A harmincéves háború (1618–1648) ideje alatt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) három hadjáratot is indított a nyugatra koncentráló Habsburgok ellen. Első hadjárata 1619–1622 között zajlott, és ennek során 1619. november 27-én csapatai már eljutottak Bécsig, és körülzárták azt.

Bethlen azonban kénytelen volt visszavonulni, mivel értesült arról, hogy Homonnai Drugeth III. György országbíró Lengyelországból betörve hátba támadta. Mindenesetre, nem csupán Hunyadi Mátyás bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára…

Bethlen Gábor tehát török szövetségben harcolt a Habsburg-uralkodó ellen. Személyének, hatalomra kerülésének, politikájának értékelése így szorosan összefügg ezen cselekedetének minősítésével. Ebben, mint oly sok kora újkori magyar politikus és esemény megítélésében két szélső pólus (és azok között számos átmenet) van jelen a mai napig. Nagy László Bethlen Gábor a független Magyarországért című könyvének már a címe is jelzi a megítélés egyik szélső értékét. ¹ Itt a szerző kifejti, hogy szerinte ennek a jelenségnek Bethlen korában két fő oka volt: az egyik az, hogy a fejedelem a „pogány” török szövetségében harcolt a „keresztény” Habsburgok ellen, amit kortársai közül többen elítéltek, és sok ezer magyar halálát tulajdonították neki. Ők „török bérencnek”, török által fenntartott fejedelemnek tartották. A másik pedig az, hogy Bethlennek a (kül)politikája természetéből fakadóan titkolóznia kellett, így kortársait sem avatta be aktuális politikai terveibe, amelyek ráadásul a körülményektől függően többször változtak is. ²

Makkai László értelmezése szerint Bethlen értékelésének legújabb kori polarizálódását, „[a] »törökösség« vádjait a modern magyar történetírásban Szekfű Gyula fogalmazta újjá 1930-as Bethlen-életrajzában”,³ és ezzel szembe reálpolitikai érvelést állított: „[…] Bethlen valóban törökpárti politikát folytatott, ha ezt úgy értjük, hogy a háromfelé szakadt Magyarország sorsát a két szomszédos nagyhatalom közül melyikhez kell kötni; mert hiszen az világos volt, hogy egyikükhöz kötni kell, különben az ország, a nép, a nemzet felmorzsolódik a szorításban. Báthori István és Bocskai egyaránt törökpártiak voltak, de azért, hogy békét szerezzenek a két nagyhatalom közt, mert bebizonyosodott, hogy a Habsburgoknak Erdély elfoglalására irányuló törekvése török támadást hívna ki, amelyet a Habsburg-hatalom képtelen elhárítani.” ⁴

Mint a hazai kora újkor nagy értékelési vitáinak zömében, valójában itt sem elsősorban a tényekről folyik vita (már a XVII. század óta), hanem a racionálisnak látszó, láttatott vagy éppen titkolt indulatok, szimpátiák, antipátiák és meggyőződések állnak szemben egymással, amelyek ráadásul általános történetelméleti kérdésekhez is elvezetnek. 

Hiszen Szekfű Gyula megállapítása – miszerint „[v]allás, erkölcs és tisztesség állandó jelszavakká lesznek, amely mögött a saját államérdek, a saját nagyság megvalósításának törekvése húzódik meg” ⁵ –, vagy ennek visszautasítása már réges-rég nem a múlt tényeiről szól, és felveti annak kérdését, hogy a történész az írott források alapján megítélheti-e a múlt szereplőinek szándékait, beleláthat-e egyáltalán a fejükbe és a lelkükbe.