Hunyadi János alighanem az európai és a magyar történelem legkiválóbb hadvezérei közé tartozik. 

A felemelkedő félhold árnyékában, azaz az Oszmán Birodalommal szemben is megállta helyét, az ország erőforrásait megfelelően felhasználva készült mindig az újabb harcokra. Helyzetfelismerései, szívós eltökéltsége és a korszak taktikai elemeinek ismeretei emelték a legjobbak panteonjába. Közhelyszerű tény, hogy ismerte az itáliai zsoldosok és husziták által alkalmazott harcmodort és hamar kitapasztalta a balkáni, illetve török hadseregek fogásait. Törökellenes küzdelmei közül kiemelkednek támadó hadjáratai, mely a balkáni népek (bosnyákok, szerbek, albánok, bolgárok, oláhok) felszabadítására irányult. A téli, vagy hosszú hadjárat (1443-1444) hat nagyobb győzedelmes csata mellett egy rövid lélegzethez juttatta Havasalföldet, Albániát és a megmaradt Szerbiát. Egy rövid időre felszabadult Nis, Szófia és kisebb létszámú lovassereggel is tönkreverte a kunovicai ütközetben Halil pasa nagyvezír csapatait. Ez utóbbi eseményt egy névtelen cseh vitéz forrásából ismerjük részletesebben: „…Isten megrémítette hadaikat, úgyhogy egyik a másik elől futott meg, és mind menekülni kezdtek, mert mi ordítottunk, vertük a dobokat és harsogtattuk a trombitáinkat…”. A hadi siker és áttörés tehát morális tényezőkön múlhatott. Bár a téli időjárás és a logisztikai nehézségek miatt a magyar csapatok visszavonulásával zárultak a hadmozdulatok, jelentős jelzés volt a Porta számára a birodalomba mélyen benyomuló sikeres magyar hadművelet. Az a tény, hogy különösebb veszteség nélkül, győzedelmesen térhetett haza a keresztény sereg, megingatta a törökök legyőzhetetlenségének mítoszát.

           Hunyadi János második offenzív hadjárata az 1444-es várnai csatával végződött, ami a havasalföldi oláhok árulása és I. Ulászló halála miatt szerencsétlen fordulatot vett, ráadásul a havasalföldi vajda fogságba ejtette őt. Kiszabadulása után azonban megújult lendülettel fogott neki Hunyadi a saját és az ország pozícióinak megerősítéséhez. Átmeneti pár éves háborúskodás után kiegyezett I. Frigyes német királlyal, a Szlavóniát uraló Cillei grófokkal és az új király nevében Felső-Magyarországot megszállva tartó huszita zsoldosvezérrel, Jiskrával. Miután a belpolitikai helyzet konszolidálódott, az ország nemzetközi szövetségi rendszerét erősítette meg. Jó diplomáciai érzékkel segítette Kasztrióta Györgyöt (Szkander bég) az albán fejedelmek vezéralakját a törökellenes küzdelmeikben. Havasalföld élére új fejedelmet segített hatalomra, így a korábbi szövetségi rendszer – a szerbek kivételével – újra összeállt. Brankovics György szerb despota ugyanis kényszerűségből ingatag szövetségesnek bizonyult. Országa nagyobb részét megszállás alatt tartotta a török, két fiát pedig Isztambulban tartotta fogva túszként a szultán. Hunyadi ezért újabb szövetségest keresett tervei megvalósításához. Aragóniai Alfonz nápolyi királlyal zsoldosok kiállításáról és azok finanszírozásáról tárgyalt, ez azonban pusztán csak ígéret maradt. Időközben az Oszmán Birodalomban is gondok merültek fel, ugyanis a buzgón vallásos II. Murád szultán már többször visszavonult a világi élettől, lemondva fia, Mehmed javára a trónról. A várnai csata idején is Hunyadi János miatt tért vissza, személyes küldetésnek gondolhatta a buzgó hadvezér legyőzését. Az anatóliai Karamán Emirátussal való harcok, majd janicsárlázadások miatt 1446-ban újra neki kellett a kezébe vennie a birodalom kormányzását fia helyett.

            Ennek tudatában igyekezett Hunyadi János egy jól szervezett, újabb támadást indítani. A magyar csapatok mozgósítása 1448. év augusztusában indult el, de a Duna menti gyülekezési tábort csak szeptember 28-án hagyták el. Az újabb hadjárat előkészítésekor ismét bízhatott az erdélyi népek karjára. A szabad királyi városokban működő céhek készítették számára az új huszita szekereket, a vasalkatrészeket (lópatkó, vasalatok), ágyúkat, mozsarakat. A kéziágyúkkal (cerbottana) megfelelően felszerelt harci szekerek gyártását cseh zsoldoskapitányok felügyelték. Ezek feladata a megerődített hadi tábor védelme, vonulás közben az oldalak biztosítása. Segesvár híres volt jó minőségű festett pajzsairól, Brassó pedig az íjkészítő mestereiről. Egy kortárs forrás szerint ugyanis Hunyadi a korábbi tapasztalatok alapján jelentős számú (kb. 6000 fő) gyalogságot szerelt fel, amely pajzzsal, íjjal és karddal volt felszerelve. Nyilvánvalóan a nyílvesszőket is itt szerezték be, későbbi erdélyi országgyűlési törvényekből tudjuk, hogy egy tegezben 20 darabot kellett legalább tartson egy íjász.

            A gyalogság és a huszita harci szekerek számának növelése mellett a páncélos lovasság adta a hadsereg derekát, mely megközelítőleg 15 000 főre tehető. A szárnyakon a törökkel korábban is vitézül küzdő nemesi bandériumok álltak Tallóci Frank és Bebek Imre vezetésével. Olyan megbízható és csatában kitűnt kemény páncélosok szolgáltak mellette ezen időben, mint a marosszentimrei csata (1442) hőse, Berekszói Péter. A harc hevében egy számszeríjvessző állt bele a vitéz nemesúr nyakába, azonban ő tovább küzdött és bátran védelmezte kardjával urát. Hunyadi János jutalomból saját címert adományozott neki és három faluval gazdagította a temes megyei harcost. A várnai csatában janicsárok sorfalát áttörő Somogy megyei nemesurat, Berekfalvi Zopa Pétert egyenesen bajnoknak nevezi Hunyadi. Az erdélyi és havasalföldi segédcsapatok kapitányává pedig unokatestvérét, Szentgyörgyi Székely Jánost teszi meg. Meg kell jegyezni, hogy hagyományosan az erdélyi csapatok alkották az egyik szárnyat a törökellenes háborúk során. Ebben nagyszámú székely lovasság, kisebb arányban szászok és román gyalogosok vettek részt.

            Az Oszmán birodalmi sereg is mozgósította haderejét. II. Murád szultán nemcsak a janicsárokat, tüzérséget, a lovas szpáhikat és akindzsiket hívta hadba, hanem aszabokat, nomád tatárokat és tevés alakulatokat is. Utóbbiaknak fontos szerepet szánt a magyar lovasság szétzilálására. Seregének létszáma megközelítette az 50 000 főt. Ezzel szemben a magyar sereg körülbelül 30 000 főt vonultatott fel.

            A hadjárat ugyanazon útvonalon haladt, mint a téli hadjárat során. Thúróczy krónikája szerint a szerb területeken is harcolniuk kellett. Az előrenyomulás során a magyar sereg a rigómezei fennsík (szerbül Kosovopolje) északi részéhez jutott és a Lab patak lapályánál foglalt állást. A több tíz kilométer hosszúságú és szélesen kiterjedő fennsík majd 1000 méteres hegyekkel körülölelt sík terület, mely magyar szemszögből ideális a lovasrohamokhoz. A szultán alaposan ismerve a terepet valószínűleg csellel dél felé csalta a magyar sereget. Kisebb seregrészek megfutamodást színlelve hátráltak, amelyek amúgy is elzárták volna a várva várt szövetséges albán seregeket az egyesüléstől. Hunyadi ekkor még nem tudhatta, hogy Albánia „sárkánya”, Kasztrióta György (Szkander bég) szövetséges hadereje késlekedik. A szultáni fősereg felvonulása délkeletről azzal a veszéllyel bírt, hogy a területen lévő magasabb dombhátat megszerezve előnyre tehetnek szert. Egyrészt a tüzérség alkalmasabb helyet kapott volna a magyar sereg szétzilálására, másrészt a nehézlovassági támadás csatadöntő szerepe meghiúsulni látszott. Hunyadi nehéz döntéssel feladta a Lab patak nyújtotta vízforrásokat és támadásba lendült. Kemény küzdelemben visszaszorították a törököket, ahol a környező dombokra telepítve megerődítette táborát. A páncélos lovasroham szempontjából előnyt élvező terület azonban – mint utóbb kiderült – nem volt elégséges a győzelemhez, ráadásul a szultáni sereg elzárta Magyarország felé az északi átjárót az ősi útvonalon.

            A csata pontos lefolyását és a magyar taktikát nem ismerjük. A huszita harci szekerekkel és ágyúkkal megerősített tábornak akár az egész sereg befogadására alkalmasnak kellett lennie. Feladata hasonló volt a janicsárok tüzérséggel felszerelt sorfalához. Annyi bizonyos, hogy a magyar lovasság rohama áttörte az akindzsik és szpáhik vonalait, akik Thurkan bég vezetésével visszahúzódtak, majd egy bekerítő hadművelettel – ahogy Várnánál is sikerült neki – felmorzsolta a balszárnyat. Egy hirtelen jött meglepetésszerű támadás során ugyanis a kavarodásban életét vesztette Szentgyörgyi Székely János. Egységeit szétzilálták, a havasalföldiekről pedig semmit sem értek el. Eközben Hunyadi János a törökök által „vasfalnak” nevezett páncélos lovassággal és az új gyalogsággal az aszabok és janicsárok ellen rohamozott. Azok az első veszteségek után hátrálva és szétválva a málhákkal, szekerekkel formált táborukig engedték őket. Eközben égő tevékkel és nyílzáporral próbálták a magyar vonalakat megbontani, amelynek lendülete a török táboron elakadt, a mögülük érkezők pedig beléjük rohantak. A törökök azonban szisztematikusan a vértezet nélküli lovakat kezdték öldösni, amely nagy kavarodást okozott, a lovaiktól megfosztott páncélosok gyalogosan próbálták magukat átvágni a janicsárok sorfalán. Egymást taposva próbálták soraikat rendezni. A kegyetlen kézitusa egészen alkonyatig tartott, melyben az újonnan kiállított gyalogság is elesett. A csata még másnap reggel is folytatódott, azonban a szultán ágyúkkal, ostromeszközökkel és íjászokkal lövette a magyar tábort, amely tüzérségével igyekezett viszonozni a támadást. Lovasság hiányában azonban idővel felmorzsolódtak ők is. A több ezer harcos mellett a csatában több magasrangú arisztokrata is elesett: Tallóci Frank, Szécsi Tamás, Bebek Imre és László, Marcali Imre, Losonci Benedek, Alsólindvai Bánfi István. Hunyadi nagy nehezen megmenekült, azonban Brankovics György szerb fejedelem kezére került és Szendrőben raboskodott egy rövid ideig.    

            Bár a Hunyadi János vezette hadjáratokban több tízezer harcost vesztett a török fél, ennek pótlása sokkal gördülékenyebben ment a katonai rendszerük működése okán. A hadjáratokban kitűnt harcosok ugyanis a zsákmány mellett szolgálati birtokkal, magasabb tisztségekkel gazdagodhattak. A gyors felemelkedés és a hadizsákmány bűvöletében sokak térnek át az iszlámra és állnak a hódító birodalom zsoldjába. A frissen sorozott irreguláris csapatok (akindzsik, aszabok) létszámát így könnyű volt pótolni. 1446-ban a szultán elrendelte a keresztények körében az ún. devsirme, azaz gyermekadó bevezetését. Ennek lényege, hogy aki nem tért át az iszlámra, annak szabadon elvihették gyermekét katonai szolgálatra. Az oszmán katonaállam a janicsárjait így könnyebben tudta pótolni. A Magyar Királyság számára egyre növekvő kihívást jelentett a feltörekvő nagyhatalom. A katonai és gazdasági nehézségek ellenére is még 80 esztendőn át feltartottuk a hódítókat, kiérdemelve „a kereszténység és Európa védőbástyája” címet.