Számos olyan történet maradt fenn a múltból, amely a források mennyisége, minősége miatt vagy egyéb okból kevésbé hihető. Ezért nem mindig a „mi történt”, hanem a „miképpen került a köztudatba”, „mit gondolunk róla” kérdése, vagyis a recepciótörténet a mérvadóbb megközelítés. Dózsa György esete jó példa erre. 

1514. július 15-én Szapolyai János erdélyi vajda serege legyőzte a Temesvárat ostromló Dózsa parasztseregét. A döntő vereséget véres megtorlás követte: Dózsa fejére izzó vaskoronát tettek, a holttestet megetették a követőivel, miután testét izzó vastrónon sütötték meg. A vastrónon való kínzást a történettudomány inkább fiktív elemnek tekinti. 

Dózsa György alakja, emlékezete foglalkoztatta a történettudományt, megihlette a festészetet, irodalmat. Természetes módon fontos téma volt a hazai közoktatásban is. Hogy ez utóbbi milyen képet közvetített róla, a tankönyvekből, de az iskolai értesítőkből is kirajzolódik. Ez utóbbiak is nagy számban maradtak fenn, továbbá jóval élőbb képet adnak, mint a tankönyvek, hiszen utóbbiakat nem feltétlenül használták fel abban a formában a tanórákon, míg az előbbiekben lévő beszédek, leírások beépültek az intézmény mindennapjaiba.

A számos iskolai értesítő közül kettőt – térben és időben eltérőt – kiragadva is adódik pár következtetés, amely általános érvényűnek tekinthető. Az első, dualizmus kori szöveg 1867 után, de az 1848-as forradalom és szabadságharc viszonylatában tekint Dózsára, és beleilleszti a 19. századi nemzeti-patrióta függetlenségi narratív hagyományba: „Csakhamar eljöttek a megpróbáltatások is […] A mongolok borzasztó pusztítása, a török és német dúlása nem volt elég, hanem önmaga is gyakran fogyaszta erejét. Testvér testvér ellen küzdött; a nagy urak sanyargatták a népet; ez nem akarta tűrni a zsarnokságot, fellázadt Dózsa György vezérlete alatt, de leverték, leigázták, rabbá tették. (1514.) Hosszú, keserves századokon át szorította rabláncz a nép karjait […] E rabságot 1848 szüntette meg, főkép a márczius 15-étől április 11-ikéig terjedő napok.” (1848. április 11-i emlékbeszéd, Állami Főgimnázium, Temesvár, 1898.)

A Dózsa-képet a szocialista korszak formálta át vagy inkább terjesztette ki a forradalmiság apostolává, a „megfelelő” szocialista frazeológiával, szóhasználattal: „Temesvárnál Délmagyarország legerősebb váránál vívja a jobbágyság és a reakció a döntő csatát. A reakciós hadak vezére, Zápolya erdélyi vajda kemény és hosszú harcban tudja csak Dózsa hadseregét leverni. […] A hős forradalmi vezért Dózsa Györgyöt elfogták. […]  A hős forradalmár Dózsa Györgyöt a forradalom vezérét ’tüzes trónra’ ültették. Dózsa hős volt a kínzások alatt is. Jajszó nélkül tűrte az iszonyatos kínokat.” (Bevezető az iskola névadójáról, Rákospalotai Állami Dózsa György Gimnázium, 1948.)  

A két kép látszólag hasonlít, mivel a szocialista történetírás, tankönyvek és egyéb közoktatási anyagok részlegesen megtartották a korábbi nemzeti-függetlenségi nézőpontot a kora újkori történetünkkel kapcsolatban, de ennek fő oka pusztán az volt, hogy azt felhasználják a „kizsákmányoló Habsburg imperializmussal”, valamint az „oligarchákkal” szemben, kidomborítva a „dolgozó nép” erényeit. Ennek 1989 utáni historiográfiai következménye lett, hogy sokak számára a kora újkorra vonatkozó 19. századi patrióta-függetlenségi narratíva tévesen egybemosódott a kommunizmussal.