1848. október 16 –17-én – azaz 175 esztendeje – gyűlt össze az udvarhelyszéki Agyagfalván a székely nemzeti gyűlés, amely nemcsak reagált 1848 tavaszi–nyári történéseire, de a későbbi katonai események szempontjából is fontos kérdéseket tárgyalt meg.

Agyagfalva már a középkorban fontos központja volt a rendi különállásban élő székelységnek. 1506-ban például itt hoztak szigorú végzéseket a székely szabadságjogokat megsértő előkelőkkel szemben, és újra megerősítették a székelyek jogegyenlőségét a katonáskodó közrendűek számára.

Hasonlóan nagy horderejű kérdésekben kellett döntést hozni 1848-ban. Miután a pozsonyi országgyűlés az 1848. évi áprilisi törvényekben kimondta Magyarország és Erdély unióját (amihez később csatlakozott a kolozsvári országgyűlés is), a polgári átalakulás végrehajtása e keleti országrészben olyan gondokba ütközött, amelyeket kezdetben Pestről a kormányzat vezetői sem láttak tisztán. A soknemzetiségű, a három rendi náció és a négy bevett vallás bonyolult egyensúlyára épülő politikai rendszer felváltására az Erdély más-más etnikumaihoz tartozó politikusok ugyanis különböző javaslatokat fogalmaztak meg. Amíg a magyar lakosság többsége a változások mellé állt, addig a szászokat és a románokat elsősorban az unió kérdése osztotta meg, s a polgári jogegyenlőség és jogkiterjesztés ellenében a szászok a rendi önkormányzatuk elvesztését fájlalták, míg a románok – paradox módon – az éppen megszüntetett rendi privilégiumokban való részesedés igényét fogalmazták meg. A másik fontos – a székelység által sérelmezett – probléma a székely határőrség megléte volt.

A székelységnek is voltak speciális igényei. Bár a törvények a Székelyföldön is felszámolták a jobbágyrendszert, a jobbágyfelszabadítás nem vonatkozott az úgynevezett székely örökségen vagy a majorsági földeken ülőkre (pedig az itteni jobbágyságnak körülbelül a 90 százaléka ebbe a kategóriába tartozott), mert ők a személyes szabadság mellé nem kapták meg az általuk megművelt földterületet polgári talajdonként. Ahogyan a korszakot kutató történész, Egyed Ákos megállapította: „nagyrészt a székely társadalom sajátos kérdéseinek megoldásától függött a polgáriasodás helyi feltételeinek a megteremtése, az, hogy a középkor óta önálló székely nemzet, natio, a polgári magyar nemzetben elfoglalhassa az őt megillető helyet. És az is, hogy az erdélyi magyarság önvédelmében és szabadságharcában erejéhez mérten kivegye részét.”

Erdély békés forradalma azonban etnikai alapú véres polgárháborúba torkollott, s már az agyagfalvi gyűlés résztvevői is híreket kaptak „az oláhok által megkezdett fosztások, rablások, gyújtogatások, gyilkolások s a közlekedésnek merőbeni elzárásáról” – ahogyan gróf Mikó Imre jellemezte a helyzetet az uralkodónak írt beszámolójában október 21-én. Emellett pedig az Erdélyben állomásozó osztrák császári hadsereg is a magyar kormány – így a forradalom ellen – fordult, s Karl von Urban csapatai Marosvásárhelyt fenyegették. Ilyen körülmények hatására a székely nemzeti gyűlés katonai táborrá alakult, kimondták a székelyek elszakadását a császári határőr-főparancsnokságtól, majd megkezdték a székely határőregységek átszervezését honvéd zászlóaljakká. Nehézséget az jelentett, hogy a táborba szállt mintegy 25 ezer székely közül csak 2500 volt képzett katona, s nagyobb részüket a csak dzsidával, kaszával, vasvillával fölszerelt népfelkelő tette ki. 

A székely katonaság október 24-én indult meg Agyagfalváról, hogy összeköttetést létesítsen a Mezőségen és a vármegyei területeken szervezkedő magyar népfelkelőkkel. A kezdeti kisebb győzelmeket követően azonban hamar legyőzte őket a szervezett osztrák haderő, s az ellenség hamar elfoglalta Maros-, Udvarhely- s Csíkszéket, egyedül Háromszéknek sikerült megvédeni területetét – többek közt a legendás ágyúöntő mesternek, Gábor Áronnak köszönhetően.