A Brenta menti csata
A brentai csata messze az egyik legfényesebb diadala íjfeszítő őseinknek. A jelentős győzelemnek van néhány érdekes előzménye és fontos következménye, amelyet mindenképpen együttesen kell szemlélni ahhoz, hogy komplexitásában tudjuk szemlélni az eseményeket.
Fontos változások a sztyeppén
A magyar törzsek a Don és az Al-Duna közötti hatalmas területen élték az íjfeszítő népek életét a 800-as évek második felében, ahol a legeltetés, a vadászat és a kereskedelem mellett a hadjáratok indításában is egyre inkább jeleskedtek. A nagyhatalmú Kazár Kaganátus hadjárataiban részt vettek, így a zsákmányból is részesültek. A Krím-félszigeten pedig cserekereskedelmet folytattak a gazdag bizánci kereskedőkkel. A magyarok 862-ben a Kárpát-medence nyugati sávjában megjelentek és rajtaütöttek a Keleti Frank Birodalom határterületein. 881-ben ismét átvonulnak a Kárpát-medencén és a Bécsi-erdő környékén mértek csapást a Keleti Frank Birodalom csapataira. 892-ben pedig már a Keleti Frank Birodalom szövetségeseként a Morva Fejedelemség ellen vonultak őseink. 894/895-ben besenyő támadás érte a magyar szállásterületeket, ami hozzájárulhatott a magyarság nyugatabbra vándorlásához. A honfoglalók új hazája nem volt tehát ismeretlen. A korábbi hadjáratok felderítő eredményei ugyanis jelentős helyismerettel gazdagították a magyar hadvezetést. Az új viszonyok új lehetőségeket is teremtettek: északon az erdővidék népeit a magyarok már saját jogon adóztatták, míg délen igyekeztek a gazdag Bizánci Birodalommal kereskedni. Nyugati hadivállalkozásaik pedig teljesen önálló akciónak tekinthetők.
Mindeközben nyugaton
Nyugaton jelentős decentralizációt láthatunk ebben az időszakban, ami a hatalom széttöredezettségének és az anarchiának tudható be. Önjelölt trónvárományosok harcoltak a hatalomért, és sűrűn előfordult, hogy a tegnapi szövetséges a minapi ellenséggé változott. Ezek közül a személyek közül kiemelkedett Berengár (887–924), aki Itáliai Királlyá tudta koronáztatni magát és számos vetélytársával leszámolt. A gazdag és stratégiai helyen fekvő Friuli őrgófja is volt egyben. Közben Arnulf (887–899), aki a Keleti Frank Királyság élén állt, és 896-tól római császár is volt, komoly ellenféllé vált. Frank uralkodóként a Dunántúl jelentős része felett is hatalmat gyakorolt, így nem volt előtte ismeretlen a magyarok népe. Összecsapásuk nem sokáig váratott magára, a betegeskedő Arnulf a már bevált nomád szövetségest, a magyarokat hívta segítségül Berengár király legyőzésére 899-ben. A magyaroknak kapóra jött a szövetség, hiszen gazdag zsold reményében harcolhattak nyugaton, olyan ellenféllel szemben, aki nem ismerte hadi szokásaikat. Közben a Dunántúl felderítésére is sort kerítettek mint átvonuló szövetségesek, ami a későbbiekben stratégiai jelentőségre tesz majd szert.
Zsoldért indult, de országbővítés lett belőle
899-ben a magyar hadak páratlan menetteljesítményt felmutatva a nyár folyamán Észak-Itáliában termettek, és sorra győzték le a határvédő és különböző tartományi seregeket. Több mint ezer kilométert megtéve vonultak az ellenség földjén, fegyelmezett és gyors csapatmozgásuk mindenhol meghozta a győzelmet számukra. Berengár király ugyanakkor rendkívüli csapatösszevonásba kezdett és a korszakban rendkívül jelentős haderővel indult a magyarok ellen. A híradások szerint a magyarokénál háromszorta nagyobb sereget gyűjtött össze, amit a kutatók 15 ezer főre becsülnek. Elődeink azonban folyamatosan hátrálva többször kitértek Berengár hadai elől és maguk után csalva őket kerestek alkalmas terepet az összecsapásra. Természetesen a visszavonulásnak más szerepe is volt. Mivel a magyarok teljesen ismeretlenek voltak az itáliai seregeknek, ezért igyekeztek őket megtéveszteni, miszerint gyengék és ingatag moráljuk következtében kerülik az összecsapást. Másik céljuk az ellenség utánpótlási vonalainak elnyújtása, amivel lelassították az itáliai sereget és igyekeztek kifárasztani őket a hosszas meneteléssel. Ilyen előzmények után érkeztek meg a Brenta folyó partjára, ahol őseink követeket küldtek Berengárhoz, és felajánlották, hogy a zsákmányuk átengedése fejében szabad elvonulást kérnek. Az elbizakodott uralkodó azonban nem akart hajlani a szóra, és megközelítette a folyót, a túlparton lévő magyarok pedig újabb követet küldtek, immár puszta életükért rimánkodva.
A csel bejött: a magabiztos Berengár, a siker biztos tudatában lakomát csapott és tábort veretett seregével, amely amúgy is kimerült az „üldözésben”. A nem túl széles de sebes folyón a magyarok megkeresték a gázlót és villámsebességgel átkeltek és ugyanilyen gyorsan csatarendbe fejlődtek. Mivel a folyón túlról a magyar íjakkal tűz alatt lehetett tartani közvetlenül a part mentén lévő ellenséget, így több oldalról is támadhatták a meglepett itáliaiakat. A rendkívül erős, koncentrált és váratlan magyar támadás elsöpörte a háromszoros túlerőben lévő ellenséget, ahol feltételezhetően egy idő után kitört a pánik, tovább gyengítve az ellenállást. Maga Berengár is csak egyik közkatonájával ruhát cserélve tudott elmenekülni a csatatérről. A szeptember 24-én lezajlott csata, kiemelkedő fegyverténynek számított a korabeli Európában.
A gazdag zsákmánnyal visszatérő magyarok értesülve megbízójuk, Arnulf haláláról, visszavonulásuk közben szisztematikusan elfoglalták a Dunántúlt. Közben Berengár felismerve a magyarok katonai erejét, és annak diplomáciai jelentőségét, rövidesen szövetséget kötött a magyarokkal. Őseink tehát biztosították a Kárpát-medence nyugati felét, és az egyik legfontosabb nyugati kereskedelmi út mentén (a mai Szlovénia és Északkelet-Olaszország területén) szabad átjárást szereztek egy most már baráti szomszéd jóvoltából, ami a további európai hadjáratok kiindulópontjául szolgálhatott.
Felhasznált irodalom
Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. 2000.
Gombos F. Albin: A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása. In: Hadtörténeti Közlemények 1927.
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek. 1992.
Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. 1995.