Nagy László Kossuth-díjas magyar költő, műfordító a már a XIII. században létező kis bakonyi falu, Felsőiszkáz szülötte. A természet közelsége, a kis falu élete, szokásai, mitikus világa, a célszerűen és gyakorlatiasan berendezett hétköznapok, az ünnepnapok rendje, a katolikus liturgia ismétlődése és a paraszti világ ciklikussága olyan szemléletet és rendet alakított ki benne, amely a költeményeiben is tükröződik.

Letisztult formák, kimunkált költői képek, erőteljes metaforák, látomásosság és ritmikusság jellemzi műveit; néhány sora első olvasás után befészkeli magát az ember gondolatvilágába, ott megmarad, és a legváratlanabb pillanatokban kerül felszínre, ismételgetjük, erőt merítünk belőle.

Kire ne lennének hatással az olyan sorok, mint: „Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket?”; vagy: „Én fekszem itt a kihűlt földön: / eleven kincse még a nyárnak, / vétkek s rossz jelek rohamozva / édes húsomra idejárnak.”

A szegény paraszti családból származó költő felsőfokú tanulmányait a fővárosban végezte, először az Iparművészeti Főiskolára, majd a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be. A képzőművészi helyett végül a költői hivatást választotta, 1949-ben jelent meg első kötete, a Tűnj el fájás. Bulgáriai ösztöndíja után – amely célja a bolgár népköltészet tanulmányozása és fordítása – fokozatosan kiábrándult a magyar politikai rendszerből, ami költészetének változásában is nyomon követhető, ugyanis előtérbe kerül a csalódásélmény, az önmagából kifordult világ és a költői világának ellentéte, az élettel telítettség és a pusztítás egymásnak feszülése. Az 1956-os eseményekkel kapcsolatban, amelyekben a saját megfogalmazása szerint „[a] tragédia előtti mozgalomban tán csak a verseim vettek részt”, hallgatásával fejezte ki a véleményét. A rendszer reakciója az addigra már népszerű költő elnémulására, hogy a következő, 1965-ös kötetéig (Himnusz minden időben) csak műfordítással foglalkozhatott.

A hallgatás évei után olyan általános filozófiai kérdések foglalkoztatták, mint az emberi lét vagy a költői lét értelme, a költő társadalmi szerepvállalásának lehetősége vagy értelmetlensége, a természet és ember viszonya, a természet sérülékenysége. Egész életművében jelen volt a teljességre törekvés, az erkölcsi jóra, a szépségre és a harmóniára való igény. Hitt a költészet esztétikai és erkölcsi formáló hatásában, hitt abban, hogy a versek által közvetített üzenetek tértől és időtől függetlenül hatnak:

„Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át

gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla

kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán,

valakihez pirosa áttör időn s ködön.”

(Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde – részlet)