Minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapja a Magyar Hősök Emlékünnepe, amikor mindazokra emlékezünk, akiknek tettei nagyban hozzájárultak a magyar nemzet és a magyar állam fennmaradásához.

Javában dúlt a Nagy Háború, amikor 1915. július 19-én báró lilienbergi Abele Ferenc vezérkari őrnagy levelet írt gróf borosjenői és szegedi Tisza István miniszterelnöknek, amelyben kérte, hogy „az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre [...] elesett hőseit névszerint bevési.”¹ A vezérkari tiszt terve megvalósítása érdekében igyekezett magas pártfogókat találni, így nagykállói Kállay Erzsébet udvarhölgy közbenjárásával 1916 végén Zita királynéhoz jutott kérelme, melyet utolsó királyunk, IV. Károly pártfogásába vett, és neki köszönhetően 1917 tavaszán fogadta el a Képviselőház „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, amelynek első paragrafusa szerint „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.”²

E törvény értelmében minden magyarországi település köteles volt anyagi tehetsége szerint „méltó emléken” megörökíteni mindazok nevét, akik lakosai közül életüket adták „királyért és hazáért”. A háború befejezésééig azonban várni kellett az emlékművek felállításával és az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén kívülről gerjesztett összeomlása, a hazatérő katonákat megtagadó és fegyvereiket elvevő, őszirózsával behintett, hagymázas forradalmi téboly időszaka, a román, cseh–szlovák és szerb katonai megszállás, majd a trianoni békediktátum okozta trauma azok felállítását lelassította, de nem akadályozta meg. 

A megcsonkított Magyar Királyságban „az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről” rendelkező újabb törvényt fogadtak el, s az 1924. évi XIV. törvénycikk tartalmazta, hogy „a magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”³ A törvénycikk indoklása szerint a hősi emlékművek magasztos hivatása, hogy hirdessék „a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a multat és a jövőt.”⁴

Az akkori teljes magyar társadalom igényelte a hősök emlékének megörökítését, hiszen a történelmi Magyarország fiai közül 661.000 közös hadseregbeli magyar katona és honvéd áldozta életét a Nagy Háborúban. De ezt kívánta a Magyar Királyi Honvédség is, amely példaként állította tiszti, altiszti, tisztesi és legénységi állománya elé a világháborús magyar katonák helytállását.

A csonka haza szinte minden településén állítottak hősi emlékműveket, ahol méltó módon emlékezhettek meg a nemzeti ünnepek sorába emelt Hősök emléknapjáról. A Hősök napján minden településen a felekezetenkénti istentiszteleteket követően a polgári elöljáróságok által szervezett ünnepélyeken került sor a hősi emlékművek megkoszorúzására. Ahol honvéd helyőrség állomásozott, onnan díszszázadot vezényeltek ki, de képviseltették magukat a rendvédelmi szervek, az első világháborús bajtársi egyesületek, a tanuló ifjúság, a leventék és a lakosság színe-java. A hagyománnyá nemesedett Hősök napi emlékünnepségek évről évre hasonló módon zajlottak le csonka-, majd megnagyobbodott országszerte Budapest székesfővárostól kezdve Jászberényen, Rimaszombaton át egészen Kézdivásárhelyig. 

A II. világháború idején, 1942. április 17-én és 25-én született meg a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter azon rendelete, amely alapján a megújult világháborúban elesett honvédek neveit fel kellett vésni a már meglévő hősi emlékművekre. 

Aztán ismét bekövetkezett a háborúvesztés, és a szovjet Vörös Hadsereg „gépesített tatárjárását” követően a hazatért moszkovita kommunisták nemcsak az ezeréves Magyar Királyság intézményrendszerét, a Magyar Királyi Honvédséget, az 1945 előtti társadalmi berendezkedést, de a hősök kultuszát is kárhozatra ítélték, pedig a XX. század két világégésében szinte minden magyar család megfizette a maga véradóját. A sors különös fintora, hogy a kádári időszak a helyükön hagyta az első világháborús emlékműveket. Így volt ez a jászberényi „Huszárszobor” esetében is. Szülővárosom főterén gyakran megfordultam apai dédmamámmal, amikor a Nagytemplomba mentünk, és mindig megcsodáltam az impozáns emlékművet, amely előtt az idős bácsik levették a kalapjukat, a nénik pedig – csakúgy, mint dédmamám – keresztet vetettek. Gyerekfejjel nem nagyon értettem a dolgot, aztán mamám elmesélte, hogy ezek az emberek ilyenkor a katonaként elesett rokonaikra gondolnak. „Nekünk is emlékeznünk kell rájuk – mondta –, mert a mi családunkból tízen mentek el a világháborúkba, s közülük négyen életüket adták a hazáért.”

A kommunista időben a Hősök napja hosszú feledésbe merült, aztán a rendszerváltozás időszakában támadt fel „főnixmadárként”, és azóta nemcsak a jelenlegi országterületen, hanem az idegen impérium alatt lévő Felvidéken, Észak-Erdélyben, a Székelyföldön és a Délvidéken is második világháborús emlékművek sorát emelték.

Hőseink kultusza akkor került ismét nemzeti emlékezetünk középpontjába, amikor 2001 nyarán kihirdették a „magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” rendelkező 2001. évi LXIII. törvénycikket, amely nemcsak a két világháborúban, hanem ezeréves államiságunk védelmében elesett őseinkre is kiterjesztette a törvény hatályát: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. 

Az Országgyűlés kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”⁵ Ezen törvénycikk voltaképpen megerősítette az 1924-ben hozott törvényt, hiszen 2. paragrafusa értelmében „a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.”⁶ 

Dulce et decorum est pro patria mori! – azaz dicső és édes dolog meghalni a hazáért – tartja az ókori latin közmondás, amely vitathatatlanul igaz a XX. századi világháborúkban elesett magyar hőseink esetében is. Emlékeztessen hát e nap reájuk, az ő nagyszerű és példaértékű áldozatukra, amelyet Istenért, hazáért és nemzetük fennmaradásáért hoztak. Az 1926-ban felavatott jászberényi „Huszárszobor” talapzatán olvasható gróf nagyapponyi Apponyi Albert veretes sora, amely a jászberényi hősi halottak mellett valamennyi magyar katona helytállását hirdeti: „Nem haltak ők hiába. A hazaszeretet mártírjainak vére igazságért kiált az égbe. Ezt az imát Isten meghallgatja!” Úgy legyen!