„A kárpáti fenyők nem jöhettek el” 1944 karácsonya Budapesten

A második világháború magyarországi hadszínterén – Sztálin jóvoltából – 1944 októberétől versenyfutás vette kezdetét a 2. és a 3. Ukrán Front között, melyik ér előbb a magyar főváros előterébe. Nem kíméltek sem emberi, sem anyagi erőt, így 1944. december 24-én Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. 

Mintegy 70–79 ezer honvéd, Waffen-SS- és Wehrmacht katona mellett nyolcszázezer civil rekedt a magyar fővárosban, akik kétségbeesve várták a karácsonyi csodát: a „Festung Budapest” felmentését, avagy a „gépesített tatárjárás” révén sorsuk beteljesedését.

A válságos helyzetről a Magyar világhíradó e szavakkal tájékoztatott: „Karácsony, 1944. A kárpáti fenyők nem jöhettek el. Nincs csillogó karácsonyfája sem gazdagnak, sem szegénynek és a pesti utcák fényes, karácsonyi kirakatait sem bámulják vágyakozó gyermekszemek. 1944 karácsonyán a vér és vas irgalmatlan ereje elsodort mindent, ami a régi karácsonyokon különbséget tett magyar és magyar között. Gyermekeink tiszta ajkára ebben az esztendőben – a szeretet ünnepén – szerényebb ajándékkal igyekszünk mosolyt varázsolni és szent akarattal küzdünk a győzelmes békéért, amely újra elhozza a csillogó karácsonyok hosszú sorát. Szóljatok, karácsonyi harangok, és hirdessétek az isteni szeretetet és az isteni igazságot, amely győzelmet, békét és örök magyar karácsonyt fog adni nemzetünknek.” 

A „Csak egy nap a világ…” háborús sláger jellemezte leginkább az akkori Budapest közhangulatát. Az embereket nem különösebben érdekelte, milyen a hadi helyzet a főváros térségében, sőt a bekerítésnek még örültek is, hiszen a szövetséges és szovjet légitámadások szüneteltek. A nyilas vezetőség többszöri kiürítési felhívásait a vasutasok rendre elszabotálták. Az autóbusz-forgalom üzemanyag-takarékosságból leállt, de a villamosok tovább közlekedtek. Pénzért és nemesfémért bármi kapható volt. Természetesen a civil lakosság a karácsonyi bevásárlás mellett igyekezett „bespájzolni”, tartós élelmiszert vásárolni a nehezebb időkre.

Amíg a pesti hídfőt szabályosan bekerítették a szovjetek, a budai oldalon lazább volt a gyűrű. Ezért is okozott riadalmat, amikor szovjet élek törtek előre a budai Szépilona kocsiszín környékén december 24-én, a délutáni órákban. A helyzetre jellemző, hogy a bekerítés előtti napokban még közlekedett a Budapest–Bécs közötti gyorsvonat. Ezzel a szerelvénnyel érkezett meg Usdau Lindenau vezérkari alezredes, aki miután megvacsorázott az étkezőkocsiban - a Keleti pályaudvaron leszállt, s mert gépkocsit nem küldtek érte, taxit fogott, úgy hajtatott fel a Várba, hogy átvegye a IX. SS-hegyihadtest vezérkari főnöki beosztását.

December 23-án a budapesti Operában Verdi művét, az Aidát adták. A fővárosiak bőséggel válogathattak a színházak és mozik ajánlataiból. A Pesti Színházban Ibsen Vadkacsáját adták Bulla Emmával a főszerepben, a Nemzeti Színházban az Annuska, a Vígszínházban a Portugália császára, az Új Magyar Színházban az Utcai ismeretség, míg az Operettszínházban a Luxemburg grófja került műsorra. Újra megnyílt a Kamara Varieté, ahol artistaműsorral szórakoztatták a nagyérdeműt. A Budapestre menekült kolozsvári, szabadkai és kassai színitársulatok előadásai is tovább gazdagították a kínálatot. Aki nem kívánkozott színházba, beülhetett mozgófilmszínházba. Régi magyar vígjátékokat és német revüfilmeket játszottak, amelyben Rökk Marika volt a primadonna. Háborús filmek még véletlenül sem szerepeltek a mozik műsoraiban.

Gosztonyi Péter, a magyar emigráció kiváló hadtörténésze Budapest lángokban 1944–1945 című munkájában saját gyermekkori élményeit is rögzítette 1944 karácsonyáról: „Az áruházak polcai tele voltak karácsonyi ajándékoznivalókkal. És a nagyközönség vásárolt. A Nagykörúton, az Andrássy úton, a Váci utcában csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tele voltak az éttermek és a kávéházak. Gyerekként, 12 évesen éltem át ezt az időszakot. Nem volt az az érzésem – s úgy látszik, a felnőtteknek sem, legalábbis azoknak, akik nem tartoztak az üldözöttekhez –, mintha egy ostrom előtt álló nagyváros központjában lennénk. Sőt! A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a HÁBORÚ elérte már a házuk küszöbét. A Vörös Hadsereg ott állt Pest előterében. Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen »kelet« irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a »vitéz urat«. December 24-én tele volt Pest karácsonyfákkal. Mint minden esztendőben, így 1944 decemberében is utca hosszat alkalmi kereskedők árusították portékáikat. A pénz kezdte ugyan értékét veszíteni, de akinek volt pénze, az két kézzel szórta.” 1

Sok fővárosi család karácsonyfájára kerültek fel olyan sztaniolcsíkok, amelyeket az angolszász bombázók dobtak le korábban. Ahol nem volt karácsonyfa, ott a fikuszt és más szobanövényeket díszítették fel. Az éjféli misét az egyház rendeletére már délután megtartották, a karácsonyi látogatások azonban elmaradtak, helyette az ünneplők telefonon hívták fel rokonaikat, barátaikat és ismerőseiket. A jókívánságokon túl a telefonbeszélgetések során híreiket cserélték ki.

Az utolsó „békebeli” karácsony 1943-ban. Ismeretlen alezredes gyermekével (Forrás: Babucs Ádám Kristóf gyűjteménye)

A budai Istenhegyi út egyik lakója, egy fiatalember – akinek személyét az ismeretlenség homálya fedi – naplót vezetett az ostromról. December 24-én szülei kérésére kerékpárra ült, hogy egy csomagért elmenjen a Rózsadombon lévő Berkenye utcába, de előbb még beugrott egy fényképész boltba. Kerékpártúrája „kalandosra sikeredett”, a szovjet tüzérség mellett a légvédelmi riadót jelző szirénák is felbőgtek. „Finom ebéd után igazán kellemesen éreztem magamat, de sietve le kellett menni Szilviékhez, mert ott négykor gyújtottak fát. Az ágyúk olyan erősen dörögtek, mint még eddig nem. Békességes karácsonyest. Szilviéknél nagyon kellemes volt. Finom süteményt kaptunk és különösen sok könyvet. […] Igazán nagyon kellemes volt a meleg fogadtatás, a kellemes hangulat és a finom vacsorának beillő uzsonna. Evvel a hangulattal mentem ki a kapun, ahol a háború utálatos borzalma teljes erejével nézett rám. A teljes sötétségben csak az ágyúk sivító dübörgése és a gépfegyverek kattogása hallatszott. Egy-két perc elegendő volt ahhoz, hogy megutálja az ember azt, hogy ember és azt, hogy él ezen a földön. Szent karácsony szeretetünnepén is dübörögtek az ágyúk és szórták a halált. […] Este felhívott Márta néni és közölte, hogy Budagyöngyénél van az ellenség. Ez volt az este befejezése. Éjjel a tüzérségi tűz erősödött, majd megint alábbhagyott.” 2

A német–magyar védősereghez tartozó budapesti I. hadtest parancsnoksága ekkor a Sashegyen álló Notre Dame de Sion zárda épületébe kvártélyozott be. Kovács Xavér Ferenc vezérkari százados, az I. hadtest I.a. (hadműveleti) osztályának ideiglenes vezetője a következőkben számolt be karácsonyukról: „Elérkezett a szenteste napja, december 24-e. Alkonyat előtt a Sion-zárda gimnáziumának egy I. emeleti tantermében »éjféli« karácsonyi misére gyűltünk össze. Úgy emlékszem, vitéz dr. Pater Szabó Pius ferences rendi atya, az I. hadtestparancsnokság vezető római katolikus lelkésze mondta a misét. A szertartás felénél dörgő motorokkal két vagy három orosz repülőgép jelent meg és géppuskáikkal végiglőtték a zárda homlokzatát. Szerencsére semmilyen sérülés nem történt, de a misét elég gyors ütemben befejeztük. Délután értesültünk róla, hogy az oroszok az utolsó Budáról kivezető utat is birtokba vették és ezzel bekövetkezett Budapest teljes körülzárása. Ekkor még nem láttuk olyan sötétnek a helyzetet, mint amilyen valójában volt. Bíztunk benne, hogy kiszabadítanak.” 3

Az I. hadtestparancsnokság „békebeli” karácsonyáról más tudósítás is fennmaradt. Dr. Gosztonyi Géza tartalékos tüzér hadnagy, a soproni 101. gépvontatású nehéz tüzérosztály egyik ütegparancsnoka, miután a németek értesítés nélkül kiürítették Érdet, kénytelen volt lövegeit felrobbantani, hogy legénységével visszavonuljon a Budaörsi és a Balatoni út környékére. Az első vonalból érkezett meg a hadtestparancsnokságra: „Az üteg elszállásolása után gondoltam, felkeresem Kozma [József] ezredest, Budapest légvédelmi parancsnokát, akit jól ismertem és az ő tanácsát kérem, mitévő legyek, hogy ne utcai harcokba vessenek be. Nem találtam. Erre felmentem a Sion Intézetbe, ott volt a főparancsnokság. Nagy sürgés-forgás, teljes békehangulat. A tisztek pejacsevics nadrágban [ami nyári viselet volt, a tisztek minden bizonyosan piros szegélyezésű, fekete szalonpantallóban voltak], kitüntetéseikkel mellükön, a hölgyek elegánsan kikészítve, a sok gyermek izgatottan sürgött-forgott, várták a Jézuskát. Karácsonyfa-ünnepség készült. Előadtam egy ezredesnek – a parancsnoknak – a helyzetünket. Úgy értékelte, hogy hazaáruló vagyok és rémhírterjesztő, miért vonultam vissza, hol vannak még oroszok. Letartóztatott. Bezártak egy szobába. Nemsokára az oroszok elkezdték lőni az épületet, tehát már ágyúik lőtávolán belül vagyunk. Egyszer csak nyílik az ezredes előtt az ajtó, aki tőlem kérdezte, hogy mi ez? Vitánk után azt mondta, feloldja a letartóztatásomat […]” 4

Szalay István tartalékos tüzér zászlós, a székesfehérvári 4. tábori tüzérosztály egyik alantostisztje is feljegyezte karácsonyi emlékeit: „[Budapestről] Csak Pilisvörösvárig jutottunk, mert előttünk éppen bezárult a gyűrű. Nem volt más kiút. Ez volt életemben az első szenteste, amit nem családi körben töltöttem. Nem emlékszem, miként ünnepeltünk, biztos csak ittunk és beszélgettünk. Reggel visszafordult a tüzérosztály, és még délelőtt beértünk Budapestre. Valamelyik budai utcában álltunk meg a lovakat pihentetni. Most már sajnálom, hogy nem jegyeztem meg az utca nevét, megérdemelte volna. Meglátva bennünket a házakból mind lejöttek az emberek, tálakon, tepsikben hozták nekünk a karácsonyi bejglit, diósat-mákosat és válogatás nélkül osztogatták a katonák között. Minden házból, szinte minden lakásból hoztak valamit. És érdeklődtek is, hogy mit tudunk, mi a hadi helyzet. Esküszöm, hogy nem az összeomlásra vártak. Amíg az emberek megélhetési feltételei megvoltak, városban, falun, ez a nemzet még mindig győzni akart, ha nem is, helyesebben irtózott a szovjet megszállás gondolatától is. Ha nem így lett volna, akkor nekik tették volna félre a karácsonyi édességeket, nem pedig nekünk.” 5

A budapesti tömegközlekedés ezekben a napokban állt le. A helyi közigazgatás a helyén maradt, míg a nyilas vezetés javarésze már elmenekült. A XI. kerületben 1945. február 11-ig működött a hivatal, ahol még polgári esküvőket is tartottak. Miután Budapest közművei a peremkerületekben voltak, azok különböző időpontokban estek el. December 28-án a gáz-, majd pár nap múlva a vízszolgáltatás is megszűnt. Budapest tereit és utcáit hamarosan szeméthegyek lepték el. Legtovább a telefonvonalak működtek, ami a védők számára kiváló hírszerzési forrást biztosított. A lakosság a pincékbe és óvóhelyekre kényszerült, ellátásuk 1945. január közepétől teljesen megoldatlan maradt, az élelem mellett a víz hiánya is fokozta a szenvedéseket.

A főváros hadszíntérré válásakor valóságos földi pokol ott volt, ahol a küzdelem állóharccá alakult. Budapest legszebb kerületei mérhetetlen károkat szenvedtek el, így a Belváros, az I., II. és XI. kerületek és a Várnegyed. Amit a nyilasok nem vittek el a kiürítés során és nem vált az enyészeté, azt a szovjetek „zabrálták el”. Az első szovjet katonák megjelenése a pincékben mindenkinek mást és mást jelentett. Az emberek többsége azonban örült, hogy a harcok véget értek, s egyfajta „megszabadulásként” vette a vörös csillagos katonák megjelenését. A gettóba zárt zsidóság felszabadulásként élte meg a szovjet jelenlétet, az ostromot túlélt magyar honvédekre és a Waffen-SS-katonákra – ha éppen nem lőtték agyon őket – többéves fogság várt. A civil lakosság emellett rettegett, hiszen a bosszúszomjas, fosztogató és erőszakoskodó szovjet katonák az értéktárgyak eltulajdonítása mellett elsősorban a nőkre vadásztak, a férfiak egy részét pedig fegyverrel kényszerítették „malenkij robotra” vagy vágták be egy-egy hadifogoly transzportba.

1945. február 11-e után lassan megindult az élet Budapesten, a pesti humor azonban találóan fogalmazta meg az új helyzetet, amely szerint Magyarországon három „dúlás” volt történelmünkben: a tatárdúlás, a törökdúlás és a „felszabadúlás”. A rendszerváltoztatás előtt elhallgatott történelmi tény volt, hogy a szovjetek nem felszabadították, hanem elfoglalták Magyarország fővárosát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az emlékérem, amelyet Budapest bevétele után osztogattak az abban részt vevő katonáknak. Azon ugyanis nem a „za oszvobozsgyényijá”, magyarul felszabadításért, hanem a „za vzjatyije”, azaz elfoglalásért szó szerepelt.

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet
Történeti Kutatóközpont, Trianon Munkacsoport

 

1 Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–1945. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1998. 34.
2 Hingyi László: Budapest ostroma 1944–1945. Források Budapest ostromának történetéből. I-III.
Szerkesztette: Hingyi Lászlóné – Mihályi Balázs – Tóth Gábor. Etalon Kiadó, Budapest, 2018–2020. (a
továbbiakban: Hingyi 2018–2020) II. 169–170.
3 Csecserits Artúr – Mihályi Balázs – Rohánszky Mihály (szerk.): Emlékek Budapest ostromáról, a kitörésről és
a hadifogságról, 1944–1945. Budapest ostroma kutatócsoport 1944–45, Budapest, 2019. 20.
4 Hingyi 2018–2020, II. 238.
5 Hingyi 2018–2020, II. 271.