A győztes isaszegi csatát követő gödöllői haditanácson Kossuth ideájával szemben a táborkari józanság győzedelmeskedett: a főváros helyett a magyar fősereg Komárom felmentésére indult.

A tavaszi hadjárat második hadműveleti szakasza az első megismétlése volt, ám ezúttal Aulich Lajos vezérőrnagy II. hadteste tüntetett Pest alatt, és a lomha császári hadvezetés újfent elhitte, hogy ott állnak a magyar főerők, miközben az a Duna bal partján indult meg Komárom felé. Április 10-én Damjanich János vezérőrnagy legendás III. hadteste utat tört Vácnál, majd a fősereg I. (Klapka György vezérőrnagy), III. és VII. hadteste (szeniczei Gáspár András vezérőrnagy) április 15–17. között elérte a kiáradt Garamot, hozzákezdve a partváltás előkészületeihez. Klapka hadteste Kálna, Damjanich Óbars, míg a VII. hadtest műszaki alakulatai Zsemlér mellett fogtak hídverési munkába. Az I. és a III. hadtest április 18-án Nagyszecsénél váltott partot a Garamon, míg a VII. hadtest csak másnap kezdte meg a folyamátkelést. A detronizáció híre ekkor érte utol a magyar csapatokat, ami a tisztikar soraiban nem talált osztatlan lelkesedésre.

Április 19-én Nagysallónál Klapka végre felnőve feladatához, Damjanich támogatásával, valamint a VII. hadtest beérkező lovasságával és tüzérségével fényes győzelmet aratott báró Ludwig von Wohlgemuth altábornagy császári-királyi tartalékhadteste felett, az út pedig szabaddá vált Komárom felé.

Klapka, a kiváló stratéga visszaemlékezéseiben az alábbi sorokat jegyezte fel élete egyik legszebb győzelméről: „1849 áprilisának 19. napja szép tavaszi nap volt. Sejtelmünk sem volt az ellenség közellétéről, amidőn egyszerre előcsapatomból néhány huszár jött lóhalálban, azzal a jelentéssel, hogy az ellenség nagy erővel Nagysallót tartja megszállva. Legott leszálltam a kocsimról, lóra szöktem, s az elővéd legkülső vonaláig lovagoltam, hogy személyes meggyőződést szerezzek magamnak ennek a hírnek a valódiságáról. 

Valóban ott találtam az ellenséget, amint éppen Nagysalló falu kijáratát megszállani s a falu mögötti dombokon seregének zömét csatarendben kifejteni kezdette. Nem volt nehéz, hogy az emelkedett pontról, ahol állottam, seregének erejét hozzávetőleg megbecsüljem: úgy tizenöt-tizenhatezer főre rúghatott. 

Határozatommal legott készen voltam. Tudósítottam Damjanichot, aki hadtestével utánam jött, az ellenség jelenlétéről, s kértem őt, hogy tőlem balra vonuljon fel. 

Mihelyst Damjanich első osztályai a harcvonalba értek, s engem támogatni képesek valának, azonnal megadtam a jelt a támadásra. 

Kezdetét vette a véres nagysallói csata, amelyben mi hatórai nehéz küzdelem után győztesek maradtunk. Az ellenség visszavonulása rendezetlen futássá fajult, amint megérkezett a VII. hadtestnek egy lovasdandára, amely a Garam felől jőve, megeresztett kantárral oldalába tört, éppen, amikor már kezdett állásából kimozdulni. 

A Nagysallónál kivívott győzelem a legdöntőbb volt minden eddigiek között. Az ellenség a legnagyobb sietséggel és erőfeszítéssel tudott hét dandárt összehozni, amellyel a Komáromba vivő utat el akarta előlünk állani. Szándékát meghiúsította a magyar csapatok vitézsége, s csak alig sikerült neki a Vágon túl újra összeszedelőzködni. Egy erős ellenséges csapatot, mely kissé megkésve abban a pillanatban érkezett meg, amikor a nap sorsa már el volt döntve, s amely minket oldalba és hátba akart fogni, könnyűszerrel szétrobbantottunk s bajtársai sorsára juttattunk.”¹

Április 19-én a harctevékenység megkezdése előtt Schulz Félix alezredes e szavakkal fordult a lévai 17. honvédzászlóalj katonáihoz: „»Ti ifju, hős harczosai Barsmegyének! Itt, szülőföldünk szivében, ezer lépésre tőlünk áll az ellenség Nagy-Sallón. Ti, kiknek hős tetteit a távol folyó Bodrog, Tisza és Duna partjain hirdetik, ahoz hasonlót hazátok bölcsőjében is tanusitsatok. Én meg vagyok arról győződve, hogy a mai győzelem babérját senki tőletek el nem ragadja, s egy lelkes szuronyroham pár percz alatt birtokunkba ejtendi Nagy-Sallót. Éljen a 17-ik zászlóalj! Előre, indulj!«

A hős dandárnok éljen kiáltását a 17-ik zászlóalj ezernyi torokból viszhangoztatá, e példát a többi zászlóaljak, lovas-csapatok és ütegek ismételvén, egy percz alatt, mint a futótüz harsogott az egetverdeső éljen rivalgás […]”²

Nagysallóra elsőként cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya érkezett be. A környéken a báró Ludwig von Wohlgemuth altábornagy vezetése alatt álló, sebtében felállított császári-királyi tartalékhadtest hat dandára állott, melyek parancsnokai a következő személyek voltak: Valentin Veigl von Kriegeslohn vezérőrnagy (Bese), Anton Herczinger vezérőrnagy (Cseke), Anton Strastil von Strassenheim ezredes, lovag Ferdinand Dreihann von Sulzberg ezredes és Bernhardt Theissing vezérőrnagy (Nagymálas), Franz Perin Edler von Wogenburg ezredes (Köbölkút). Wohlgemuth parancsára a Strastil-dandár az I. hadtest részeit kivetette Nagysallóról, mire Klapka a falu visszavételét határozta el és Damjanich támogatását kérte, aki a Józef Wysocki ezredes vezette hadosztályt bocsátotta rendelkezésére. 

Klapka a Dessewffy-hadosztály Dipold-dandárát a hölvényi erdőn át a Nagysallótól délnyugatra fekvő Zálogos-erdő felé küldte, kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos alezredes hadosztálya pedig az országút mentén Nagysalló északi széle, tőle balra a Wysocki-hadosztály Nagysalló északkeleti szegélye felé nyomult előre, míg Nagysándor József ezredes lovassága „az ellenség bekerítése ellen biztosított”. A tartalékot képező Bobich János alezredes parancsnoksága alatti dandár a Fakóvezekénytől északra fekvő magaslatokat szállta meg a hölvényi erdőnél, a III. hadtest Knezić Károly ezredes-féle hadosztálya pedig Hölvénytől északra állott fel. 

Délelőtt 11 órakor a Kazinczy- és a Wysocki-hadosztály kemény harcok árán kiszorította a Strastil-dandárt Nagysallóról, amely a településtől délnyugatra foglalt újabb állást. Ezt követően Damjanich és Klapka az utcai harcokban összekeveredett kötelékek rendezésével foglalatoskodtak és azokat Nagysalló délnyugati kijárata felé vezették, hogy Nagysándor huszárjaival együtt kivessék a császáriakat újabb állásaikból.

Egervári Ödön munkájából kiderül, hogy „Bátori Klapkának és Damjanicsnak adott szavát beváltandó, a tetthez látott: gránátos indulót veretvén, előrenyomult, s midőn már Nagy-Sallótól mintegy 60 lépés távlatra volt, rohamot doboltatott; ekkor sebes vágtatva csatározóihoz sietvén, »éljen« rivalgások között szuronytszegetve rohamra vezeté őket; midőn ez megtörtént, a zászlóaljait is szintén rohamra vezényelte, s Nagy-Salló északi részét elfoglalá.”³

E rohamban vett részt güntherheritzi Büttner Emil, a lévai 17. honvédzászlóalj 15 éves őrmestere, aki erről az alábbiakat írta édesanyjának: „Mi még Lökről is közönséges marsrendben menénk, és már midőn mintegy félórányira fekvék előttünk N.[agy]Salló városa, hirtelen megállítatánk. A tábor vezérkari főnökei ide s tova kezdének száguldozni, és mi, kik mindezt mire magyarázni nem tudtuk, gyorsan csatarendbe állítatánk. Megközelítvén mintegy 600 lépésre a várost, egy kert szögéből ugyancsak kezdtek bömbölni a 18 fontosak, és az első lövések egyenesen miránk történtek. Tótjaink a szokatlan nagy ágyúk zúgásátul kissé megszeppenvén mind sürögni-forogni kezdtek. Ekkor Sulcz, derék dandárnokunk (brigadéros) élén a 17-dik zászlóalj, utána a Don Miguelék közül egy zászlóalj [Pontosabban a 39. Dom Miguel-sorgyalogezred III. zászlóalja] és a [lőcsei] 19-dik. Élünkön rettenthetetlen bátorságú dandárnokunkkal, Sulczcal, mint az eszeveszettek rohantuk meg a várost. Bent az ellenség részérül a házak, kerítések mögött és padlásokon elhelyezett 8- zászlóalj iszonyú sortűzzel fogadott. Én századommal a tömeg élén lévén, az elsők közt törtem be a kertsáncokon, köztünk az emberek mindenfelé hulltak el (akik közt volt, mint már este megtudám, a derék és előttem felejthetetlen emlékű [nemes-páni] Hamar Ernő főhadnagy és századparancsnokom). Sokáig tartott a kétségbeesetten lövöldözőket jó álláspontjaikbul kikergetni, de a folytonosan megújított roham és különösen a 17-dik zászlóalj oroszlán bátorsága a majdnem lehetetlent is lehetségessé tevé. Öröm volt nézni, mint ugrálják a dühös hazafiak egymás után keresztül a kerítéseket, mint űzik a konyhákba csűrökbe menekülő németeket, míg végre a többi zászlóalj előnyomultával sikerült őket a város minden utcáibul egymás után kihajtani.

Mindjárt az első roham után egy fakerítés mögé posztíroztam magam, de nem foghattam fel az okát, ahogy egy kissé a kerítés mögül kidugtam a fejem, mintha rajzó méhköpűbe dugtam volna azt, úgy búgtak körültem mindenfelé a golyók. De rájöttem a dolog nyitjára: miután még mindig [a] régi veres sapkám volt meg, a többi körültem állók pedig mind csákósok és képsapkások valának, mind reám irányzának az ellenség emberei; lebuktam tehát, és a veres sapkát kifordítva, rohantam tovább.

Végre odahagyva a harc hevében ellankadt és kissé maradozni kezdő embereimet az éppen frissiben előrenyomuló régi bajtársaimhoz, a 9-dik zászlóaljhoz csatlakozám, s velük a várost kettéhasító patakon keresztül a túlfélen egy eleven sövénnyel sűrűn benőtt mély árokba vonultunk. Nemsokára jöttek utánunk más, mintegy 10, az ostromlásnál elszéledt zászlóaljakbul a legbátrabbak, most mindnyájan fedetten a golyóktul és az ellentül észrevétlenül lehasaltunk, s leskelődtünk. Lőni szabad nem volt. Az ellen [ki]használva a városban kutató bajtársaink késedelmességét általánosan rohamozni kezdett, és a hátulsó tömegek ágyúikkal ugyancsak elkezdtek avanszírozni. Mi az előttünk álló és most nekünk rohanó néhány divisio gránátost mintegy 30 lépésnyire bevártuk, midőn egy már tovább ki nem állhatván kisüté fegyverét, most mi is mindnyájan sort tüzelénk. Hogy kotródtak vissza gránátos uraimék, hogy törték egymást halottaikon, sebesülteiken keresztül, hogy futottak a csákót, borjút, fegyvert, mindent eldobálva, azt saját képzelő tehetségük ítéletére bízom.”⁴

Vargyas Endre patetikus leírása szerint „[…] a magyaroknak egyáltalán nem volt szokásuk az időt hosszu lövöldözéssel vesztegetni; a támadás e hadjáratban mindig gyorsan rohamra ment át s a szurony döntötte el a küzdelmet. Igy történt most is.

Vitézeink szakadatlan »éljen« kiáltások közt vonultak előbbre és előbbre az ellenség ágyúgolyói közt s a város alá érve, heves utczai harcz fejlődött ki. […]

Iszonyu vérengzés fejlődött itt ki most. Minden házat, minden sövényt ostrommal kellett bevenni. A vörössapkások hatalmasan működtek s daczára, hogy az ellenség a közel fekvő magaslatokról granátokkal s röppentyükkel boritották el az elfoglalt utczákat, a neki hevült honvédek, vitéz parancsnokaik példái által buzditva, rendületlenül megállották a harcztüzet s nyomról nyomra haladva, elvégre is kiverik az ellenséget a városból.”⁵

Hegyesi Márton a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj Nagysallóra való benyomulásáról érzékletes képet festett: „Földváry [Károly alezredes,] a zászlóalj parancsnoka rövid csatározás után délelőtti 10 óra tájban rohamot vezényelt a zászlóaljnak s a zászlóalj »éljen a magyar!« kiáltással benyomult N.[agy]-Salló utczáiba. Az egész hadjárat itt történt meg először, hogy a szuronyharczot az ellenség elfogadta, elfogadta pedig egy mellékutczában egy zászlóalj, kényszerűségből, mert megtorlódva nem tudott menekülni s így kénytelen volt szembe állani. Volt is aztán itten mészárlás, elannyira, hogy a szűk utczában holttest holttestet ért. Az osztrák zászlóalj őrnagyát, ki kardját átnyujtva, kegyelmet kért, lováról leszállították honvédeink s őt, vele mint hadi fogolylyal, tisztességesen bánva, hátra kisértették. Az utczai harczokban különösen Putics Mihály altiszt szakasza tüntette ki magát. Az ellenség utóvégre is kétségbeesetten futásra fordította a dolgot s honvédeink ennek üldözésében egymagukban keresztül törtek a helységen, egészen a helység tulsó végén levő temetőig.”⁶

E küzdelemben a lengyel légió is részt vett. Zygmunt Fortunat Miłkowski őrmester beszámolójából érdekes részleteket tudhatunk meg: „A légió a falu túloldalán a templomtól a temetőig terjedő téren gyülekezett, amelyet akácossal szegélyezett árok választott el a mezőtől. Az őrnagy [Ignacy] (Czernik) ezen árok előtt sorakoztatott fel minket vonalba. Jobbszárnyunk a temetőnek támaszkodott, a bal a templom mellett húzódó útnak. Az osztrákok rohamra készültek, hogy a falut visszavegyék; bevezetőül gránáttal szórtak meg bennünket. Rövidesen a hadoszlopaik is megindultak. Azok a katonák, akik az osztrák seregből álltak át hozzánk (a váci csata után) egy távolban, deresen ülő lovast mutogattak:

– Az ott Jablonowski…

Tehát a mieink, a galíciai ezredek álltak velünk szemben, azok a fickók, akik azt hirdették, hogy früstök leszünk a vodkájukhoz.

Egyik zászlóaljuk előbbre húzódott és megindult felénk. Távolról figyeltük őket, míg őrnagyunk parancsszava fel nem hangzott:

– Zászlóalj, vigyázz! Őrsönként tűz! Rajonként jobb és bal őrs tűz!

Én a templom közelében, az árkot átszelő ösvényen álltam, s a parancs következményeit figyeltem. A sortűz az akácok között csapott ki; az osztrák hadoszlop még előrehaladt, majd megállt, fellazult és riadtan hátrálni kezdett. A tisztek kardlapozva próbálták együtt tartani katonáikat. Nem sikerült. A zászlóalj rendetlenül visszavonult, nálunk pedig megperdültek a dobok s a lövöldözés abbamaradt. Ez még kétszer ismétlődött meg. Az előrehajszolt zászlóaljak nem állták a tüzet. Utolsókként a medvebőr süveges gránátosok futottak meg így. Az osztrákok nyomban felhagytak a rohamokkal, amikor megjelentek a 9. zászlóalj veressipkásai. Később azt olvastam a hivatalos jelentésekben, hogy ebben az ütközetben tízezer lengyel vett részt. Nyilván a veressipkásokat is lengyeleknek nézték sapkájuk piros színe miatt. De még így, a veressipkásokkal együtt sem voltunk 1200 embernél többen.”⁷

A Strastil-dandár kiszorult Nagysallóról, s a falutól délnyugatra vett fel újabb állást, mire a tájékozatlan Wohlgemuth bevetette a Dreyhann-dandárt, ám mindkét támadó csoportosítás véres fejjel takarodott ki Nagysallóról. Ekkor Jablonowski ismét Nagysallótól délnyugatra állította fel erőit.

A császáriak már az ütközet félbeszakítását tervezték, amikor a Herczinger-dandár a magyar jobbszárnya rontott és Dipold Antal alezredes csapatait a hölvényi erdőig nyomta vissza. Az I. hadtest tanult korábbi hibáiból, így Bobich alezredes rendezte a hátrálókat, s ezután „a magyarnak ángol oroszlánya”, Guyon Richárd vezérőrnagy – Komárom kinevezett parancsnoka, aki csak másnap jutott be az erődbe – átvette vezetésüket, megállította és visszavetette Herczingert, s e küzdelemben tűnt ki a 28. és a 47. honvédzászlóalj. Guyonról külön is említést tett Szalkay Gergely százados: „Egy karcsu deli lovag nyargalázott itt közöttünk szép angol paripán, polgári köntösben, és zsidós sapkával fején, és lovagvesszővel kezében, mindig ott; hol leghevesebb volt a csata, hol legsűrűbben bömbölt a halál; tört magyar szavakkal buzdítva s bátorítva honvédeinket »elereé elereé! batrán! batrán! elereé magyár! szurony szegeé! ha gyün lovas massen formier!⁸ elereé!« – ezek voltak szavai. És ez egyszerű lovag a lovag vesszővel kezében Guyon volt, a csatának lelke. Ő volt, ki mindenütt jelenlétével, hideg s rettenthetetlen bátorságával, bátorságot öntött a félénkbe, új életet a már csüggedőkbe, és gyors segélyt varázsolt oda, hol gyenge volt az erő; szóval ő eszközölte győzelmet!”⁹ A hadnaggyá frissiben előléptetett szentkirályszabadjai Karsa Ferenc jóval profánabb módon adta vissza a fenti jelenet történéseit: „Az ellenséges tömegek teljes szét bomlása után, alig néhány perc múlva, hátunk mögött erős puska ropogás hallatszik. Az 56. 47. z.[ászló]aljak sietve indulnak a puska szó irányába, követi őket a Dipold dandár. A hölvényi erdőnél ugyanis csak a 28. z.[ászló]alj maradt az is csak felénk bámészkodott, gyönyörűséggel nézvén hogy ütik a németet. – Észre se vette mikor hátulról az erdőből a bekerítésünkre küldött ellenséges dandár megtámadja. A meglepett 28. z.[ászló]alj meghőköl, de Guyon oda vágtat, s a szedelőzködő zászlóaljat ilyetén forma ékes és eszthetikus módon kapacitálja: »mi vagy te? magyar vagy te? kell neked szabadság? … szar vagy nem magyar vagy. – szar kell neked nem szabadság; gondolod hogy a német ördög? … Előre!« A z.[ászló]alj megembereli magát s nyomról nyomra szorítja vissza az erdőben lévő osztrákokat. Azonközben a [„szaladjmegyeieknek” csúfolt Zala vármegyei] 56. 47. z.[ászló]aljak ott toppannak, s rövid idő alatt az erdőből kiverik az ellenséget. Voigt [Vilmos főhadnagy,] ütegparancsnok meg ágyúival mindenütt az első sorok mellől lőteti az erdőben meghúzódott cserepárokat.

Ekkor hajt elő egy ellenséges üteg és a tartalékként a 28. 46. [Helyesen: 56.] 47. z.[ászló]aljak megállást se engedve az ellenségnek, már takarosan űzik a cserepárokat, midőn a Voigt üteg fedett állásból, az ellenséges üteget hamarjában visszahúzódásra kényszeríti.”¹⁰

Klapka hadtörténeti összefoglalójában Voigt főhadnagy helytállását külön kiemelte: „A sok bámulatra méltó hősi tett között, melyet e napon a csapatok végrehajtottak, különösen a végküzdelemben fordult elő egy, mely mindenek felett megérdemli, hogy megemlíttessék. Mindjárt, amidőn kezdődött a végküzdelem jobbszárnyunkon, mikor a segédcsapatok még nem érkeztek meg, az ellenség oly erősen nyomta a 28. zászlóaljat, amely már sok emberét vesztette el, hogy az mind gyorsabban-gyorsabban kellett hogy hátráljon, s nem volt képes többé állásban maradni. Voigt főhadnagy Bobich dandárában ütegparancsnok, átlátva e visszavonulás kiszámíthatatlan hátrányait, felszólítja a honvédeket, hogy az ő ütegét az erdő visszafoglalása végett kísérjék. Ajánlata tetszéssel találkozik. Galoppban vágtat ütegével [, az 1. hatfontos lovasüteggel] az ellenség elé, s attól alig kétszázlépésnyire állást foglal, megtisztítja az erdő peremét, dacára a leghevesebb puskatűznek, melyet ellene irányoznak, s mely több tüzért és lovat leterít. Most a 28. zászlóalj szuronyt szegezve rohan előre, és az erdőt rövid idő alatt elfoglalja. Néhány pillanat múlva ugyanaz az üteg majdnem minden lőkészletét elhasználta már; az ellenség már kezdett hátrálni, csak néhány kitűnő jó helyen felállított ágyúja állott még, heves tüzelést folytatva a mieink ellen. Voigt, anélkül, hogy csak egyetlen lövést is tett volna, amaz üteghez a lehető legkisebb távolságra nyomult, s néhány kartácstűzzel annyira kihozta azt sodrából, hogy az onnan kénytelen volt sietve elmenekülni, és két szerkocsiját cserbenhagyni, amelyeknek tartalmát aztán Voigt azonnal az osztrákok további lövetésére használta fel.”¹¹

Délután 3 óra körül Jablonowski hadosztálya retirálni készült, ám meg akarta várni, hogy a Veigl- és a Perin-dandár Jászfalura érjen, és csatlakozzon a zömhöz. Ekkor jelent meg jobb oldalában a Poeltenberg Ernő ezredes vezette VII. hadtest lovassága és egy lovasütege, amely reggel kelt át a Garamon a zsemléri hídnál. Gáspár hadteste zömét Nagysallótól balra vonultatta fel, lovassága és tüzérsége pedig a III. hadtest támogatására indult. Tüzérsége remekül működött, mialatt Waldberg Károly őrnagy csapatai az ellenséget Nagysalló kiürítésére kényszerítették. Az ellenfél tüzérsége hiába próbált újabb tüzelőállást foglalni, a VII. hadtest tüzérsége előnyomult, így tanácsosabbnak látszott a hátrálás. Poeltenberg erői – a 4. Sándor-huszárezred 8 százada és az 1. hatfontos lovasüteg – Nagysándor „különösen bátran, hősiesen, higgadtan és igazi huszármódon” harcoló lovasságához csatlakoztak, így kapták jobbról oldalba a császáriakat.

Állandó üldözés közepette az ellenség Nagymálasra hátrált. A magyar lovasság indult támadásra, az úton két és fél üteg végezte munkáját, balról pedig a gyalogság is megindult, hogy a falut átkarolja. A nagymálasi erdőből ekkor bukkant fel két császári zászlóalj, de támadásuk összeomlott a magyar tüzérség tüzében, mire Nagymálast kénytelenek voltak feladni. Bibersheimi Zámbelly Lajos alezredes, a VII. hadtest táborkari főnöke átvette az itteni alakulatok feletti parancsnokságot, és két zászlóaljat a nagymálasi erdőbe vezényelt, hogy onnan a császáriakat kipiszkálja. A balszárnyon álló Gáspár egyesült Zámbelly oszlopával, majd Farnádig kergette a császáriakat, ahol tüzérsége elől az ellenség zöme Jászfalu, kisebb része a csekei erdőbe vonult hátrébb, nyomukban a két magyar hadtest lovasságával. Csak a VII. hadtest huszárjai vagy 100 foglyot ejtettek ekkor.

Réthei Zámbory Emil Ferdinánd-huszár főszázados megemlékezett itteni harctevékenységükről: „Damjanics vezérlete alatt ezredünk is megtámadta az ellenséget. Mind két részről elszánt vitézséggel küzdöttek a hadosztályok, szuronytámadás, lovas rohamok, ágyuütegeink batailtüze a legnagyobb eréllyel folyt. Zászlóaljaink rövid idő alatt szuronnyal vették be Nagy-Sarlót.

Ezredünket az ellen üldözésére rendelték, mely alkalommal megpillantván az előttünk futó élelmezési társzekereket, huszárjaimmal üldözőbe vettem, elfoglaltam a födözetén volt határőröket altisztjeikkel együtt hatalmunkba keritők.

Dezsőfi kapitány [Helyesen: cserneki és tarkeöi Dessewffy Lajos főszázados] századával az ellen egyik (Ogulinek nevet viselt) [Pontosabban: az ogulini 3. határőr-gyalogezred IV.] gyalog zászlóalját fegyverlerakásra szorongatván, azok ellentállás nélkül megadták magukat.”¹²

Karsa Ferenc hadnagy az alábbiakat rögzítette naplójában Nagysalló visszavételéről: „Damjanich átlátta, hogy csak a szurony dönthet, tehát mihelyt Nagy Sarlóról az ellenséget kiszorította, menten utasította Klapkát, hogy az I. hadtest haladék nélkül szuronnyal támadjon az ellenségre. Klapka végig vágtat a zászlóaljak előtt parancsolja az előnyomulást, az utána lovagló táborkari tisztek kiabálják: »Fiúk! Ma van a fiatal osztrák császár nevenapja [pontosabban előző nap volt], jól lőjjetek ám a tiszteletére!« Csatárláncban közeledtünk a felénk mozgó ellenséges tömegek elibe […] Úgy látszik, hogy az ellenséges gyalogság is kész a szurony csatát velünk felvenni. Mind a két fél csatárlánca megkezdi a tüzelést, de az ellenség nyomról nyomra húzódik vissza. Hátul megszólal a dob, a tömegek szurony harcra készülnek. Egybe szaladunk s a következő percben a három zászlóalj a gránátos tömegekre veti magát. A rohamot egy óriási sortűz fogadja, de mert a rohanó honvéd zászlóaljak egyike se lassúdik, a gránátosok futásnak erednek […]”¹³

Józef Wysocki ezredes visszaemlékezésében örökítette meg, hogy „[…] az ellenséget lehetetlen volt beérni, meg kellett elégednünk annak látványával, hogy a szembenlévő dombháton páni gyorsasággal és rendetlenül vonul vissza. […] A Nagysalló ellen intézett rohamban a lengyel légió rendkívül kitüntette magát, szuronyt szegezve haladt elöl. Damjanich ezért nyilvánosan mondott köszönetet, és valamennyi magyar tábornok elismerő szavakkal szolgáltatott igazságot a maroknyi vitéz csapatnak.”¹⁴

Gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes, a III. hadtest egyik dandárparancsnoka fényes diadalukról jegyezte fel ezen sorokat: „Az ellenség szétrobbantva és demoralizálva [...] A hadsereg lelkesült hangulata. [...] Ifjú hadaink megdöntötték az ellenség legjobb csapatait.”¹⁵

Görgei ezen alkalommal sem tartózkodott a csapatoknál: „Én is Léván maradtam, bár éppen Zsemlérre akartam lovagolni, hogy a hídverés befejezését s a VII. hadtest kétharmadának átkelését siettessem, mikor meghallottuk az első ágyúlövéseket. Személyesen akartam ugyanis részt venni az ütközet vezetésében, de csak akkor, ha határozottan rossz fordulatot vesz; s éppen azért, hogy kéznél legyek, nem volt szabad a főhadiszállást elhagynom, mivelhogy a lévai régi vár kiemelkedő romjairól jobban meg lehetett figyelni a csata menetét, mint bármilyen más közelebb eső pontról.”¹⁶

Magyar részről a tüzérség mellett a szegedi 3. (fehértollas), a kassai 9. (vörössipkás), a lévai 17. – „mely ritka hősiességgel vivott” –, a debreceni 28. és a zalai 47. honvédzászlóaljak, a győri 19/III., a debreceni 39/III. és az eperjesi 60/III. sorgyalogzászlóaljak, valamint a lengyel légió katonái tüntették ki magukat, a véres veszteség mintegy 600 fő volt. 

A császáriak jelentős veszteségeket szenvedtek, hiszen halottakban, sebesültekben és foglyokban legalább kétezer embert veszítettek. A nagysallói diadalt ábrázoló festményén Than Mór megörökítette a császári gyalogság üldözését, amelyen jól láthatók a huszárok rohamát vizslató kassai vörössipkások, fejükön zsákmányolt gránátos medvebőr süveggel. Csupán egyetlen ilyen császári-királyi csapattest küzdött Nagysallónál: a lovag Joseph Hora von Oszellovitz őrnagy parancsnoksága alatti gránátos zászlóalj, amely korábban a császári udvartartás őrizetét látta el Olmützben. 

A fővezér kíséretében tartózkodott öccse, görgői és toporczi Görgey István százados is. Minél közelebb értek Nagysallóhoz, annál több foglyul ejtett császárival találkoztak: „A merre bátyámmal mi jártunk is, mindenütt csapatszámra találtunk lefegyverzett osztrák katonákat, nagyrészt öles gránátosokat, szánandó alakokat, fegyver közt kisérve egy pár kurta honvéd által, vagy út szélén heverve, mint szigorú tél idején egy-egy megszelidült csapat fogolymadár, kiéhezve és szárnyaszegetten. Különös benyomást tettek ránk a másfél lábnyi magas medvebőrcsákók (miczik) alól azok a levert apathicus arczok, vagy megriadt szempillantások. Az útban eső helységekben egyre ismétlődött az a furcsa jelenet, hogy egyetlen tagbaszakadt elnyütt honvéd baka, a saját fejébe csapott gránátos csákóval meggyarapodottan, a magáén kívül még 2–3 szuronyos puskával a vállán, úgy hajtott maga előtt ugyanannyi lefegyverzett hórihorgas legényt, mint télen ólmos eső idején a parasztgyerek egy falka túzokot hajt be a mezőről a falun végig. A táborban pedig utóbb elbeszélték azt a groteszk látványt, mint állt ki az estve, miután az éj az üldözésnek véget vetett, majd minden lovas ezredünk: a huszárok az első sorban t. i. tulajdon csákójukat szijra akasztván, gránátosi medvekalpagokban sorakoztak – míg aztán az ezredes ezen diadaljeleket el nem szedette tőlök.

A Wohlgemuth tbk hadserege össze volt törve, széjjelszórva – »itt egy darab, ott egy darab, itt egy ember, ott egy kalap…«

Az út nyitva Komáromba!”¹⁷

A VII. hadtest jelentése szerint „[…] különösen a Poeltenberg ezredes úr által jól kivitelezett megkerülés és gyors támadás miatt sikerült ilyen jól az ellenség szétszórása.

Veszteségünk csekély […]

E nap folyamán 5 tisztet, 1 főorvost és több mint 500 legénységi állományút fogtunk el, többnyire fegyverestül. E legénységet részint a 3. hadtestnek adtuk át továbbkísérés végett, részint a saját legénységünk kísérte egyenesen Lévára; a fegyvereket kicseréljük a rosszakra, és szintén Lévára küldjük; a hátibőröndöket kiadjuk a legénység azon részének, amelynek nincs. Ezen kívül 22 egyfogatos és egy fogatolatlan szekerészkocsit, valamint 27 előfogatos kocsit zsákmányoltunk, amelyek különféle élelmiszerekkel, terményekkel, fegyverrel, némi bakanccsal, tiszti poggyásszal stb. voltak megrakva. A kocsikat használat végett átadtuk az intendatúrának; az igen jó, erőteljes lovakat az ütegeknél lévő rosszakra cseréltük ki.”¹⁸

Bayer József alezredes, a Feldunai hadsereg táborkari főnöke az ütközetről írott tudósítása szerint: „Mind a három hadtestünk vetélkedett egymással bátorságban, hősiességben és a magok kitüntetésében; s ily módon azon legfényesb siket eredményezték, hogy hadi győzelmi jelül, amint eddig tudtunkra esett, 1000-en fölül lettek foglyainkká, ezek közt számos tisztek; elfoglaltunk továbbá egy ágyút, igen sok fegyvert, két lő-, húsz társzekeret és 130 lovat.

Veszteségünk pontosan nem tudhatom; több tiszteinkkel együtt mintegy 300 emberre tehetem azt.

Az ellenség közül futása közben igen nagy szám vagdaltatott le, különösen az Olmützből éppen akkor érkezett gránátosok tömegben estek el, kiknek holttesteikkel fedve van a harcmező.”¹⁹

Még az egyszerű honvédek is átérezték a győzelem nagyságát. Az ifjú Büttner őrmester így számolt be édesanyához intézett levelében: „Újra egy nagy és elhatározó csata, melyhez hasonlóan ő császári és királyi felsége hős serege nemigen sokszor veretett meg.”²⁰

Klapka másnap Fajkürtön adta ki dicsérő napiparancsát hadteste számára: „Bajtársak! A tegnapi nap, az igazságért és szabadságért folytatott harcunk egyik legszebbike, többszörös alkalmat nyújtott nekem arra, hogy megcsodáljam az alámrendelt csapatok önfeláldozó bátorságát és kimagasló hősiességét. A tegnapi nap által az 1. hadtest harci becsülete újból fényesen beigazolódott.

Miközben ezért valamennyi parancsnok úrnak és csapattestnek köszönetemet fejezem ki, egyúttal biztosítékot adok arra, hogy kötelességszerű törekvésem lesz, hogy azokat, akik e nap folyamán különös érdemeket szereztek, részesévé tegyem annak a megszolgált kitüntetésnek, melyet a haza harcosai legderekabbjai számára elismerése jeleként meghatározott.

Még néhány nap, mint a tegnapi, és az ellenségnek hazánk szent földjét éppen oly csúfosan kell elhagynia, mint amilyen arcátlanul a földjére lépett.

Éljen Magyarország! Éljen a szabadság!”²¹

Klapka nagysallói győzelmének eredményeként Wohlgemuth tartalékhadteste Érsekújvár felé hátrált, így a honvédek megindulhattak a komáromi erőd felé.²²