A török-magyar háborúk egyik máig legemlékezetesebb eseménye az 570 évvel ezelőtt, 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári diadal. Nándorfehérvár (ma Belgrád, Szerbia) a 15. században a Magyar Királyság déli határvédelmi rendszerének egyik kulcsfontosságú erődítménye volt: innen lehetett ellenőrizni az ország szívébe vezető konstantinápolyi–budai hadiutat. Nándorfehérvár elfoglalására éppen ezért az oszmán hadvezetés különös figyelmet fordított.

Az első jelentősebb támadást II. Murád szultán (1421–1444, 1446–1451) intézte az erősség ellen 1440-ben, de hosszú ostrom után eredménytelenül volt kénytelen elvonulni a vár alól. Ezt követően folyamatosan érkeztek hírek a török Nándorfehérvár elleni készülődéseiről. A helyzet akkor vált igazán komollyá, amikor II. (Hódító) Mehmed szultán (1451–1481) 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, majd figyelmét ismét a Balkán felé fordította, 1456 májusában pedig megindult Nándorfehérvár elfoglalására. Mehmed az apja sikertelenségéből okulva immáron nemcsak szárazföldön, hanem vízen is megközelítette a várat. 

A támadásra, illetve a várható hadjárattal szemben a Magyar Királyság és a keresztény Európa egyaránt igyekezett felkészülni. V. Miklós pápa már 1453-ban keresztes hadjáratot hirdetett, amit utóda, III. Callixtus pápa is szorgalmazott. 1456 nyarára egy főként németekből és csehekből álló, képzetlen haderő összegyűlt ugyan Bécs környékén, de a csatatérre már nem jutott el, csupán a Kapisztrán János által toborzott, néhány tízezernyire becsült magyarországi keresztes sereg.

Hunyadi János országos főkapitány, időben megkezdve a toborzást, a kezelésében lévő királyi jövedelmekből körülbelül tízezer főnyi reguláris haderőt állított fel, a sógora, Szilágyi Mihály által védett várat körülbelül ötezer főnyi lengyel, cseh és magyar haderővel egészítette ki, a magyarországi városoktól pedig lőfegyvereket és különböző hadi eszközöket szerzett be. Ennek az összességében néhány tízezernyi, részben képzetlen haderőnek kellett tehát szembenéznie 1456-ban a Magyar Királyság felé – szárazföldön és vízen – érkező, ötven-hetvenezer képzett katonát felvonultató török sereggel.

A csata lefolyása ismert. Thuróczy János krónikája szerint „…omlottak a nagy rohamtól a fényes tornyok csúcsai, szétszórattak a falak, és az embereket meg a várat védő magas bástyák a földön hevertek […] az ostromlottak – mélységes halálfélelemtől lesújtva – már csak az utolsó napjaikat várták”. A török ostromgépek július 14-re érték el folyamatos lövésekkel a falak olyan mértékű lerombolását, hogy megrohamozhassák a várat. Ezen a napon Hunyadi időközben összegyűjtött dereglyékkel valamivel több mint öt óra alatt teljesen felmorzsolta a török hajóláncot, s – az elcsigázott ostromlottak örömére – jól felszerelt katonáival bejutott az erősségbe. 

Július 21-én este janicsárok rontottak a várra, s bár Hunyadi a kitöréseivel jelentős veszteségeket okozott a törököknek, már-már úgy tűnt, hogy az ellenfél a fellegvárat akarja elfoglalni. A magyar főkapitány kérésére Kapisztrán keresztesei ekkor megkezdték az átkelést a Száván, Hunyadi pedig a másik oldalról lovasságával a szpáhikra tört, gyalogosaival pedig a törökök sáncait és ágyúállásait elfoglalta, s az ellenséget immár saját lövegeivel oszlatta szét. A csatában maga Mehmed is súlyosan megsebesült, alattvalói pedig fegyvereiket, felszerelésüket hátrahagyva menekültek a csatatérről. „Ilyen eredménnyel csatázott hát a törökök császára a magyarokkal Nándorfehérvár alatt […] és így futott el az éj csendjében, szomorúan az, aki sok kürt és dob szavára, nagyon vidáman jött” – összegezte az eseményeket Thuróczy János. 

A magyar győzelem szinte hihetetlen volt. III. Callixtus pápa – tudván, hogy a Magyar Királyságnak jelentős túlerővel kell szembenéznie Nándorfehérvárnál – június 29-én imára és könyörgésre felszólító bullát bocsátott ki, elrendelve, hogy délután három és hat óra között „egy vagy több messze hangzó haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, minden egyes nap háromszor harangozzanak, […] és akkor ki-ki az Úr imádságát, azaz a Miatyánkot és az Angyali üdvözletet, vagyis az Üdvözlégy Mária, malaszttal teljest háromszor köteles elmondani”. Ennek a pápai bullának a kihirdetését sok helyen vagy megelőzte a magyarországi keresztény győzelem híre, vagy azzal egyidejűleg érkezett meg, így akadt, ahol immár hálaadásképpen szólaltak meg a harangok, és a későbbi pápai rendelkezéseknek megfelelően szólnak a nándorfehérvári diadal emlékére még ma is minden nap délben. 

A magyar Országgyűlés július 22-ét 15 évvel ezelőtt (2011-ben) a Nándorfehérvári Diadal Emléknapjává nyilvánította. A déli harangszót, amely 2025 óta hungarikum, 10 éve (2016-ban) vették fel a Vajdasági Magyar Értéktárba, majd 2024-ben a Magyar Értéktárba. 

Teiszler Éva, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának igazgatója