1399. július 17-én hunyt el az Árpád-ház utolsó leányági sarja, I. (Nagy) Lajos királyunk leánya, Lengyelország királynője és patrónája, a magyarországi származású Anjou Hedvig.

Életének és tevékenységének számos részlete méltó a megemlékezésre, ezek közül idézzük most fel a litván nép keresztény hitre térítését a lengyel humanista történetíró, Jan Długosz segítségével!

Długosz, avagy humanista nevén Johannes Longinus (1415. december 1. – 1480. május 19.) lengyel történetíró és diplomata, aki Magyarországgal is kapcsolatokat ápolt, monumentális latin nyelvű történeti évkönyvei, az Annales Regni Poloniae tizedik könyvében tárgyalja Hedvig és férje, Jagelló Ulászló (1352–1434, eredeti litván nevén Jogaila) uralkodásának időszakát időrendben haladva. 

A házasság feltételeit a krevai unió (krewói unió, 1385. augusztus 14.) elnevezésű egyezmény tartalmazta, amely Lengyelország és Litvánia számára is több előnnyel járt, ugyanakkor az okirat számos feltételt is megfogalmazott. Ezek egyike Jogaila és a litván nemesség római katolikus hitre térése, amely 1386. március 1-jén megtörtént, Jogaila a keresztségben az Ulászló keresztnevet kapta.

A litván nemesek megkeresztelése után az egész litván nép is felvette a keresztséget, amely eseményt Jan Długosz latin nyelvű krónikája tartotta fenn:

Az Úr 1387. évében Ulászló király Hedvig királynővel együtt Litvániába ment, ahol a bálványokat összetörve minden népet megkeresztelt, és ruhákat adott nekik, amelyeket Lengyelországból hoztak; ezért VI. Orbán pápa köszönetet mondott neki.

Ulászló, Lengyelország királya, ahogyan a Lengyel Királysággal és Hedvig királynővel kötött szövetségben esküjével kötelezte magát, Litvánia népét a pogány bálványimádástól és babonától az egy igaz Isten tiszteletére és a katolikus vallásra vezette. […] Bodzanta gnieznói érsekkel és több egyházi férfival, vallásos és példamutató személyekkel, akiknek tanítása, gondoskodása és munkálkodása által a keresztény vallás felvirágozhatott a pogány rítusokat gyakorló nép körében, a Lengyel Királyságból elindult Litvániába, ahol Krisztus addig ismeretlen és láthatatlan volt. […]

Amikor megérkeztek Litvániába, hamvazószerda napján gyűlést tartottak Vilniusban. Amikor Ulászló testvérei, a katonák és a nép nagy számban összegyűlt, Ulászló lengyel király több napon át a katolikus főpapok segítségével azon fáradozott, hogy a katonák és a nép elhagyja a hamis isteneket, amelyeket a megtévedt pogányok addig tiszteltek, és az egy igaz Istent tiszteljék, imádják, és higgyenek benne. A pogányok ellenálltak, és azt állították, hogy gonosz és vakmerő dolog lenne, ha elhagynák és lerombolnák őseik hagyományait és isteneiket. (Ezek főként a következők voltak: a tűz, amelyről azt hitték, hogy örökké ég – amelyet a papjaik éjjel-nappal fával tápláltak –, a szent erdők, amelyekről úgy gondolták, hogy ott élnek és rejtőznek isteneik, továbbá a siklók és a kígyók, amelyekről szintén azt hitték, hogy istenek laknak és rejtőzködnek bennük.)

Ulászló király elrendelte, hogy a fővárosban, Vilniusban oltsák el a tüzet a pogányok szeme láttára, amelyet addig gondos fautánpótlással tápláltak, és amelyről azt tartották, hogy sosem alszik ki, és amelyet a pap, akit a saját nyelvükön znicz néven emlegettek, őrzött, és aki hamis jóslatokat adott a könyörgőknek és az eljövendő eseményeket kérdezőknek, mintha ezeket az istenektől kapta volna. Elrendelte továbbá, hogy az istenek oltárait és szentélyeit, ahol áldozatokat mutattak be, rombolják le, a szentnek tartott erdőket vágják ki, és az ottani ligeteket semmisítsék meg, ezenfelül a siklókat és a kígyókat, amelyeket az egyes házakban mintegy házi istenségeket tartottak, öljék meg és pusztítsák el. A pogányok csak sírással és jajveszékeléssel kísérték isteneik pusztulását és kiirtását, mivel a király parancsa ellen nem mertek tiltakozni.

Amikor a bálványokat összetörték és megsemmisítették, a nép pedig felismerte, hogy isteneik hamisak voltak, amelyektől eddig tévesen reméltek segítséget, az egész litván nép készségesen és engedelmesen elfogadta a keresztény hitet, és elfordult régi tévedéseitől. Néhány napon át a keresztény hit tanait, amelyekben hinni kell, a Miatyánkot és az Apostoli hitvallást tanulták a lengyel papoktól, de még inkább Ulászló királytól, aki ismerte a nép nyelvét, és akit így könnyebben megértettek. A keresztség szent vize által új életre születtek, és a kegyes uralkodó, Ulászló minden embernek új ruhákat adományozott a Lengyelországból ideszállított készletből, tunikákat, és egyéb öltözékeket. E gondoskodó nagylelkűséggel és az ajándékokkal elérte, hogy az addig egyszerű és szegény nép, akik eddig lenvászon ruhákat viseltek, tömegesen siessenek minden tartományból, hogy megkeresztelkedjenek, miután a király nagylelkűségéről szóló hír szárnyra kelt.

Mivel hatalmas munka lett volna egyenként megkeresztelni minden hívőt, a litván nép mindkét nemének tömegét a király parancsára csoportokba és szakaszokba osztották. Mindegyik csoportot és mindenkit, aki benne volt, elegendő mennyiségű szentelt vízzel meghintettek, majd minden csoportnak, valamint az összes embernek új keresztény nevet adtak, a pogány neveket pedig eltörölték. Az első csoport a Péter nevet kapta, a második a Pált, a harmadik tagjait Jánosnak nevezték el, a negyedikben lévőket Jakabnak, az ötödikben állókat pedig Szaniszlónak. A nők is, akik szintén külön-külön csoportokat alkottak, megfelelő neveket kaptak: Katalin, Margit, Dorottya, a csoportok számának és nagyságának megfelelően. 

Dr. Bíró Csilla, Magyarságkutató Intézet

az Eszmetörténeti Kutatóközpont igazgatója

Ajánlott irodalom:

Bagi Dániel: Hedvig királynő. Az Anjou-ház trónöröklése Lengyelországban. Rubicon, (2016), 5–6. 10–13. https://epa.oszk.hu/03100/03122/00011/pdf/

Bojtár Endre: Litvánia megkeresztelkedése. Vigilia, (1989), 2. 123–129. https://epa.oszk.hu/02900/02970/00582/pdf/

Długosz kiadásai elérhetők itt: https://dlugosz.polona.pl/en/

A szerző fordítása a Ioannis Dlugossi Annales seu cronicae incliti Regni Poloniae. Varsaiviae, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, 1964–2003. kiadás alapján készült.