Az 1241–42-es tatárjárás során a Dzsingisz kán által felépített világbirodalom terjeszkedésének útjába került hazánk. Kevés történés hagyott maradandóbb nyomot a magyar nép emlékezetében, a nemrégiben előkerült (...) régészeti lelőhelyek pedig igazolják, hogy valóban milyen virágzó anyagi és szellemi kultúrájú országot ért brutális támadás a tatárjárás idején.

A Petőfi Sándor János vitézéből ismert kutyafejű tatár toposza a magyar műveltség egyik legrégebbi eleme. Őseinknek a kereszténység felvétele és a keresztény jellegű, letelepedett életmódra való áttérés óta – persze változó időközönként – folyamatosan meg kellett küzdeniük a különböző nomád népek támadásaival. Szent László királyunk is elsősorban pogány, nomád népek (pl. besenyők, kunok) legyőzőjeként él a magyar hagyományban. A korábbiakhoz képest teljesen más arányú támadást jelentett az 1241–42-es tatárjárás, melynek során a Dzsingisz kán által felépített világbirodalom terjeszkedésének útjába került hazánk. Kevés történés hagyott maradandóbb nyomot a magyar nép emlékezetében, a nemrégiben előkerült – a korabeli források megrázó részleteivel összhangban levő – régészeti lelőhelyek pedig igazolják, hogy valóban milyen virágzó anyagi és szellemi kultúrájú országot ért brutális támadás a tatárjárás idején. Amihez tegyük hozzá, hogy a mongol források szerint magyarországi veszteségeik óriásiak voltak. 1285-ben szintén nagy mongol erők törtek Magyarországra – ezt nevezzük második tatárjárásnak is –, azonban ezt a támadást teljes egészében sikerült visszaverni. A tatárjárások természete persze olyan, hogy mély nyomot akkor hagynak a történeti emlékezetben, ha elhárításuk kudarcot vall.

A lovasnomád támadások szerepében döntő változást jelentett az Oszmán Birodalom térhódítása először Kelet-Európában, majd Magyarországon. A muszlim birodalomnak a XV. századtól lett nagy mozgásterű vazallusa, szövetségese a XIII. századi mongol hódítás után született Arany Hordából kivált tatárok állama, a Krími Tatár Kánság. A tatárok az Oszmán Birodalom XVI–XVII. századi sorozatos hadjárataiban speciális szerepet töltöttek be, felderítő, diverzáns, az ellenség fel- és visszavonulását akadályozó, az ellenség hátországát pusztító, 100 százalékban könnyűlovas alakulataikkal. A legnagyobb veszélynek földrajzi helyzetéből fakadóan természetesen Erdély volt kitéve. A sok kisebb tatár hadmozdulat, hadjárat közül kiemelkedik az 1658-as tatárjárás, amely Erdély történelmének valószínűleg legnagyobb politikai, demográfiai hatással járó hadászati csapását jelentette. II. Rákóczi György a lengyel királyság megszerzésének reményében indított hadjáratot, viszont a szultán ellenezte a tervet. A hadjárat katasztrofális eredménnyel zárult, a sereg nagy része, az erdélyi nemesség színe-java tatár fogságba került. A szultán az erdélyi fejedelem letételéről döntött, II. Rákóczi György viszont ragaszkodott trónjához. Ekkor született döntés arról, hogy tatár sereg támadja meg a lengyel hadjárat veszteségei miatt szinte védtelen Erdélyt. A büntetőhadjárat végeztével a halálos áldozatokon kívül több tízezer embert hurcoltak rabszolgaként magukkal a tatárok.

A törökellenes felszabadító háború (1683–1699) hosszú évei után természetesen csökkentek a tatár betörés esélyei. A Rákóczi-szabadságharc folyásába nem avatkozott be a meggyengült Oszmán Birodalom. XIV. Lajos francia király 1715-ös halála után viszont a nyugati végeken kevéssé fenyegetett Habsburg Monarchia ismét háborúba keveredett a déli ősellenséggel. Itt jön szerepbe a kuruc emigráció és Bercsényi Miklós. A háború alkalmat szolgáltatott a megszokott francia-török együttműködés felújítására a Habsburgokkal szemben, amelyben szintén régi, jól bevált recept alapján a kuruc elégedetlenekre is várt feladat. 1717-ben II. Rákóczi Ferenc, a kurucok egykori fejedelme is ennek a kooperációnak a keretében hagyta el Franciaországot és foglalta el új bázisát az Oszmán Birodalom szövetségeseként (ekkortól lesz lakhelye Rodostó). A terv az volt, hogy a kuruc emigránsok a betörő tatár seregek által ragadják magukhoz a hatalmat Magyarországon. Bercsényi Miklós, a kuruc mozgalom második embere, lengyelországi birtokain (tehát közelebb az Oszmán Birodalomhoz) töltötte éveit, és már a kirobbanó Habsburg–oszmán háború (1716–1718) első évében kapcsolatba lépett a törökökkel.

A Habsburg Monarchia Savoyai Jenő vezette hadai nagy sikereket értek el a török főerők ellen és 1717 nyarára Nándorfehérvár (Belgrád) elfoglalása is esedékessé vált. Ekkor döntött a török hadvezetés, Bercsényi Miklóssal egyeztetve, a tatár-kuruc akció elindítása mellett. Nándorfehérvár augusztus 16-án esett el, akkor, amikor az útban lévő invázió hadai még nem érték el a Kárpátokat. Az erdélyi vármegyék az egész nyár folyamán készültek a támadásra, viszont a felreppenő rémhírek miatt számos esetben lehetett szüksége nagyfokú szilárdságra a védekezés irányítóinak, amelyben a Monarchia reguláris hadseregének tisztjei mutattak elsősorban példát. A kb. 20 ezer főnyi tatár mellett Racoviță Mihály moldvai vajda seregei is részt vettek a támadásban, akik a Kárpátok déli hágói felé küldtek kisebb haderőket elterelés céljából, végül a Keleti-Kárpátok északabbi részein, a Radnai-hágónál először keltek át augusztus 20-án. Ezzel a román sereggel tartott a pár száz főnyi kuruc, Esterházy Antal vezetésével. A reguláris csapatok Besztercénél feltartóztatták ezt a sereget, amely egy déli kitérő után a kivonulás mellett döntött. A kuruc hadak tehát rendkívül hamar távoztak is Erdély területéről, a Magyar Királyság területét el sem érték. A tatár fősereg betörése után ellenkező, északnyugati irányba vonult, amíg nem ütközött a vármegyék nemesi felkelőinek csapataiba, és óriási pusztítást végzett, ahol nem tudott védett területre menekülni a lakosság. Ennek a pusztításnak a kiemelkedő példáját mutatja a Kolozs megyei Szék falu sorsa, ahová augusztus 24-én, Szent Bertalan napján ért a tatár sereg. A 700 lakosból kb. 100-an maradtak a falu lakói a támadás után, tehát 600-an vesztették életüket, vagy lettek – ez esetben kisebb részben – rabszolgának elhurcolva. A vármegyei csapatok vezetője Károlyi Sándor, a szatmári békekötő lett. Az általa vezetett vármegyei csapatok Tisza mögötti összpontosításának hírére kezdték meg a tatárok a gyors visszavonulást.

Ekkorra a tatárok már érzékeny veszteségeket szenvedtek az ellenálló lakosságtól és főleg a vármegyei gyalogos hadaktól. Lassította vonulásukat a magukkal hurcolt számos fogoly, zsákmány is. A tatárok seregére végül több jól időzített rajtaütésben sikerült döntő csapásokat mérni. A népfelkelők a magyar, román és ruszin népességből verbuválódtak, ezt jól mutatja a vezetők kiléte is. Bagossy László és a román pópa, Sándor Lupu egyaránt egykori kuruc tisztek voltak. Előbbi a vármegyei csapatokkal, míg utóbbi román és magyar népfelkelőkkel semmisített meg jelentős tatár csapatokat Máramaros szorosaiban, jelentős számú foglyot kiszabadítva. A tatár csapatok szeptember elején már el is hagyták Erdélyt. A védekezés sikerrel és dicsőségesen zárult, de a veszteség nagy volt. Egy összegzés szerint Szatmár megyében 84, Ugocsában 41 falu, 38 nemesi kúria, 21 templom és plébánia, Bereg megyében sok falu és három templom, Máramarosban Nagybánya környékén 18 falu, Kővár vidékén pedig 88 falu esett áldozatul a támadásnak.

A védekezés sikerének okai a megfelelő felkészülés, a reguláris erők jelenléte, a vármegyei és népfelkelő csapatok harckészsége voltak. Ezenkívül hozzájárult a kudarchoz az is, hogy eddigre a lakosság nagy része kiábrándult a kuruc mozgalomból, akik hiába próbáltak lázító felhívásokat terjeszteni már augusztus elejétől. Maga Bercsényi Miklós, kuruc részről a főszervező, nem a tatárok, hanem a török sereg oldalán próbálkozott Orsova mellett betörni Magyarországra, de kudarcot vallott. Bercsényi Miklós a kudarc után lemondott politikai ambícióiról, és 1725. november 6-án halt meg Rodostóban. Sajátos, hogy maga Rákóczi Ferenc csak 1717. szeptember 16-án szállt a Törökország felé tartó hajóra Marseille-ben, amikor még nem vehette hírét annak, hogy addigra a tatár segítséggel kivitelezni szándékozott kuruc hatalomátvétel teljes kudarccal zárult.