Vörösmarty Mihály (1800–1855) az ember és a nemzet sorsát megjelenítő veretes gondolatok klasszikus szerzőjeként vonult be nemcsak a magyar irodalomtörténetbe, hanem a hazai kultúrtörténetbe.

A világot minél teljesebben átfogni és megszűrni képes alkotótehetsége megmutatta a magyar nyelv csodáját, nevezetesen azt, hogy a megfelelő szófűzésekkel tömören filozofikus mélységekkel lehet megjeleníteni az élet gondjait és örömeit. 1855. november 19-én bekövetkezett halála nagy vesztesége volt kora irodalmának és közéletének.

A költő akadémiai taggá választásának 25. évfordulóján tisztelgő írónagyság, Jókai Mór (1825–1904) a Vasárnapi Ujság hasábjain így zárta sorait: „Vörösmarty összes műveinek egy tehetős magyar könyvtárából sem szabad hiányzaniok, mert azokban van multunk dicsősége, jelenünk öröme, jövőnk reménysége, ott kell azoknak állani mindjárt a biblia és imakönyvekkel egy sorban, mert az igaz költő szinte az Ur prófétája s a mi belőle szól, az Urnak lelke az!”¹  Fél év elteltével Vörösmarty elhunytának hírét vastag fekete keretes szöveggel kiemelve tették közzé az újságok. „A nemzetnek halottja van! Vörösmarty Mihály nincs többé!”² 

A költőt addig soha nem látott – az önkényuralom ellen is demonstráló – tömeg kísérte utolsó útjára a Kerepesi úti sírkertbe. A Vasárnapi Ujság ugyancsak Jókait kérte fel a temetésről szóló beszámoló megírására. „Vörösmarty sirjától jövök. Azt kivánják tőlem, hogy irjak Vörösmarty temetéséről. Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom. […] Miért kiséri őt végnyugalma helyéig e huszezernyi nép? Ki ez a gazdag ur, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset örököltek: kincset, melly annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.”³ Deák Ferenc (1803–1876) felhívására a családfenntartó nélkül maradt özvegye és három gyermeke számára az egész ország tekintélyes összeget adakozott néhány hónap leforgása alatt. 

A temetőbéli síremléket Vörösmarty felesége, Csajághy Laura (1825–1882) készíttette el. Az első köztéri szobrának felállítását – gróf Zichy Jenő (1837–1906) vezetésével – Fejér megye elöljárói határozták el, aminek kivitelezésére pedig ifj. báró Vay Miklóst (1828–1886) szobrászt kérték fel. A Vasárnapi Ujság a tetterős hazafiúi szellem biztos jelének minősítette a fejleményt, és örvendező írás mellett tette közzé a szobortervet.⁴ A szoboravató ünnepségről ezúttal azonban nem a Vasárnapi Ujság, hanem a Magyarország és a Nagyvilág jelentetett meg illusztrációt: egy tablót⁵ és egy tömegjelenetet.⁶

A Pesti Napló vezércikke nemzeti ünnepnek tekintette az ünnepséget, és értékelte a költői életművet.⁷ Az értekezés kiemelte a szellem felszabadító erejét: „Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrinyi, lelkesiteni birt; mióta a classicai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. […] szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily után lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint a közéletben.”⁸ A Szózat elemzése után pedig felidézte, hogy a kortársak gyakran Vörösmartyt szembesítették a vers sötét jóslatával, amit viszont a költő elutasított. „E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusa lőn, ma is az, a létele és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s minél követelőbb, hevesebb jön vágyaiban, annál kevésbé háboritotta a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzugott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerü halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált érzett.”⁹ 

Vörösmarty utolsó publikált költeménye A vén cigány, és annak utolsó strófája ma is időszerű.