“Ifjú szívekben élek” – Emlékezés az áldozatokra, akik hősök voltak – Dr. Horváth-Lugossy Gábornak, a Magyarságkutat Intézet főigazgatójának írása az évfordulón.

Ha a saját generációmat nézem, már ott sem egységes ennek az emléknapnak az átélése, üzenetének megértése, egyáltalán annak felfogása, miért van szükség erre az emlékezésre. 

Nehéz ezt kimondani, nemzeti konzervatív oldalon vannak talán olyanok is, akik ezt hitetlenkedve olvassák. Pedig akik a rendszerváltozás idején 9-10 évesek voltak, azok még utolsóként saját maguk is tapasztalhatták a kötelező kisdobossá avatást, az akadályversenyeket, láthattak úttörőket, május 1-jei transzparenses felvonulásokat. Mindezt utoljára 30 éve lehetett megtapasztalni. Szerencsére. Az azóta felnőtt 2 millió 570 ezer polgártársunk – s az összes 18 év alatti, azaz 1,5 millió fiatalt beleszámítva már 4 millió magyar – nem tapasztalhatta testközelből a roskadozó szovjet típusú diktatúra társadalmi elnyomását és szellemi terrorját.

Arról is érdemes beszélni, hogy a 80-as évek előtti, kemény diktatúra éveinek kegyetlenségébe, terrorjába ezek a generációk szinte sehogy sem tudnak belegondolni. Így nem tudják átérezni, lélekben átélni a nagyszüleik, dédszüleik ellen elkövetett rémtetteket, iparszerű gyilkosságokat. 

Nem tudják magukat beleképzelni a kommunista diktatúra Magyarországába, a Gulág mintájára létrehozott internálótáborok mindennapjaiba, amelyekben nem kellett elszámolni az emberélettel. A koncepciós perek ezreibe, a jeltelen sírokba temetés időszakába. A magyarok százezreinek Szovjetunióba hurcolásának gyakorlatába. A diákszervezetek, cserkészmozgalmak, szerzetesrendek feloszlatásába.

A diktatúra alatt a családok igyekeztek a felejtésbe menekülni, hogy legalább ezzel megóvhassák a következő generációkat, hiszen beszélni nem volt szabad semmiről. 

Nem véletlen, hogy a mai fiatal generációkhoz tartozó négymillió polgártársunk nem tud mit kezdeni a kommunista diktatúra bűntetteivel.

A rendszerváltozás után belecsöppentünk a demokráciába, a kapitalizmusba, beindultak a vállalkozások, sokan lázasan belevetették magukat a gyors meggazdagodást ígérő munkákba, mert próbáltuk villámgyorsan utolérni a nyugati színvonalat. Emiatt sem jutott energia az elmúlt 50 év áldozataira eleget emlékezni, a szovjet típusú diktatúráról kendőzetlenül beszélni.

Persze okok voltak még bőven. Lássunk néhányat. 

A politikai váltás barátságos körülményeket teremtett az állampártnak, hiszen lehetővé tette a párt befolyásos tagjainak, hogy új név alatt tovább folytathassák országrontó munkájukat. Az állami vállalatok vezetése, az intézményesült értelmiségi réteg szerkezete alig változott. 1989. október 23-án nem váltak köddé a szovjet típusú diktatúra képviselői, fenntartói és vezetői.

Az oktatási intézmények és a tudományos világ sem cserélődött ki. Elkezdődött ugyan a változás, de sok helyen a mai napig tartják magukat a régi káderek, s körülöttük csak lassan változik az egykor egyeduralkodó ideológia.

A kulturális intézmények átalakulása sem követte olyan mértékben a rendszerváltó akaratot, ahogy ezt mártírjaink emléke vagy maga a magyar társadalom megérdemelte volna. Tévhit az, hogy a társadalomban ne lett volna igény a múlt feltárására, feldolgozására. Csak nem kapták meg az ehhez szükséges kulturális segítséget. 

A példa megvolt: a második világháború után szinte ontották a világra a filmstúdiók az amerikai háborús filmeket. Ezek különböző minőségben mutatták be a gonosz birodalmaként a háborús bűnös, náci Németországot mint a létező legnagyobb civilizációs eltévelyedést. Ez rendben is van. Az viszont nincs rendben, hogy elmaradt ugyanez az ádáz következetesség a kommunista rendszer embertelenségének ábrázolásában. Így nem születtek meg azok a filmek, amelyek a több mint 100 millió áldozatot követelő kommunizmust mutatták volna be a maga leplezetlen, brutális valóságában. Ez Magyarországra hatványozottan igaz, ahol a kommunista Magyarország rémtetteinek bemutatása jórészt a mai napig hiányzik a filmekből, a színdarabokból és egyéb művekből. Ezek a művek valahogy mindig kiszorultak az elmúlt harminc év államilag támogatott és megvalósított kulturális alkotásaiból. (Néhány kósza kivétel persze megteremtheti azt a látszatot, mintha ez mégis megtörtént volna, néhány nem elég hatékony eredményt persze fel lehet mutatni, de ezzel nincs végrehajtva a valódi feladat.)

Ennek az írásnak nem célja annak bemutatása, hogy hogyan mentette át a kommunista elit, így a kulturális és tudományos elit is magát napjainkba vezető szerepének megtartásával, elérve azt, hogy pozícióinak köszönhetően ellenszegülhessen a kommunista rendszer, vagyis saját múltja feltárásának, bemutatásának.

Valahogy azonban mégis el kell indítani ezeket a folyamatokat, ha szeretnénk, hogy a fiatal generációknak is jelentsen valamit a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Meg kell születniük azoknak a filmeknek, műveknek, amelyek a magyar történelemnek ezt a sötét szakaszát is bemutatják azoknak, akik nem élték át ezeket az évtizedeket. Így tudjuk bekapcsolni őket az emlékezetpolitikába, hogy erkölcsi értelemben is biztos mércével szolgálhassunk nekik.

A Magyarságkutató Intézet sokat tesz azért, hogy az emlékezetpolitika része legyen a fiatalok mindennapjainak is. Tudományos kutatásaink bármilyen kulturális mű alapjául szolgálhatnak a jövőben is. Tavaly –már alakulásunk évében –, az M5 kulturális csatornával együttműködésben elkészült a “Szerettünk volna még élni” című film, amely Tumbász Ákos mártír koncepciós perét és a kommunista rendszer kegyetlenségét mutatja be.

Sok ilyen volt. A fiatal generációra visszatérve: súlyos, de felejthetetlen örökségként őrzöm egyik nagybátyám, Horváth Lajos emlékét, akit 1945-ben, 18 évesen lőttek agyon a szovjet katonák, mert próbálta védeni a lányokat, asszonyokat attól, hogy meggyalázzák őket. Tudta, mi volt a dolga, s tette is a dolgát, még akkor is, ha az életével fizetett ezért a hősies közbeavatkozásért. 

Most egy másik nagybátyámmal, Horváth Jánossal készült tévéinterjún keresztül lehetünk szinte átélői a kommunista állam terrorgépezete működésének.

Mi már csak ilyenek vagyunk. 

Emlékezzünk az áldozatokra, akik hősök voltak! 

Ez az ő napjuk!

Horváth János 1921. november 7-én  született Cecén. A negyvenes években a Kisgazdapárt képviselője lett. Kétszer ítélték halálra. A Gestapo és a kommunisták börtöneit is megjárta. Az 1956-os forradalom követeként került az Egyesült Államokba, s onnan csak 1989 után térhetett haza. 1998 és 2014 között a Fidesz képviselője (2003-tól a Parlament korelnöke) volt az Országgyűlésben.

(Kiemelt kép: 1956. Magyarország, Budapest V. Károlyi kert. Forrás: Fortepan)