„Miután azonban a királyság megszilárdult Béla király kezében, vedelte a bort. Udvari emberei bármit kértek részegségében a királytól, megkapták, és a király részegsége után ezeket nem tudta visszavenni tőlük. Pócsot és Sault, e két szerzetest részegségében ellenségeik kezére juttatta, s ok nélkül megölték őket.” 

Meglepő kendőzetlenséggel ír a Képes Krónika II. Béla gyarlóságáról, aki az összes utána következő Árpád-házi király ősatyja lett. Az egyházi rendű gesztaíró nyilván nem tudta megbocsátani két egyházi férfiú halálát, még ha a győzelmes uralkodástól a boroskupáig vezető életpályáját egy igazi királydráma árnyékolta be: egy apja bűne miatt szenvedő kisfiúé.

1141. február 13-án egy szomorú sorsú, mégis sikeres magyar király tért meg őseihez. II. (Vak) Béla (1131–1141) élete nagy részében gyámolításra szorult, uralkodóként azonban erős országot teremtett, királysága területét gyarapította, termékeny apaként pedig a dinasztia további életét biztosította az Álmos-ág trónfoglalásával.

Vak Béla nagybátyja, Könyves Kálmán király (1095–1116) kegyetlen ítélete folytán, de végsősoron apja, Álmos herceg bűnének ártatlan áldozataként szenvedte el (apjával együtt) a megvakíttatást 1115-ben, amikor még csak 6–7 éves gyermek volt. Kálmán és Álmos testvérharca így rövid ideig az előbbi javára dőlt el: rövid ideig, mert Kálmán fia, II. István (1116–1131) nem hagyott hátra utódot, vagyis a dinasztián belül ágváltással kellett számolni. Figyelemre méltó, hogy sem Kálmán állítólagos fia, Borisz (akit házasságtörés miatt elűzött második felesége szült), sem Kálmán leányának fia, Saul nem tudta megszerezni a koronát, amit 1131. április 28-án II. Béla fejére helyeztek Székesfehérvárott a Szűz Mária Bazilikában. II. Béla sikerén a legitimációs-dinasztikus magyar politikai felfogás ismerszik meg: egy vak ember biztos Árpád-házi származásával felülkerekedik tetterős ellenfelein, akik vagy nem tartoznak fiágon a dinasztiához (Saul), vagy ezt aligha lehet róluk elhinni (Borisz). Béla ebbéli értékét az is növelte, hogy nemcsak a múlt kötötte őt az Árpád-házhoz, de a jövő ekkor már őhozzá tudta kötni az Árpád-házat: mire trónra jutott, már apa lett.

Béla 1129-ben kötött házasságát az egymásra találó magyar és szerb politikai akarat hozta tető alá. II. István különböző okokból 1127–1129 között háborút folytatott Bizánccal, Szerbia ez idő tájt a Bizánci Birodalom függésében élt; értelemszerű volt az érdekazonosságot szövetségi szintre emelni. Bár a gyermektelen II. István eleinte nővére fiát, Sault tekintette utódának, örömmel fogadta a hírt, hogy a halottnak hitt Béla él és Pécsváradon rejtőzik. A vak unokatestvért összeházasította Ilonával, a szerb nagyzsupán lányával, és ezzel a fiági rokont ismerte el most már trónja örökösének. Béla herceg így egy jövendő királyhoz méltó módon lett a dinasztikus diplomácia eszköze.

A vak Béla termékenynek bizonyult, hat gyermeke közül, láttuk, egy még trónra jutása előtt született: II. Géza király (1141–1162) 1130-ban. II. László ellenkirály (1162–1163) 1131 első felében jött világra, őt 1133 körül követte IV. István ellenkirály (1163). Leányai közül Zsófia admonti apáca, Erzsébet pedig lengyel fejedelemné lett.

Nemcsak apaként, de uralkodóként is sikeres volt II. Béla. Felesége, Ilona, és sógora, Belus személyében szilárd támaszra lelt. „Íme, az Isten a királynak két szem helyett négyet adott!” A Képes Krónika e szavakat tulajdonítja a királynénak, aki Aradon véres bosszút állt férje megvakíttatásáért. Hihető, hogy ez a mondat valóban elhangzott, de a talányos „kettő helyett négy szem” kifejezés csak úgy értelmezhető észszerűen, hogyha nem Ilona királynéra és a kétéves Géza hercegre értjük, hanem arra, hogy két tetterős felnőtt, a szerb testvérpár, Ilona és Belus kormányzott. Tehetségesnek bizonyultak, hiszen Magyarország külpolitikai fenyegetettség nélkül folytathatta hódítását a Balkánon: II. Béla királyi címei, Magyarország, Horvátország, Dalmácia mögé 1137-ben Ráma (Bosznia) zárkózott fel.

Az 1137. esztendő legfőbb kegyeleti gesztusával sajátos, ám beszédes módon fejezte ki Vak Béla király: hazahozatta a bizánci száműzetésben 1127-ben elhunyt apja, Álmos földi maradványait, és Székesfehérvárott, a Szűz Mária Bazilikában helyeztette végső nyugalomra. Ez azért szembeszökő, mert Szent István után elsőként Könyves Kálmán temetkezett az ősi koronázótemplomba, de Kálmánt ebben nem követte fia, mert amint az jól ismert, II. István inkább Szent László nagyváradi sírja közelében választotta ki végső nyughelyét; Álmosé lett tehát a soron következő székesfehérvári dinasztikus temetés, jelen esetben újratemetés. Nem hihető, hogy e tettével Vak Béla utólagos testvéri megbékélést jelképezett volna nagybátyja és apja, Kálmán és Álmos között. Valószínűbb, hogy Álmost földi maradványainak a koronázó bazilikában való sírbatétel által jelentőségében a vakítást elrendelő Könyves Kálmán mellé emelte, sőt ezzel egyfajta újabb önlegitimációs gesztust tett, amit azzal nyomatékosított, hogy saját végső nyughelyét szintén a bazilikában jelölte ki.

„Vak Béla király tehát kilenc évig, tizenegy hónapig és tizenkét napig uralkodott. Az Úr ezeregyszáznegyvenegyedi esztendejében, február Idusán, csütörtöki napon költözött el az Úrhoz. Teste Fehérvárott nyugszik” – írja róla a Képes Krónika. Bélának mintegy 32 esztendő adatott; végzetét feltehetően a mértéktelen borisszaság siettette.

A szerencsétlen sorsú Vak Béla király utóélete, amint az tudott, szerencsésen alakult. Fiági leszármazottai halála után még 160 évig uralkodtak Magyarországon. Közülük unokája, III. (Nagy) Béla király (1172–1196), ükunokája, IV. Béla király (1235–1270) és szépunokája, Béla (†1269) Szlavónia herceg viselte azt a keresztnevet, amit ő is kapott.