Úrnapja – az oltáriszentség nagy, nyárkezdő ünnepe. Lassan az esztendő deléhez érkezünk, hisz elértünk júniusba, azaz Szent Iván havába. A Szentháromság vasárnapját követő csütörtököt emlegeti és ünnepli az Egyház, Úrnapjaként.

Az ezen a napon különös pompával megtartott szentmise és az azt követő körmenet az oltáriszentség tiszteletének nyilvános kifejezése és megvallása. Ugyanakkor, ebben a mezőgazdasági szempontból kulcsfontosságú időszakban időszerű az Isten gondviselő oltalmáért való közösségi könyörgés, valamint a természeti csapások, és – ami most különösen aktuális – a háborúk ellen való fohászkodás is.

Pompás – az Oltáriszentség színében közöttünk lévő – üdvözítő melletti hitvallás ez, és egyben gyönyörű nyárkezdő ünnep is, melyben ott visszhangzik a bibliai ige igazsága: „A bölcsesség házat épített magának, borát megkeverte, és asztalát is megterítette…”

Az úrnapi körmenet a barokk kor vallásos felfogásának máig élő formája. Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap vagy püspök viszi díszes baldachin – azaz szent sátor – alatt, melyet tekintélyes férfiak tartanak. Az utcák, házak, kapuk díszítése az ünnep szerves részét képezik. A település négy részén négy oltárt állítanak fel, – mindeniknél egy-egy evangéliumi részletet olvas fel a pap, majd hódolnak az Oltáriszentség előtt és a pap áldása után folytatódik a körmenet. Ezeket az Urnapi oltárokat hagyományosan egy-egy család vagy egyházi közösség, egylet, imacsoport készíti el, sokszor generációk során át örökítve ezt a szép feladatot. Meg kell említeni, hogy ilyenkor hazánk németek lakta településein különösen szép virágszőnyeget készítenek.

Az Oltáriszentség elé szórt virágszirom, valamint az úrnapi sártrakon elhelyezett ágak és virágok népünk legtöbbre tartott szentelményei közé tartoznak. Emlékszem, hogy nagyszüleink, de rokonaink, szomszédaink is az úrnapi sátorból hozott virágot az eresz alá szúrták, mint mondták a tűz és a villámcsapás ellen.

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad, és én őbenne...” Úrnapja szépségének, virágillatának, az Eucharisztia méltóságteljes tömjénillatú ünneplésének felidézése emlékeimből egy ének töredékét sodorja elő. Szintre hallom öreg kántorunk Rigó Gábor bácsi hangján, az idő mélyéről, talán 1971-ből, amikor hatévesen az első ilyen alkalommal ministráltam…