A mai évfordulón Prof. Dr. Gulyás László, az MKI Történeti Kutatóközpont tudományos tanácsadójának írását közöljük.

Ferenc József császár és király ezen a napon nevezte ki id. Andrássy Gyulát a Monarchia közös külügyminiszterévé. Andrássy kacskaringós pályát futott be ezen esemény bekövetkeztéig.

Az 1823-ban született Andrássy fiatal arisztokrataként hazafias nevelést kapott, így már korán bekapcsolódott a reformkor nyüzsgő politikai életébe. 1847-ben Zemplén megye követeként vett részt az országgyűlés munkájában. A szabadságharc kitörésekor már ott találjuk a Jellasics előrenyomulását megállító pákozdi csatában (1848. szeptember 29.). Az 1849-es tavaszi hadjáratban Görgei Artúr segédtisztjeként szolgált, ekkor léptették elő honvéd ezredessé.

A hadjárat után Gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter megbízásából Konstantinápolyba, Párizsba és Londonba utazott, azzal a feladattal, hogy magyar szabadságharc számára külföldi támogatást szerezzen. Ezért a szabadságharc bukása után nem térhetett haza. Annál is inkább, mert 1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen (in effigie) felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. 1857-ig Párizsban élt száműzetésben, de végül hazatért. Deák Ferenc oldalán bekapcsolódott a politikai életbe. Az 1867-es kiegyezés után ő lett az első dualista magyar kormány feje. Miniszterelnökként elévülhetetlen érdemei vannak a dualista magyar állam kiépítésében.

A miniszterelnöki székből 1871. november 14-én ült át a Monarchia közös külügyminiszteri székébe. Ezt a pozíciót 1879-ig töltötte be. Külügyminiszterként igazi nagyhatalmi politikát csinált: megpróbált szövetségesi viszonyt kialakítani a Német Császársággal, az Orosz Birodalommal és Olaszországgal. Később az oroszbarát irányvonalat feladta. Eközben baráti viszonyban került Bismarck kancellárral. Külügyminisztersége alatt két nagy eredményt ért el: egyrészt az 1878 évi berlini kongresszuson – amely rendezte a Balkán helyzetét – kiharcolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megszállhassa Bosznia-Hercegovinát. Másrészt 1879 októberében a Német Császársággal aláírta az ún. Kettős Szövetséget.

1879 októberében a külpolitikai tevékenységével kapcsolatos heves kritikák miatt felállt a külügyminiszteri székből. Lemondása után utolsó éveit elhatalmasodó betegsége miatt tőketerebesi kastélyába visszavonulva töltötte, 1890-ben halt meg.