1711. április 17-én hunyt I. József német-római császár, magyar és cseh király, valamint osztrák főherceg. A mindössze 32 éves uralkodót – akárcsak a 18. század folyamán az uralkodóház több tagját is – a kor pusztító vírusa, a fekete himlő ragadta el.

I. József korai halála nemcsak az osztrák és a magyar öröklési rendet bolygatta meg komolyan, hanem az 1701 óta tartó spanyol örökösödési háborúban részt vevő hatalmak számára is teljesen új helyzetet teremtett. József császár rövid uralkodásának időszakát voltaképpen a Habsburg-háznak a spanyol trónért folytatott küzdelme, valamint Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc eseményei határozták meg.

Az 1678-ban született József főherceg volt I. Lipót (1657–1705) a felnőttkort megért fiai közül a legidősebb. Lipót császár még életében igyekezett elrendezni, hogy ha eljön az idő, József minden probléma nélkül vehesse át a helyét nemcsak az örökös tartományokban, hanem a német-római császári címet és a magyar koronát illetően is. Bár – többek között az ismét erősödő török fenyegetettség miatt – kénytelen volt feladni abszolutista törekvéseit, és az 1681-ben Sopronban összehívott országgyűlésen kiegyezni a magyar rendekkel, helyreállítva a rendi alkotmányt, valamint Esterházy Pál (1681–1713) személyében új nádort választva, Buda felszabadítása után mégis ismét Lipót császár került kedvezőbb helyzetbe. Miközben a császári csapatok töretlenül nyomultak előre, és 1687. augusztus 12-én a Mohácshoz közeli Nagyharsánynál jelentős lélektani és katonai győzelmet arattak, valamint Lotharingiai Károly vezetésével megszállták Erdélyt, az uralkodó ismét országgyűlést hívott össze Pozsonyba, ahol a rendeket lemondatta a szabad királyválasztás jogáról és az Aranybullában foglalt ellenállási záradékról, valamint elfogadtatta a Habsburgok fiúági örökösödését. A kis főherceget pedig Széchényi György esztergomi érsek 1687. december 9-én magyar királlyá koronázta.

I. Lipót hasonlóan járt el a német-római császári címet illetően is, ugyanis 1690-ben a választófejedelmeknél elérte, hogy Józsefet római királlyá koronázzák, ami egyben azt is jelentette, hogy apja halálával újabb választási procedúra nélkül kapja majd meg a császári koronát.

Amikor 1700-ban meghalt az utolsó spanyol Habsburg uralkodó, II. Károly (1665–1700), vitatott hitelességű végrendeletében XIV. Lajos francia király (1643–1715) unokáját, Anjou Fülöpöt nevezte meg utódjának, aki leányágon rokonságban állt a spanyolországi Habsburgokkal. I. Lipót azonban a család osztrák ágának nevében ugyanúgy igényt formált a trónra fiatalabbik fia, Károly (később magyar királyként III. Károly, német-római császárként VI. Károly) számára. Már javában zajlott a Habsburgok és Franciaország, illetve a két tábor szövetségesei közötti spanyol örökösödési háború, amikor 1703-ban Lipót császár a két fiával titokban egy kölcsönös örökösödési megállapodást (pactum mutuae successionis) kötött, mindössze 35 titkos tanácsost beavatva. Eszerint az elsőszülött József főherceg lemond a spanyol trónról öccse a másodszülött Károly javára, és a két birodalmat párhuzamosan igazgatják. Amennyiben egyikük ága kihalna, úgy mindkét birodalmat a másik ág fogja kormányozni, tehát a spanyol és az osztrák részek újra egy kézen egyesülnének. Ha azonban mindkét ág férfi tagjai kihalnának, úgy az örökösödés nőágon folytatódik tovább. Ezt a lehetőséget Lipót és fiai voltaképpen csak biztonsági intézkedésnek tekintették, ugyanis komolyan egyikük sem számolt azzal a lehetőséggel, hogy erre a közeljövőben szükség lehet. József ugyan már elveszített csecsemőkorában egy fiúgyermeket, és rajta kívül eddig csak két lánygyermeke, Mária Jozefa (1699–1757) és Mária Amália (1701–1756) született, de a fiatal főhercegnek és feleségének, Vilma Amália (1673–1742) braunschweig-lüneburgi hercegnőnek még minden reménye megvolt, hogy akár több fiúgyermekük is legyen. Ezt azonban nemcsak József váratlan és korai halála akadályozta meg, hanem csapodár életmódja is, ennek köszönhetően pedig 1704-ben nemi betegséggel, – feltételezhetően szifilisszel – is megfertőzte feleségét. Az ekkor 18 éves Károly pedig még meg sem nősült, tudjuk azonban, hogy bátyjához hasonlóan neki is, két lánya, Mária Terézia (1717–1780) és Mária Anna (1718–1744) élte meg a felnőttkort.

A megállapodás nemcsak a nőági örökösödés miatt maradt évekig titokban, hanem Lipót és fiai azzal is tisztában voltak, hogy még a francia hegemóniát ellenző szövetségeseik, elsősorban Anglia és Hollandia sem néznék jó szemmel, ha a spanyol és az osztrák területek bármikor is egy kézben egyesülnének. Ez a félelem 1711-ben, I. József halálával a megállapodás kihirdetése nélkül is beigazolódott, ugyanis amint a spanyol trónért küzdő Károly vált az osztrák területek örökösévé is, szövetségesei rögtön kihátráltak mögüle, és inkább elfogadták Anjou Fülöpöt spanyol királyként azzal a kitétellel, hogy Spanyolország és Franciaország soha nem fognak perszonáluniót alkotni. Károly végül – természetesen az okafogyottá vált, Spanyolországra vonatkozó részek nélkül – 1713-ban ismertette a megállapodásban foglalt öröklési rendet (Pragmatica Sanctio), amelyet az 1722/23-as országgyűlés Magyarországon is elfogadott. A nőági örökösödésre vonatkozó, körülményesen megfogalmazott latin szöveg értelmezése azonban Károly halála után bonyodalmakat szült (osztrák örökösödési háború), ugyanis nem volt egyértelmű, hogy Józsefnek mint Lipót idősebb fiának lányai, vagy Károlynak mint az utolsó férfi Habsburg uralkodónak a lányai élveznek-e elsőbbséget az öröklésben. Mária Terézia öröklésének jogosságát tehát két unokanővére is vitatta.

I. Lipót 1705-ös halála után I. József mihamarabb szerette volna rendezni a magyarországi konfliktust is, ugyanis a Rákóczi-szabadságharc jelentős császári haderőt kötött le. Ez Franciaországnak kapóra jött, így pénzzel támogatta is a kuruc szabadságharcosokat, azonban katonákat XIV. Lajos sem volt hajlandó elvonni a nyugati hadszíntérről, katonai támogatásra tehát Rákóczi Franciaországtól nem számíthatott. I. József és Rákóczi megbízottai között az 1705-ben és 1706-ban folyó tárgyalások eredménytelenül végződtek. Magyar részről a békekötés feltételei többek között a külföldi hatalmak garanciavállalása, Erdély független fejedelemségként való helyreállítása, az Aranybulla ellenállási záradékának visszaállítása, valamint a rendi alkotmány helyreállítása voltak. József ugyan hajlott a kompromisszumra, azonban az első két feltételt nem tartotta elfogadhatónak, így a többnyire kuruc győzelmeket hozó harcok továbbra sem csitultak, az 1707-es ónodi országgyűlésen pedig kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. 1707 után azonban megfordult a kuruc hadiszerencse, valamint a nemzeti összefogásban is egyre jobban megmutatkoztak az érdekellentétek, aminek az lett a következménye, hogy 1710 végén Károlyi Sándor kuruc tábornagy és Pálffy János császári tábornagy (1741–1751 között Magyarország nádora) tárgyalásokat kezdtek, az 1711. április 30-án aláírt szatmári békét azonban József már nem élte meg. Bár Károlyi Sándorral kapcsolatban az áruló mítosza a mai napig él a köztudatban, ahogy Pálffy Jánosnak is felróják császárhűségét, a történelemtudomány már mindkettőjük alakját árnyalta és tisztázta, kiemelve őket a kuruc-labanc ellentét sematikus szemléletmódjából.

III. Károlynak, aki azért kezdetben bízott még abban, hogy a spanyol trónról sem kell végleg lemondania, nagyobb szüksége volt a magyar rendekkel való mielőbbi megegyezésre, mint valaha. Így az I. József halálával keletkező viszonyok kedvező lehetőséget teremtettek arra, hogy Magyarország, ha a teljes, 1526 előtti függetlenségét és egységét nem is nyerhette vissza, a szatmári békében és az 1712–1715 között zajló országgyűlésen kiegyezzen az uralkodóval, és a Habsburg Birodalmon belül megőrizze integritását helyreállítva az I. Lipót által 1687-ben erősen megtépázott rendi alkotmányt. Az 1712-ben, Pozsonyban összehívott országgyűlésen más törvények mellett rögzítették a koronázás előtti hitlevél és eskü kiadását, a Szent Korona Budára való visszaszállítását. A hitlevélben pedig Károly ígéretet tett arra, hogy az ország integritását helyreállítja, Magyarországot nem az örökös tartományok módjára, hanem saját törvényei és szokásai szerint kormányozza, valamint visszaadja a rendeknek a szabad királyválasztás lehetőségét, amennyiben a Habsburg-ház férfiágon kihalna (Károly ekkor még nem hozakodott elő a nőági örökösödéssel). Bár a Habsburg-uralkodók hol megtartották ígéreteiket, hol csak részben, vagy egyáltalán nem, attól függően, hogy mennyire volt szükségük a magyar rendek támogatására, mégis az I. József halálával keletkező helyzet teremtette meg annak a kiegyezésnek a lehetőségét, amely voltaképpen 1848-ig az alapját képezte a magyar rendek és a Habsburg-uralkodók közötti viszonynak.