1848 szeptemberének végén a Csehországban állomásozó, jászkun legénységű császári-királyi 12. Nádor-huszárezredhez is eljutott Kossuth hazahívó szózata. Csíkszeredai Kászonyi Dániel volt az, aki szeptember 29-én a prágai Fekete ló fogadóban beszélte meg a vállalkozó tisztekkel a hazatérés menetrendjét. Ám voltak egyéni akciók is: Balla Endre és marosjárai Rozsnyay Pál tizedesek voltak az elsők, akik hat huszárral hazajöttek. Őket követte október 4-én szandai Sréter Lajos főszázados, valamint cserneki és tarkeöi Dessewffy Dénes hadnagy. Ők a 2. őrnagyi osztály 1. századának 56 huszárjával szöktek haza, aminek hatására a császári hadvezetés statáriumot hirdetett ki az ezrednél.

Miközben a regiment elhagyta Prágát, hogy téli szálláshelyére vonuljon, október 10-én Krikuska György tizedes három huszárral indult el, de Porosz-Sziléziába tévedtek, ahol kiadták őket a császáriaknak. A Saaz környékére megérkezett Nádor-huszárok 2. őrnagyi osztálya Auscha város és környékén kapott kvártélyt. A báró Franz Vernier von Rougemont, Orchamp et Lugos őrnagy, császári kamarás parancsnoksága alatti osztálynál október 16-án olvasták fel a statáriumot, mely feladat Virágh Gedeon főhadnagyra, az osztály 2. századának egyik alantos tisztjére hárult: „A hazaszeretet ily módon jutalmazni szándékozó magasb katonai hatalom igérvényét némán, csendesen hallgatta végig az osztály, s csakis az tünt fel nekik, hogy ép az által hirdettetik, kinek vezetésére vártak mindez ideig.

Virágh főhadnagy belátta válságos helyzete komolyságát – olvashatjuk öccse, Virág(h) Lajos beszámolójában –; de czélját még most el nem árulhatván, tenni kényszerült volt azt, mit föllebbvalója parancsolt; kihirdettetvén azonban általa a rögtönitélet, s távozván a tisztikar, netaláni félreértés kikerülése tekintetéből ismételten fölhivta az osztályt tervezett hazamenetelökre, s azok lelkesültségében, mint eddig, ugy most sem csalatkozott.”[i]

A 23 esztendős főhadnagy két nappal később szerzett tudomást Sréterék szökéséről, ami azért is gondolkodóba ejtette, mert „rögtönzésük indokát nem ismervén, méltán tartott a fölfödeztetéstől.”[ii] A mielőbbi indulás mellett döntött, ráadásul ezen a napon osztályából 85 huszár szökött meg Csillag Jakab és Tóth Sándor tizedesek vezetésével, akik türelmetlenségükben nem vártak Virágh főhadnagy parancs szavára. (Vállalkozásuk kis híján teljes kudarccal végződött, üldözőikkel többször összecsaptak, a két káplár és tíz huszár kivételével mind fogságba estek). Október 21-én Luka községben épp delet harangoztak, amikor Virágh főhadnagy a szállására rendelte szakasztizedeseit és utasította őket, hogy délután fél hatkor gyülekeztessék embereiket, mert indulnak haza, s parancsát az 1. század legénységével is közöljék. Ekkor kapott levelet, amelyben osztályparancsnoka ebédre invitálta. Nehogy idő előtt felfedje szándékát, Virágh főhadnagy eleget tett a meghívásnak. Parancsnokánál tiszttársai épp Sréterék szökése felett vitatkoztak – akik addigra már szerencsésen hazatértek. Virág(h) Lajos tudósítása szerint bátyja „szinből – a többség nézetéhez csatlakozott, igyekezvén a beszélgetést a katonaság elszállásolására terelni, melyről – ez idő szerint már – a lehető értesülése volt, s csakis pár helylyel nem volt tisztában.

Azon állitására, hogy a határszél, ugy Felső- mint Alsó-Ausztriában, sőt Morvaországban is mindenütt meg van rakva katonasággal: Vernier, a házi gazda, tüzzel pattant fel helyéről, s csekély távolságra levő nagytérképén mutogatá, mennyire valótlan azon állitás.

Az őrnagy magyarázata és saját értesülését összehasonlitván Virágh, meggyőződött felőle, hogy nem félrevezetési szándékból mondattak neki mindezek, s talán nem tesz fölösleges dolgot, ha az előtte ez ideig kétséges pár helyről is tudomásul veszi a nyert értesítést.

E tárgy fölött kissé elmélázott, mire tréfásan jegyzé meg Vernier:

– Nagyon elgondolkozott, főhadnagy úr! Talán ön is szökni akar?

– Ha azt czéloztam volna, – válaszolt re Virágh, – nem lennék itt őrnagy úr; lett volna eszem, hogy ne várjam be, míg minden utat elállnak, s a gyalogság egészen begyakorolja magát a huszárok elfogásába.

E rövid megjegyzés jó kedélybe hozta a társaságot (…)”[iii]

Ebéd után a tisztek a város főterére tartottak szokásos sétahelyükre, ahol a főőrség is tartózkodott. Ekkor Kuttendorf felől Görbe tizedes érkezett meg tíz huszárral és jelentette Virághnak, hogy a lőszert kiosztotta, szakasza várja a további parancsot. Luka felől tiszti legénye, Kovács János közhuszár lovagolt be, hasonló jelentéstételre.  „A tisztikar ámulva nézett egymásra – olvashatjuk Virág(h)nál –; köztük Vernier őrnagy visszanyervén lélekjelenlétét, mérgesen kiáltott az őrre, ki karabinnal [azaz karabéllyal], kardosan föl s alá sétált, hogy: tegye kötelességét, vagyis lőjjön.

Az őr elmosolyodva felelé:

– Van eszem, uram, hisz én is megyek! – s karabinját horogra akasztva, őrhelyét otthagyva, többi társaival együtt, készen tartott lovaikon elvágtattak Lucca felé, Virágh után, ki először is a békétlenkedőket igyekezett megnyugtatni.

Majdnem Lucca alatt Hollán Hugo főhadnagygyal találkoztak véletlenül, ki sejditvén a történendőket, meglepetve kérdé Virághtól:

– S te csakugyan mégy Gida?

– Igen, Hugo barátom! – válaszolt a kérdezett – mint láthatod utban is vagyok már. Ha kedved tartja, jöjj velünk, tarts Kuttendorfnak, itt jő össze minden szakasz. Siess, ne időzzél. Isten veled a viszontlátásig!

Hollán ezután Grabern felé, s Virágh Luccába vágtatott, hol szakaszával együtt szállásolva volt.

Katonái örömrivalgással fogadták s néhányan leugráltak lovaikról, hogy legszükségesebb czikkei elpodgyászolásánál segithessenek.

E szakasznak vissza kellett menni még egyszer Auschau-ba, hogy a többieket is magukhoz vévén, tervezett irányukat folytathassák.

B.[áró] Vernier ép ablakánál állt, midőn a szakasz elvonulóban volt, s Virágh felé fordulva, elkeseredetten s szemrehányólag kiáltá le németül: »Hát ez jutalma az én 29 évi szolgálatomnak?«

– Nagyon sajnálom, őrnagy úr! – válaszolt rá Virágh, – de én előbb magyarnak születtem, s csak azután álltam be katonának.

A századparancsnokság székhelyén a 4-ik szakasz, – s az ott összpontosított mesteremberekkel szaporodott a csapat.”[iv]

Akkorra már beérkezett a Graberbe kihelyezett szakasza is, ezután embereivel Liebeschitzbe, majd Kuttendorfba tartott. Itt várnia kellett a többiek beérkezésére, s miután az Elbán át kellett kelniük, marosjárai Rozsnyay József tizedes parancsot kapott, hogy siessen előre és a révészekkel együtt tartsa a kompokat az innenső parton. Eközben Kuttendorfba megérkezett az 1. század azon maradéka, amely október 18-án nem tartott Csillag tizedessel, majd nem sokkal később a VI. és a VIII. szakasz is. Virágh főhadnagy parancsba adta, hogy „czélszerütlen” karabélyaikat rakják le, ezután 19 órakor 153 huszárral elindult. Három komp segítségével keltek át az Elba túlsó partjára és épp Raudnitz felé indultak, amikor a folyó innenső partján lövések dördültek. Virágh főhadnagy erre visszaküldte a kompokat, amelyek háromnegyed óra múltán Hollán Hugó főhadnagyot és 1. századbeli 50 huszárját hozták át. A várakozás miatt sok időt vesztettek, ezért az osztály erejűre duzzadt csapat Virágh főhadnagy parancsára sebes ügetésben folytatta útját Raudnitz és Schlan érintésével.

Október 22-én reggel 9 órakor érkeztek Neuhausba, ahol egy óra pihenőt tartottak. „Indulás előtt rövid szemlét tartva a legénység fölött, parancsnokunk, Virágh, szerencsés elindulásunk s idáig lett eljutásunkért imára fuvatott; hatásos néhány szóval köszönte meg ezután benne helyzett [sic!] bizalmunkat, hogy egyszerü felhivására ennyien csatlakoztunk hozzá. A megpróbáltatás napjai azonban még csak ezután következnek be, – ugymond, – a mikor teljes bizalmunk, föltétlen engedelmességünk s jóakaratu támogatásunkra még inkább szüksége lesz, s ő hiszi, reményli, hogy mint egyesitett az elindulásnál mindannyiunkat a hazaszeretet, össze is fog tartani az bennünket egész a czélhoz juthatásig; s ekkor ő maga emelte fel előbb kezét az ünnepélyes esküre, s csak azután kivánta azt tőlünk.”[v] Lépésben mentek át Pürglitzen, majd gyorsított menetben Kublowon és Zebrákon keresztül átázva-átázva értek este 9 órakor egy urasági majorba.

Október 23-án Ginetzen és Przibramon keresztül értek Milinbe, ahol este 11 órakor egy urasági majorba szállásoltak be. A cselédek emlegették a jószágigazgató nevét, akit Virágh főhadnagy régebbről ismert, ezért pár huszár kíséretében felkereste. Fogadtatása azonban nem volt szívélyes, mert az igazgató közölte, inkább lelöveti magát, de szállást nem adhat. Virágh főhadnagy erre nyugodt hangon azt válaszolta, ennek ellenére is beszállásolja embereit, és amennyiben az illető félti állását és családját, ittlétüket jelentheti a közelben lévő katonaságnak.

Október 24-én a Moldva folyón kellett partot váltaniuk, ezért Milinből való elindulásuk előtt Virágh főhadnagy három környékbeli parasztot felfogadott és előreküldött azzal, hogy puhatolják ki, miképp lehet átjutni a folyamon. A huszárok is elhagyták Milint, de nem köszöntek el a jószágigazgatótól és Worlik irányába tartottak, ahol reggel 9 órakor a három parasztember megtette jelentését. A huszárok kompon keltek át, s örömükben Mühlhausen és Bechin városokon „trombitaszóval vonultunk át a legszebb rendben.”[vi]

Bechin szélén egy polgár magyarul szólt Virágh főhadnagyhoz, figyelmeztetve arra, hogy Karl von Paar herceg vadászaival együtt, három kocsin nemrég hagyta el várost Hudietin felé, és vélelmezhetően a königsecki helyőrséget áll szándékában riasztani. Azt javasolta, Lomnitz városát kerüljék meg jobbról, így még aznap elérhetik Louschnitzot.

A rájuk leselkedő veszély elkerülése végett tanácsosabbnak látszott letérni a főútról és mellékutakon folytatni menetüket, ám a környéket egyikük sem ismerte, a közlékeny polgár pedig nem vállalkozott elkalauzolásukra. Maradniuk kellett a főúton, így haladtak a Hudietin–Frahetsch–Kletz menetvonalon. Kletz falu elhagyásakor több lovuk sántítani kezdett, mert a patáikról leesett a patkó. Virágh főhadnagy senkit sem akart hátra hagyni, így estefelé Kolenetz községben pihenőt rendelt el, ahol szintén tájékoztatást kapott Paar herceg sietős áthaladásáról. A parancsnok ismét körültekintően járt el, őrszemeket állított ki, azután kinyittatta a kovácsműhelyeket, majd így szólt huszárjaihoz: „– E falut Königsegg, Neuhaus és Wittinau városok környezik, két-kétórai távolságra, s itt mindenütt katonaság van; ha maradunk, megtámadtatunk még az éjjel okvetlenül; ha megyünk, sántult lovainknak nem vehetjük holnap hasznát. Válaszszatok a kettő közül, s nagy szolgálatot tesztek általa nekem, megvallom, mert mindez ideig nem tudtam elhatározni magamban, hogy a két rosz [sic!] közöl melyiket válaszszam.

– Maradunk! – kiáltották mindannyian. – Ám jőjön, a minek jönni kell, nem tehettünk róla!”

Virágh főhadnagy megkettőztette az előőrsöket, azután a legénységet a falu szélén lévő csűrökbe szállásoltatta be tízesével, emberei lelkére kötve, „hogy a lehető éberséget kifejtve, a tiz közül öt felváltva, minden pillanatra készen tartsa magát. Kijelölé ezután, netaláni megtámadtatásunk esetére, a gyülhelyet; utalá továbbá az altiszteket az előörsök lehető figyelemben tartására, s csak az után vonult ő maga Hollán főhadnagy társa és két trombitással a gyülhelyhez legközelebb eső házak egyikébe. (…)

Éjféltájban parancsnokunk sorra látogatott bennünket a csürökben, biztatva, lelkesitve, éberségre intve a legénységet mindenütt. Tőlünk az előörsök megtekintésére távozott, figyelmeztetvén azokat is, hogy a legkisebb gyanus jelre rögtön tüzeljenek; s küldött ezután egy-egy kis figyelő csapatot három közeli város irányában.

Megtámadtatásunkra semminemü előjel sem mutatkozott s már-már kezdtük hinni, hogy háboritatlan lesz az éjünk is, midőn egyszerre egy lövés dördült el, mit sortüz követett. A falu házainak összes ablakai erre, mint egy adott jelre, rögtön kivilágittattak, Paár herceg ur intézkedése folytán hihetőleg, miért csakis köszönettel tartozunk neki, habár aligha a mi javunkat czélozta vele. (…)

A huszárság lehető gyorsasággal jelent meg a kitüzött helyen, honnan Virágh, – a lövésekből körülvétetésünkre gyanitva – negyven-ötvenesével bocsátotta a littschaui utra, utasitván őket ez utvonal kierőszakolására is, ha máskép nem lehet.

A huszárság által vett irányt látván a gyalogság, sietett erejét a littschaui uton összpontositani; mi sikerült is neki, annyira, hogy Virágh, az utolsó 45 emberrel már kénytelen volt Lomnicz felé vágni magát keresztül.”[vii]

Csoportjuk kettészakadt, s másnap – október 25-én – egyesültek Litschau főterén. A város lakossága rokonszenvvel fogadta a huszárokat, akiket megvendégeltek, de a lakoma végén jelentették az őrszemek, hogy gyalogság közeledik Litschau felé. Nyeregbe szálltak és ügetésben hagyták el a várost. Csak akkor gyorsították menetüket, amikor a gyalogság lőtávolon belülre ért. Sikerrel lehagyták üldözőiket, s október 27-én este a morva határ mellett fekvő Zlabings városkába értek. Innen kelet felé vették útjukat, Znaimot gondosan kikerülve. Amikor Göding térségébe érkeztek, Virágh főhadnagy felfogadott egy csempészt azon feladattal, hogy átvigye őket a határon. Október 28-án este, előzetesen megbeszélt lámpajelzésre megközelítették Gödinget. A figyelmet elterelendő, a huszárok két szekér kíséretében vonultak keresztül a városon. Előttük állt a Morva folyó, a csempész pedig jelentette, hogy a híd szabad, de a sorompó zárva van, a közeli barakkban pedig nyüzsög a katonaság. „A hid és sorompó közti kis nyiláson át lementünk ezután a Morva partjáig, sőt hogy az ebbe ágaz mély árokba juthassunk, néhány lépést kellett tennünk a vizbe is; tüskén bokron keresztül fel jutottunk ekkép egy magaslatra, honnan alá tekintve, a sorompó és barakkok már messze hátunkba estek, s elmondhattuk valahára: hogy magyar földön vagyunk.”[viii] 

Október 29-én reggel 7 órakor Virágh főhadnagy parancsnoksága alatt 158 ép és 28 sebesült, beteg huszár ért Szakolcára és belovagolva annak főterére, „most már csakugyan elhitte az utolsó közlegény is, hogy Magyarországon van, s önkénytelenül tört ki egy egetrázó »éljen!«-be.

Az egyház mellett trombitaszóval haladtunk el – jegyezte fel Virágh főhadnagy öccse –, s az ott egybegyült lakosság ellenségtől tartva, rémülten futott ki, meglátván azonban a huszárságot, azt oly szivélyességgel, lelkesültséggel fogadta, melyet csakis az 1848–49. években tapasztaltunk.”[ix]

Virágh Gedeon főhadnagy volt az, aki a legnagyobb létszámú csoporttal, 211 huszárral indult haza. E huszárosztályból 186-an csatlakoztak a honvédsereghez, 19-en eltűntek, hatan pedig császári fogságba estek. A rámenős, bátor huszártisztről nem feledkezett meg szülővárosa, Kunszentmiklós. Néhai Dinyés László festő, szobrász és író volt az, aki több könyvet is publikált személyéről és neki köszönhető, hogy Kunszentmiklós főterén áll Virágh Gedeon 1849-es huszár őrnagy bronz mellszobra, amely nem csak az ő, hanem bajtársai emlékét is hirdeti.  

 

 

[i] Virág Lajos: A nádorhuszárok hazajövetele. In: Tóth Kálmán (szerk.): A honvédmenház könyve.  Athenaeum, Pest, 1870. 107–143. (A továbbiakban: Virág) 126.

[ii] Virág 126.

[iii] Virág 126–127.

[iv] Virág 127–128.

[v] Virág 129.

[vi] Virág 131.

[vii] Virág 131–133.

[viii] Virág 137.

[ix] Virág 138.