségével a politikai ellenfelek kiiktatása már 1945 elején megkezdődhetett.

Ismerjük módszereiket: a párt magánhadseregének, vagyis a politikai rendőrségnek késlekedés nélküli létrehozása, a belügyi és igazságszolgáltatási szervek kommunista befolyás alá vonása, a közigazgatás „megtisztítása”, amelyek mind az árnyalatoktól mentes vörös színű politikai paletta létrehozásának eszközei voltak. Tetszetős díszletként tekintettek csupán a koalíciós időszak többpárti parlamentarizmusára, amely kirakatként csillogott a nyugati szövetségesek lelkiismeretének és aggodalmainak elaltatására. A tényleges politikai és gazdasági hatalmat valójában már a háború lezárását követő első hónapokban megszerezték, és tehették mindezt azért, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) helyi vezetője – Sztálin személyes barátja és bizalmasa –, Vorosilov marsall a Vörös Hadsereg erejére támaszkodva garantálta az ellenszegülők kiiktatását.

Az 1945. november 4-én megrendezett nemzetgyűlési választásokon mindennek ellenére a polgári erők kerültek abszolút többségbe, amely figyelmeztető jelzés volt a szovjetek számára, habár az eredmények nem befolyásolták a kommunista párt tényleges erőfölényét.

Az 1945-ös választásokon győztes Független Kisgazdapárt felszalámizása és az ellenzéki pártokkal való leszámolás a párizsi békék aláírásának közeledtével egyre sürgetőbb lett, hiszen a SZEB munkájának megszűnésével elméletileg a szovjet hadseregnek is távoznia kellett volna az országból: hivatalosan is meg akarták szerezni a kizárólagos hatalmat addig, amíg biztosan jelen van a fegyveres támogatás. Jogi eszközöktől a nyílt fizikai terrorig rengeteg módszer állt rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenfeleiket megbénítsák, erejüket szétzüllesszék. Koncepciós perek, zsarolások és megfélemlítések sorozata következett, amely oda vezetett, hogy 1947 nyarára a parlament legnagyobb erejét adó kisgazdapárt már csak árnyéka volt önmagának. Az első nagyszabású koncepciós persorozat, a Magyar Közösség elleni eljárások kikezdték a párt tagságát; Kovács Bélát, a párt korábbi főtitkárát a Gulágra hurcolták; Nagy Ferenc miniszterelnököt emigrációba kényszerítették; Tildy Zoltán köztársasági elnököt pedig rávették, hogy oszlassa fel a parlamentet és írjon ki új parlamenti választásokat. (Tildyt 1948 nyarán mondatták le egy veje ellen megrendezett kémkedési ügy kapcsán.) A békeszerződés értelmében a SZEB 1947 szeptemberének közepéig működött, így az időközi választásokat 1947. augusztus 31-re tűzték ki.

Tanulva az 1945-ös kudarcból a voksolás eredményét nem bízták a véletlenre. A választói névjegyzékből töröltek mindenkit, akire ráfogták, hogy „fasiszta” vagy „reakciós”, ezzel nagyjából hatszázezer ember esett el a választójogától. A Sulyok Dezső vezette Magyar Szabadság Pártot megakadályozták az indulásban, és egyszerűsítettek azon a szabályzaton, amely az otthonuktól távol szavazókra vonatkozott. Ehhez elég volt egy – kék színű – névjegyzék-kivonat, amelynek hamisítását és illegális felhasználását profi módon szervezték meg. Földesi Margit és Szerencsés Károly kutatásaiból tudjuk, hogy a kivitelezést a moszkovita és hamarosan honvédelmi miniszterré avanzsáló Farkas Mihály irányította.

A több százezer hamis kékcédula nyomtatását és a felbérelt „választópolgárok” gázsiját természetesen nem a párt kasszájából finanszírozták, hanem Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács elnöke biztosított fedezetet hozzá közpénzből. Augusztus 31-én teher- és személygépkocsival szállították a pártkádereket településről településre. Szerencsés Károly számításai szerint nagyjából 13 ezer embernek kellett részt vennie az akcióban, amelynek eredményeként kétszázezer hamis cédula került az urnákba országszerte. A csalássorozatra még aznap felfigyelt a társadalom, hiszen az utaztatott káderek – feltehetően némi alkoholos befolyásoltság alatt – nem figyeltek kellőképpen a konspirációs szabályokra.

Az eredmény így is elmaradt a várakozásoktól: ugyan a Magyar Kommunista Párt kapta a legtöbb szavazatot, de a 22%-os eredményével az összes baloldali párttal együtt sem érte el az abszolút többséget. A köztudomásúvá vált csalásokra hivatkozva a Függetlenségi Párt kifogást nyújtott be az Országos Nemzeti Bizottsághoz, és követelte a választások újbóli megtartását, azonban a kommunisták válaszul őket vádolták meg az ajánlószelvények összegyűjtésével kapcsolatos manipulációval. Végül Major Ákos, a bizottság kommunista elnöke Pfeiffer Zoltán és pártja ellen döntött, akikre időközben az államvédelem is lecsapott: összeesküvés vádjával eljárást indítottak ellenük. A pártot feloszlatták, Pfeiffer Zoltán elmenekült az országból. 1947 novemberében a Függetlenségi Pártra leadott szavazatokat megsemmisítették, ezzel összesen másfél millióra tehető a hamis és ellehetetlenített voksok száma.

A kékcédulás választások után a kommunisták hamarosan kitették a pontot a többpárti parlamentarizmus végére. A megmaradt kisebb pártokat és pártmaradványokat összezúzták, és 1948 nyarán kimondták a két munkáspárt egyesülését. Ezzel ténylegesen egypártrendszer lett Magyarországon.

Az 1947-es csalás súlyos erkölcsi károkat okozott, amelyet harminc évvel a pártállam bukása után is érezhetünk. A társadalom számára keserű tapasztalat volt, hogy az általános és titkos választójog nem több egy mézesmadzagnál, amit a politikusok úgy rángatnak, ahogy az érdekük kívánja, és a kiábrándultságot hosszú évtizedek gyakorlata szilárdította nehezen túlléphető meggyőződéssé. Nemcsak a szovjet megszállás és a kommunista párt elnyomása, de a Nyugat cinkos hallgatása is ezt üzente a magyar nemzet számára. Nem csoda, hogy a rendszerváltás idején sem éltük át az igazi katarzist. A baloldal viszont azt a következtetést vonta le mindebből, hogy nincs határ, szinte bármit megtehetnek – az elkövetkező évtizedekben meg is mutatták, mire képesek.

Azt gondolhatnánk, ma már mindez történelem, de a kékcédulák körül még mindig számháború dúl. Születtek a közelmúltban tanulmányok, amelyek azt állítják, hogy az elcsalt szavazatok érdemben nem változtattak az eredményen, ezzel a szerzők Péter Gáborral, az államvédelem rettegett vezetőjével kerültek egy platformra, aki 63 ezerre tette a hamis voksok számát. Mindez azt jelentené, hogy a magyar társadalom 1947-ben önként hajtotta igába a fejét, vagyis a kommunista diktatúra utólagos legitimációjának kísérletét láthatjuk az adatok körüli vita mögött.