A poeta doctus és a Kelet Születésének 250. évfordulóján Csokonai Vitéz Mihályra emlékezünk

A magyar felvilágosodás egyik legjelentősebb költőjére emlékezve – sokoldalúságának megfelelően – méltathatnánk irodalmi és magyar nyelvi tevékenységét, képzettségét és tájékozottságát, politikai érdeklődését, fordítói munkásságát. Jelen megemlékezés azonban a poeta doctus tevékenysége egy kevésbé ismert színfoltjának bemutatásával tiszteleg a költő emléke előtt. 

Noha világirodalmi tájékozottságát a szakirodalom jórészt feldolgozta, s ebben jutott szerep Csokonai orientalizmusának is, a Kelet iránti érdeklődése kevéssé ismert, talán Háfiz költészetének tanulmányozása kivételével.

Csokonai számára nyitva állt az út, hogy ilyen irányban is kutakodjék, hiszen a Debreceni Református Kollégiumban tanult is keleti nyelveket: Kocsi Sebestyén Istvántól hébert és arabot. Számos kézikönyv is rendelkezésére állt, ahogy az kitetszik a Csokonai „orientalizmusát” már az 1930-as években kutató Staud Géza eredményeiből, aki a költő szövegeiből kikereste és azonosította a forrásokat. Ezek közt akadtak Csokonai korához viszonyítva frissebbek, mint például Robert Lowfth, De sacra poesi Hebraeorum [A zsidók szent költészetéről] (1753), W. Jones, Poeseos Asiaticae Commentariorum libri VI cum appendice [Kommentár hat könyvben az ázsiai költőkhöz függelékkel] (1774); Miguel Casiri(us), Bibliotheca Arabico-Hispana Escurialensis [Az Escorial arab–hispániai könyveinek jegyzéke] (1760–1770) és régebbiek, mint például Barthélemy d'Herbelot de Molainville, Bibliothèque orientale [Keleti könyvtár] (1697); Edward Pococke, Specimen historiae Arabum [Tanulmány az arabok történelméről] (1650); Samuel Clericus, Tractatus de Prosodia Arabica [Értekezés az arab prozódiáról] (1661); s amelyek jelentős része elérhető volt a kollégium könyvtárában

Forrás: https://i0.wp.com

Csokonai a keleti népek költészetével való foglalkozásának eredményeit Az ázsiai poezisról írt tanulmányában foglalta össze, amely jelentős mértékben támaszkodik W. Jones Poeseos Asiaticae Commentariorum libri VI című művére, olyannyira, hogy egyes részei a Poeseos kivonatainak, illetve fordításának tekinthetők. Csokonai azonban e szöveget önálló munkaként tervezte megjelentetni: kisebb változtatásokat eszközölt, például ahol forrása tárgyilagos hangvételű felsorolásokkal élt, ott ő egyes szám első személyben szólt; az átvett anyagot más rendben használta, mint Jones, újrarendezte azt. Helyenként más véleménynek adott hangot, mint ami forrásában szerepelt: például az arab metrika régiségéről azt vallotta, hogy kevésbé hosszú távra vezethető vissza, mint azt Jones feltételezte. Már 1794-ben elkezdhette készíteni e művet, amikor Nagy Gábortól kölcsönkapta Jones munkáját.

Csokonainak eme tanulmánya (Jonest követve) a Kelet számos hagyományát tárgyalja röviden. A legnagyobb hatást az arab–perzsa hagyomány tette rá, ezért ezt tekintjük meg közelebbről, de a Kelet iránti érdeklődés általános jellegét hangsúlyozandó, meg kell említenünk, hogy emellett Csokonai beszélt a kínai költészetről:

„A chinaiak nyelveken, amely, teméntelen írók […] bizonysága szerént, minden nyelvek között legbővebb, van egy igen régi könyv, amelynek öt része van, és Shi khing-nek hívják: háromszáz óda van ebben a könyvben az erkőlcsökről, kötelességekről, virtusokról; amellyekben, azt mondják, a numerusoknak kellemetes édességét, s a képeknek venustássát találhatni”;

az indiairól, még ha némi ellentmondással is:

„Indiai nyelven sincsenek kevesebb versezetek […]; hanem az újabb indusok, minekutána a Mogolok dynastiáját közöttek felállították a Timur unokái, teljességgel perzsáúl írnak, azért a perzsákhoz kell őket ragasztani. Beszédjek neme felemelkedett és méltóságos, ilyennel élnek, […] Hanem millyen vólt a régi indusoknak, akik a coromandeli tartományban laktak, poésissok, épen nem tudjuk.”

Itt a verseket félretéve figyelemre méltó a Kalila wa-Dimna indiai eredetének és fejlődéstörténetének bemutatására tett kitérő is, s az az utalás, amely megmutatja: Csokonai tisztában volt vele, hogy ezt a művet számos európai nyelvre is lefordították:

„Van ugyan egy felette régi indiai könyv, amelly egész Ázsiában dicséretes, amellyet az arabsok Calila wa Demna-nak hínak, és amellyet majd minden európai nyelvre fordítva találunk. Ennek az egész napkeleten felette híres könyvnek szerzője, azt mondják, Bidpai vólt, egy indiai filozófus, és Dabselemnek, az indusok királyának, és Porusnak, kit Nagy Sándor győzött meg, successorának barátja. Ez a könyv foglal magában erkőlcsi és politikai oktatásokat, nyájason és elmésen kigondolt mesék által tanítja a köztársaság administratióját; a feslett erkőlcsöket rakja, és az embereknek rosszaságát, álnokságokat, és ostoba tanácsaikat elevenen festi, és egyéb eféléket. Indiából Perzsiába vitetett, és Cosru Anuschirwán perzsák királyának parancsolatjából pehelviana nyelvre fordítatott Barzuja orvos által. És ez a fordítás vólt az a kútfő, amellyből az ő patakjaikat folyatták e könyvnek fordítói mind, akik közűl többnyire mindenik új titulust adott az ő fordításának. Ugyanis maga ezen gymnosophista és Dabselem király közt való dialogusnak (mert ezek beszéllgetnek egymás között az erkőlcsi és politicai dolgokról) szerzője az ő szüleményét Dschavidan-kerd – minden seculumok bőlcselkedésének nevezte; azután a pehelviani fordító az ő fordítását Homaiun Nameh: felséges vagy királyi könyvnek nevezte Dabselem királyról. Azután az arabs fordítás, amelly Abdallah Abul Hasán Ben Mocna K[risztus] U[runk] sz[ületése] u[tán] 767. eszt. tájon a pehelviani fordításból készűlt, azon róka nemű állatokról, amellyek az első és második szakaszba előállíttatnak, Calila wa Damnah nevezetet nyert.”

Sorra veszi a tatárok, Khwarizm és Sogdiana, valamint az „armenusok” költészetét is, még ha csak említésszinten is, majd némiképp bővebben az etiópok felé fordul.

Ezek után értekezik az arab, a perzsa és a török költészetről, amelyeket a végén össze is hasonlít:

„Nemcsak poétai elméiket látjuk pedig az ázsiaiaknak, hanem még az ő nyelveik is a poésishoz felette igen alkalmaztatottak; különbözők azok ugyan egymástól, de mindenik a maga nemében derék. Kellemetessége van csudálatos a perzsának, bővsége és ereje az arabsnak, méltósága a töröknek: az első kecsegtet (allicit) és gyönyörködtet; a második fellengősebben repűl és mintegy incitatius fertur; a harmadik valósággal felemelkedett, de nem ékesség és szépség nélkűl. A szerelemre azért és játszásokra a perzsa beszéd, a hérósi tettekre s ékesen szólásra az arabs, az erkőlcsi írásokra a török alkalmatos.”

Noha Staud Géza szerint Csokonai Kelet iránti érdeklődése még „intellektualisztikus, s nem annyira érzelmi, mint a romantikusoknál”, mégis érezhető ez utóbbi is a lelkesült megnyilatkozásokban:

„Mert lehetetlen is annak meg nem lenni, hogy azok a poéták legvígabb képekkel bővölködjenek, akik a legkiesebb mezők, berkek, kertecskék közt forgolódnak; akik gyönyörűségeknek és szerelmeknek élnek csupán, akik továbbá azokba a tartományokba laknak, ahol a napnak tündöklése, és az égnek tisztasága ritkán homályosodik bé felhőkkel; ahol a virágoknak és gyümölcsöknek legnagyobb bővölködésével béhalmoztatván a természet bujálkodik és néminéműképen szerelmeskedik; […] És alig van, aki nem tudná, hogy a poésisnak legtöbb cifrái a természeti dolgoknak képéből vétetnek; márpedig tudjuk, hogy Perzsiának legnagyobb része, és az az egész Arábia, amely a régiektől előbb Felixnek neveztetett, felette termékeny, és mindenféle gyönyörűségekkel igen bővölködő tartományok.

Forrás: https://static.livre-rare-book.com

Az az Arábia pedig, amelyet Desertának hívnak, tele van azokkal a dolgokkal, amellyekből a félelemnek és rettegésnek képei vétetnek, és amellyek annál fogva a mondásnak felemelkedésére mindenek felett legalkalmatosabbak: gyakorta tehát az régi arabsoknak versezetjeikben hozattatnak bé a hérosok, […] A természetnek kiváltképen ezen tulajdonságiért, és az élésnek illyen szokásáért gondolom én, hogy az arabsok és perzsák mind gyönyörű, mind felemelkedett képekkel bővölködnek, s azért a poésist, amelly nagy részént ezen képekből… igen szorgalmatosan mívelik.”

Csokonai forrása, Jones számos példát, arab és perzsa verssorokat hozott a keleti ritmikára , s ahol Csokonai ezeket úgy vette át, hogy költői fordítást is adott nekik, ott a ritmus megfelel az arab eredetinek, például:

In nēddūnyā / kād ghārrātnā / vāstāhvātnā / vāstālhātnā (Jones átírásában), 

amelyhez Jones latin fordítást ad (Vitae splendor / nos dēcēpit / nos oblectat / nos dēlēnit), s ennek alapján Csokonai a magyar szöveget így adja meg: 

„A szép élet / megcsal minket / vígakká tész / s örvendeztet”.

Csokonai az első magyar költő, aki fordításában nem alkalmazott egyszerűsítésként bevett mértékeket, például jambust vagy „magyar tízest vagy tizenkettest”, hanem a keleti költészetet az eredeti vers ritmusát megtartva fordította.

A keleti költészet tanulmányozása azért is érdekes, mert ennek során Jones példatárából számos elemet átvitt saját költészetébe is. Hatott rá az új versformák zeneisége és a keleti költészet költői képanyaga is. Különösen is Háfiz költészetének hatása alá került, így szerelmi költészetének és bordalainak hangvétele, atmoszférája, képei, zeneisége rokonságot mutatnak a háfizi ghazalokkal (szerelmes versekkel). A perzsa (és arab) versalkotás egy gyakori jellemzője, hogy a verssor első felében szerepel egy olyan kép, amelynek ellentéte megjelenik a második fél sorban. Ezt Jones műve hangsúlyozza számos példát hozva rá. Elképzelhető, hogy ez a hatás is érvényesül, amikor Csokonai verseiben megjelenik ugyanez a szerkesztési elv.

A hatalmas szerelemnek 

Megemésztő tüze bánt: 

Te lehetsz írja sebemnek, 

Gyönyörű kis tulipánt! 

Szemeid szép ragyogása: 

Eleven hajnali tűz; 

Ajakid harmatozása 

Sok ezer gondot elűz.

Képes Géza hívja fel a figyelmet rá, hogy a vers további érdekessége, hogy általában ütemhangsúlyosnak, magyar ritmusúnak tartották József Attiláig, aki szerint nem lehet hangsúlyos ritmusú, mert akkor tizenkét sor közül nyolcban ,,rossz helyen van a sormetszet”, s ez egy oly nagy költőnél, mint Csokonai, elképzelhetetlen lenne. A József Attila által leképezett ritmussal egyező séma Képes Géza szerint meg is található Csokonai arab és perzsa versmérték-ismertetésénél, a ramalnál, amely Háfiz kedvelt mértéke is volt. Bán Imre ugyan a versmérték kérdésében mást vall, méghozzá azt, hogy ez az antik ionicus a minore, de már maga a kérdésfelvetés is mutatja, milyen nagy mértékben, mennyi területen inspirálódott Csokonai a Kelet forrásából. 

S ha már Háfiz alakja ismét felbukkan, érdemes megjegyezni, hogy Jones könyvében a Háfiz haláláról szóló legenda részletes leírása is olvasható, amely, Torma Katalin szerint, A’ Háfiz sírhalma című vers fő ihletforrásának tekinthető. Nemcsak motivikus egyezések, hanem képi megfelelések is megfigyelhetők, Csokonai komplex képeket adaptál Háfiz verseiből.

A jelen megemlékezés célja Csokonai olyan oldalának megmutatása volt, amely szakmai körökben ugyan érdeklődést keltett, ám általánosságban kevésbé ismert. Az ázsiai poézisről ékes bizonyítéka annak, hogyan érdemelte ki a költő a poeta doctus titulust: szorgalmasan, nagy alapossággal látott neki a keleti verstan és képek megismerésének, elsajátításának, amit a gyakorlatban is alkalmazott, gazdagítva vele a magyar költészetet. 

Severino-Varsányi Orsolya, Magyarságkutató Intézet 
a Klasszika-filológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa
 
 
Szakirodalom:
Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Terebess Kiadó, Budapest, 1999 (első kiadás: Budapest, 1931).
Bán Imre: Csokonai világirodalmi távlatai. In Bitskey István – Tamás Attila (szerk.): Csokonai-tanulmányok. Debrecen, 1994. (Studia Litteraria 24.) 7–48.
Képes Géza: Háfiz és Csokonai. Filológiai Közlöny, 10. (1964). 397–415.
Torma Katalin: 18. század végi – 19. század elejei európai Ḥâfeẓ-fordítások. Doktori disszertáció, ELTE, 2013.