Az 1444. évi várnai vereség, amely során I. Ulászló magyar király (1440–1444) életét vesztette, súlyos nehézségek elé állította a Magyar Királyságot. Ulászlónak még nem volt gyermeke, az előző uralkodó, Habsburg Albert (ur. 1437–1439) fia, V. (Utószülött) László pedig még csak négyéves volt, ráadásul III. Frigyes német király gyámsága alatt, valójában fogságában élt. 

Az országnak vezetőre volt szüksége. Miután az V. László hazahozatalával és a királyság betöltésével kapcsolatos ügyek megoldása elhúzódott, 1446-ban V. László kiskorúsága idejére kormányzóvá választották Hunyadi Jánost, aki a várnai vereséget követően is aktívan foglalkozott a török kérdéssel. 

Hunyadi ugyanis az úgynevezett hosszú hadjárat (1443–1444) sikere után még hitt abban, hogy a törököt meg lehet állítani, s hogy arra most van itt az idő, ezért óriási erőket mozgatott meg egy újabb támadó hadjárat megindítása érdekében. Már 1447-ben azon igyekezett, hogy a pápa és az európai uralkodók segítsék valamilyen formában vállalkozását, de törekvései nem hoztak eredményt. Tudta, hogy sok múlhat a balkáni népek hozzáállásán is, ezért Havasalföldön új, magyarbarát vajdát juttatott hatalomra, Kasztrióta György albán fejedelemmel pedig megújította szövetségét. Brankovics György szerb despota, akinek személyes ellentétei voltak Hunyadival, nem volt hajlandó támogatni a hadjáratot.

1448 őszére Hunyadinak nagyjából 30 ezer főt számláló sereget sikerült felállítania, amelyben a korábbiakhoz képest nagyobb volt a könnyűlovasok aránya, és jelentősebb volt a tüzérség, de a legfontosabb szerep még mindig a had csaknem felét kitevő nehézlovasságnak jutott. A magyar sereg most sokkal gyorsabban nyomult előre, mint négy évvel korábban, hogy mielőbb elérje a nyugat-balkáni útvonalak kereszteződésében fekvő, stratégiai fontosságú Rigómezőt (Kosovo Polje), és nyílt színi csatát kezdeményezzen a törökökkel.

II. Murád jó felderítőinek köszönhetően – vagy mint egyes források írják, Brankovics György árulása miatt – alaposan felkészült az ütközetre. Létszámában a magyarnál sokkal nagyobb, mintegy 50 ezres sereget állított össze. Mivel más területeken éppen semmi nem kötötte le katonáit, olyan erőket is mozgósíthatott, amelyeket korábban nem tudott bevetni.

Kisebb összecsapások feltehetően már október 17-én is voltak, a döntő küzdelmet azonban október 18-án indították meg a magyarok. Hunyadi a török forrásokban „vasfalként” emlegetett pácélos lovasok között foglalta el helyét a centrumban, s miután úgy tűnt, hogy a bal és a jobb szárny sikeresen nyomul előre, frontális támadást indított a török középhad ellen. Már majdnem sikerült eljutnia a török táborig, amikor a lovaikat öldöső aszabok a janicsárok segítségével bekerítették őket, s a havasalföldiek árulása következtében hasonló sorsra jutott a bal szárny is. A tusában a bandériumokat vezető bárók közül több elesett. Éjszaka janicsárok közelítették és támadták meg a magyar szekértábort, akik ellen Hunyadi másnap újabb rohamot indított. A fogyatkozó tüzérségi muníció és a török túlerő miatt a szekértábor fala végül hosszú ellenállás után október 19-én megtört, másnap már legfeljebb utóvédharcok folytak.

A küzdelem során a magyar haderő 8-10 ezer, a török körülbelül 10 ezer főt veszített. Hunyadinak mérlegelnie kellett, hogy az egyébként is jelentős emberfölényben lévő ellenséggel szemben, amelynek létszáma immár kétszeres volt, elmenekíti-e még megmaradt csapatait, vagy teljesen felmorzsoltatja azt. A hadvezér az előbbi mellett döntött.

A Magyar Királyság ezután felhagyott támadó politikájával, hiszen a második rigómezei csata bizonyította, hogy a jelentős létszámfölénnyel rendelkező Oszmán Birodalmat egyelőre nem lehet kiverni Európából, s hogy a nehézlovasságra alapozó seregek helyett a törökkel szemben elsősorban gyorsan mozgó, speciális fegyverzettel rendelkező könnyűlovasokat: huszárokat kell bevetni.