Nem volt magyar és saját korában különösen nagyobb kultusza sem volt, mégis az egyik leginkább tisztelt szentünk lett a XVIII. század végétől Nepomuki Szent János. Ünnepét országszerte május 16-án tartják.

Egy szent kultuszának meggyökeresedése rendszerint tudatosan építkező folyamat eredménye. Jól tükrözi ezt Nepomuki Szent János magyarországi kultusza, amely a Habsburg Birodalom cseh területeiről került hazánkba s épült be vallási tradícióinkba. 

A cseh nemzet körében tiszteletnek örvendő szentnek nem volt kanonizált középkori előzménye: boldoggá avatása 1721-ben, a szentek sorába történő felvétele csak 1729-ben történt meg. Miért esett tehát a választás a prágai gyóntatópap életére és személyére? Nepomuki Szent János alakja a töröktől visszafoglalt, a Habsburg Birodalomba betagozódó Magyar Királyságban a katolikus megújulás jelképeként épült be. A jó pap – aki hűséges volt hitéhez és egyházához, lemondott egyházi karrierjéről, mértéktartó és alázatos volt – a XVII–XVIII. század fordulóján még ismeretlen volt a magyarok között. Ezt a kultuszt, amely hosszútávon beleillett a birodalom egyház- és valláspolitikájába, tehát fel kellett építeni, mártírhalálának üzenetét pedig közvetíteni kellett a társadalom minden rétege felé. Egy konstruált, felülről irányított szentkultusz kialakulásának és evolúciójának lehetünk tehát tanúi, amely olyan sikeres lett, hogy a XVIII–XIX. század fordulóján településeink 80%-ában már neki szentelt szobrok és épületek álltak.

A másfél évszázados magyarországi oszmán jelenlét kedvezően hatott a Habsburg Birodalom közép-európai integrációs törekvéseire. A csehek 1620. évi fehérhegyi veresége után Nepomuki Szent János kultusza lehetővé tette a cseh identitás fennmaradását még akkor is, amikor a cseh rendi ellenállás letörése felgyorsította az integrációt.

A Habsburg Birodalom minden részterületének megvolt a saját „nemzeti szentje”, ami a múlt hagyományainak látszólagos folytonosságát biztosította. Az osztrák területeken Szent Adalbert, a Magyar Királyságban Szent István kultusza teljesedett ki, a cseh–morva területeken pedig megerősödött Nepomuki Szent János tisztelete. A nemzeti szentek kultuszának fennmaradása birodalmi érdek volt, s ennek leghatékonyabb közvetítője a főpapság volt szervezett intézményi háttere segítségével. Nepomuki Szent János kultusza ezért eleinte szigetszerűen, az egyházi központokban terjedt el. A szentkultusz evolúciójában azok a szerzetesi közösségek is érdekeltek voltak, amelyek a megváltozott politikai és társadalmi körülmények közt újra akarták definiálni magukat, s társadalmi beágyazottságuk növelésére törekedtek. Különösen jelentős volt a jezsuiták szerepe, akik nemcsak a közép- és felsőfokú oktatás megszervezésében jártak az élen, hanem a könyvnyomtatásban is, vagyis rendelkeztek a szent tisztelete terjesztéséhez szükséges mediális lehetőségekkel. Nem véletlen, hogy Nepomuki Szent János legendája először a jezsuiták által fenntartott intézmények iskoladrámáiban, vallásos kiadványaiban jelent meg. Az etnikai tagoltság éppúgy segítette Nepomuki Szent János kultuszának terjesztését, mint a birodalom legmagasabb szintjein megmutatkozó akarat: kultuszközvetítő szerephez jutott a Magyar Királyság területén szigetszerűen élő nagyszámú cseh és német etnikai kisebbség (Buda, Pozsony), amelynek tagjai immár saját nemzeti szentjük közbenjárásáért fohászkodhattak.

A XVII–XVIII. században kanonizált szentek közül minden második a középkorban élt, vagyis devóciójuk, tiszteletük több száz évvel megelőzte hivatalos kanonizációjukat. A kora újkorban a hivatalos szentkultusz részévé vált égi közbenjárók élete már nem a hősies önfeláldozásról szólt, cselekedeteikben több az emberi, mint a transzcendens. A csodás gyógyulások, a mértéktelenség visszautasítása, a karitatív tevékenység, a becsület és szorgalom életútjuk domináns értékei, vagyis a korai polgári magatartásminták és erények jutottak komoly szerephez a szentté válás folyamatában. Mindez pedig választ ad arra, vajon milyen szerepet játszik egy szent az égi és földi világ közti közvetítésben. Egy megtestesült, jól elképzelhető, emberi tulajdonságokkal rendelkező közvetítő kell ahhoz, hogy a földi halandó kapcsolatot találjon az égi pártfogókkal.

A középkorban a szenteket legtöbbször szenvedéstörténetük (önfeláldozásuk) legalizálta, amelyben nem nehéz felismerni Krisztus szenvedéseinek párhuzamát. A korai legendákban gyakran megfigyelhető a Jézus-párhuzam is: a szent születését és halálát csodajelenségek kísérik, és gyakran visszautasítja az egyházi pozíciókat. A kora újkor megváltozott társadalmi és politikai viszonyai között egy szenvedéstörténet viszont már nem volt elegendő a szentkultusz meggyökeresedéséhez, ezért olyan emberi, vagyis nem transzcendens elemek is bekerültek a szentek jellemvonásai közé, melyek a földi halandók számára is kézzelfoghatóak, érthetőek voltak: ilyen volt a béketűrés, az állhatatosság, a türelem, vagy az önmegtartóztatás.

Nepomuki Szent János történetében a konfliktus forrásának súlypontjai is áthelyeződtek: a szent ezek szerint nem a bűnössel, hanem magával a bűnnel, vagyis IV. Vencel cseh király erkölcsi felfogásával folytatott harcot. A gyóntatópap a szörnyű kínzások ellenére megőrizte Vencel feleségének, Bajor Johannának a gyónási titkát, ezzel az erényes élet oldalára állt, s maga is ennek példaképévé magasztosult. A közvetlen konfliktus tehát nem a világi és az égi hatalom képviselői között bontakozott ki, hanem a bűn az erénnyel, az istentelenség a tisztasággal ütközött. Ebben a küzdelemben tehát senki sem kérdőjelezte meg az uralkodó hatalmát, mivel a küzdelem erkölcsi síkon zajlott.

A középkorban számos olyan szent került a keresztény hitvilágba, akiknek kultuszát hivatalosan az egyház nem hagyta jóvá. Ezekben az esetekben a nép hite legalizálta a szent tiszteletét. A tridenti zsinat azonban a hivatalos és társadalmi egyezség útján szentkultuszban részesítettek közt is igyekezett rendet tenni. VII. Orbán pápa 1634-ben kiadott Coelestis Hierusalem dekrétuma megtiltotta az olyan személyek szentként történő tiszteletét, akikkel kapcsolatosan nem volt hivatalos egyházi állásfoglalás. Egy kiskapu azonban maradt a dekrétumban: azokat, akiknek tisztelete emberemlékezetet meghaladó idő óta fent állt, továbbra is szentként tisztelhették. Az emberemlékezet pedig legalább száz évet jelentett, vagyis Nepomuki János személyét és szentségét egy évszázadon túli tiszteletével lehetett legalizálni, „csupán” azt kellett bizonyítani, hogy a prágai gyóntatópap kultusza meghaladja ezt az időintervallumot. „Örök idők óta tartó kultuszát” a prágai közösség igazolta.

Nepomuki Szent János kultusza tehát jóval hamarabb kiépült, mint ahogy III. Ferdinánd hivatalos lépéseket tett a szentté avatás érdekében.

Hazánkban a szent kultusza gyorsan elterjedt a nép körében, s főként vidéken örvendett nagy tiszteletnek. A hallgatás, a titoktartás szentjeként épp úgy tisztelték, mint ahogy az utak mellett vagy útkereszteződéseknél is a helyes döntés támogatóját látták benne.

Legismertebb imája így hangzik:

Forrás: N. Kis Tímea: Egy szenttisztelet evolúciója. Nepomuki Szent János kultuszának kora újkori változásai és magyarországi sajátosságai. L’Harmattan – Tokaj-Hegyalja Egyetem, Budapest – Sárospatak, 2023.